Héthy Apor hegedűművész emlékére

Életének 71. évében, 2014. november 27-én váratlanul elhunyt Héthy Apor hegedűművész, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának volt ügyvezető igazgatója.

Az MR nívódíjával többszörösen kitüntetett zenész a Liszt Ferenc Zeneakadémia elvégzése után 1965-től a Rádiózenekar hegedűművésze, majd 1993-tól 2007-es nyugdíjba vonulásáig a Rádiózenekar zenekari igazgatója volt. Magyarország 1999. évi brüsszeli bemutatkozása, az Europalia ’99 Hungaria kormánybiztosi irodájában a zenei programok előkészítését irányította. Ezekre Vásáry Tamás és a Rádiózenekar hangversenye tette fel a koronát a Koekelberg Bazilikában, ahol másfél ezer néző, köztük az Európai Unió több vezetője hatalmas ovációval köszöntötte a magyar zenekultúrát.

Tévénézők milliói csodálták Héthy Apor páratlan emlékezőtehetségét a nyolcvanas évek közepén – no meg mostanság az M3 csatorna ismétléseit látva és a YouTube-on –, amikor Magyarország elmebajnoka lett az Egri János vezette, rendkívül magas színvonalú szellemi vetélkedőn.

Héthy Aport a Magyar Rádió Nonprofit Zrt. saját halottjának tekintette. Gyászszertartásán a budapesti Farkasréti temető Makovecz ravatalozójában december 18-án hosszú sorokban rótták le kegyeletüket családtagjai, zenész- és munkatársai, barátai, tisztelői.

Elsőként Szirányi János, a Magyar Rádió korábbi elnöke, művészeti igazgatója búcsúztatta a hegedűművészt.

Vannak pillanatok, amikor a kétségbeesés és a tehetetlen düh kéz a kézben cibálja lelkünket, amikor a hit és értelem döbbenten vitatkozik egymással – és mi csak kételkedve zokogunk, hogy ez nem lehet igaz.

Leginkább perlekedni lenne okom, Drága Apor, hiszen nyár derekán, amikor egy születésnap ürügyén olyan szép estét tölthettünk együtt népes társaságunkkal, nem erről volt szó! A nagy diófa hűsében önfeledten idéztük immár több mint félévszázados, közösen megélt zenei és rádiós életünk, hol humorral fűszerezett, hol szomorkás, hol élményekkel teli vagy éppen kudarcos, de mindenképpen jelentősnek hihető eseményeit. A fiatalságunkról is szóló nosztalgiázásokat aztán lelkesülten követték a jövőbe tekintő tervek, a színes, immár felhőtlennek látszó úti programok, a sokszorosan kiérdemelt, végre ráérős pihenés határtalan örömével megáldott évek ígérete. 

Egykor a zenei gimnáziumban lettünk iskolai évfolyamtársak, miközben zenei tanulmányaidban a szakiskola grádicsain Te már akkor is előttünk jártál. Zárt, sajátos közösségünkben hamar kiderült, hogy – akkor még Kelemen Aporként – a kiemelkedőség szándékának, még inkább a kivagyiságnak a legkisebb jele nélkül, a zenén túl is mindannyiunknál jóval érettebb, sokoldalúbb és érdeklődőbb diáktársunk voltál. Természetes szerénységgel viselted, hogy jószerivel rendre Téged nyaggattunk meg nem értett matematika vagy fizika feladatainkkal, a Te segítségedet vártuk írásbeli vizsgáink előtt, és gyakorta éppen Veled konzultáltunk, készültünk fel Balázs Ica néni legendás művészettörténeti stúdiumaira.

Amolyan korosztályos tisztelettel, de néha bizony – ma már bevallhatom – kicsit irigykedve ámultuk bravúros gyorsolvasási készségedet s a hozzá társuló kivételes memóriádat. Mindvégig szinte észrevétlenül voltál évfolyamelső, miközben annál észrevehetőbben lettél mindenkori társaságunk sziporkázón szellemes, önfeledten szórakoztató játékmestere.

Zeneakadémiai éveid már főként zenei sokoldalúságodról szóltak, s szőttek jogos legendákat: amellett, hogy briliáns virtuozitással hegedültél – például oly emlékezetesen Paganini ördögi nehézségű caprice-ait vagy éppen Zsolt Nándor bájos Szitakötőit –, professzionális biztonsággal játszottál el szinte bármit zongorán is, vagy éppen continuót csembalón, orgonán. De kiváló muzsikusként már ekkor sem igazán a szólista lét kiteljesítése, a hangszerek mutatványossága érdekelt – mondogattad is gyakorta önironikusan: én csak amolyan „muszáj-Herkules” vagyok –, hanem a zene egésze, harmóniai rendje, alkotói csodája. Épp ezért végezted el a zeneszerzői fakultást is, s képességeid próbájaként lettél egy ízben az országos felsőfokú szolfézsverseny győztese. Pályád mindenesetre már e tanulóévek alatt eldőlt: 1965-ben még negyedéves akadémistaként kaptál meghívást a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarába – ahol aztán egyik énedet, negyvenkét esztendőn át,  megélted.

Azonban, mint egy reneszánsz polihisztornak, jó néhány további éned versengett benned a muzsikuséval: a szenvedélyesen alkotó ezermesteré, a széles látókörű történészé, olvasott irodalmáré, vagy éppen hivatásoddal összefonódva a mindent látni és megismerni vágyó világutazóé. A dolgokat nemcsak megérinteni, hanem teljes mélységében megérteni akartad. Trabant-szerelési jártasságod, elektronikai vagy éppen kémiai ismereteid, a fémmel, fával kapcsolatos mestermunkáid barátaid között messze földön elhíresültek – élükön talán, a televíziózás hőskorában szinte a semmiből megalkotott, ragyogóan működő színes masináddal.

Műveltséged sokoldalúságáról, szellemi teljesítményed szinte határtalanságáról pedig már ország-világ előtt tettél tanúbizonyságot, amikor a ’80-as évek derekán sorra nyerted az újdondász  televíziós vetélkedőket, s lettél egy ízben Egri János műsorában az ország  „szuper elmebajnoka” is. Kedvesen mosolyogva, szerény egyszerűséggel, szeretetre méltó természetességgel.

Azonban nevedet örökérvényűen a Rádiózenekar Aranykönyvébe írtad be: bő negyedszázadon át a prím hegedűszólam művészeként, majd 1993 elejétől az együttes igazgatójaként. És innen közös történetünk már nagyon is személyes, hiszen az intézmény egyik vezetőjeként magam is mindvégig felhőtlen bizalommal számíthattam kivételesen értő, az együttes életét meghatározó munkádra. Muzsikusként mindent tudtál a zenekar belső titkairól – nem hiába voltál évtizedeken át amolyan érdekvédő szószólója is a társulatnak –, a jobbító szándékot, a közösségi tenni akarást aztán a másik oldal felelős szerepében is hittel megőrizted. A képzeletbeli lécet magasra tettük, pedig céljaink roppant egyszerűek voltak: teremtsünk olyan művészi, szakmai, szervezési és anyagi körülményeket, amelynek eredménye, a Rádió és egész zenei kultúránk dicséretére, határainkon túl is messze hallatszik.

Mindezek érdekében lettél amolyan cinkos lobbistája Vásáry Tamás főzeneigazgatói meghívásának, és mindehhez sikerült nagyon hamar megnyerned muzsikus társaid bizalmát, támogatását is. Aztán következett a „boldog” évtized, nagyszerű zenei élményekkel, teltházas koncertbérletekkel, maradandó lemezekkel és örökre emlékezetes külföldi turnésikerekkel. Idetartozóan hadd idézzelek szó szerint is Téged, amikor oly fájdalommal búcsúztattad egykori zeneigazgatói elődödet, Bogár Pistát:

„..rengeteget köszönhettem annak, amit ellestem tőle; sohasem felejtem el például, hogy mindig utoljára foglalta el szállodai szobáját, meggyőződve arról, hogy mindenki elhelyezkedett már, de általában is, mindannyiunk apjaként intézte hivatalos és személyes ügyeinket, segítve, ahol csak lehetett.”   Nos, ma ebben a szomorú percben is csak megerősíthetem: kiváló tanítványnak bizonyultál. Odaadó, fáradhatatlan, önmagát a legnehezebb megpróbáltatásokkor sem kímélő barát, társ, kolléga.

De azt hiszem, nagyon hiányos lenne szerény emlékezésem, ha megkerülném a legnagyobb titkot, Téged, magadat. Ugyanis őszintén gondolom, hogy szárnyaló szellemed, fanyar humorod, csillogó tűzijátékként röpködő, szórakoztató sziporkáid, egyszóval az örökös siker mögött mindig ott rejtőzködött a boldogság és szeretet iránti mérhetetlen vágy. Roppant igényes voltál a társválasztásban, s mindvégig nagyon is a magadhoz mérhetőt akartad. És végül - bizony olyan jóleső kikiáltani – Ági kedves, évtizedeken át odaadóan hűséges lényében – talán életed legnagyobb ajándékaként – ezt a boldogságot is elnyerted.

Drága Apor, tudom, ma azért hívtál egybe minket, hogy búcsút vegyünk Tőled. De azt is tudom, érzem és hiszem – ez lehetetlen. Jómagam a baljós hír szárnyra keltétől rendre arra ébredek, hogy talán az egész csak tüneményes humorod egy újabb fejezete, hogy ne mondjam, tréfája – s Te valahol éppen egy felhő csücskéről kajánkodva lesed-figyeled barátaidat, egykori társaidat, az élet tovarepülő forgatagát –, hogy aztán egyszer csak soha nem múlóan elénk toppanj mosolygós tekinteteddel, pompásan szóló hegedűddel, ezernyi ötleteddel, alkotásoddal, minden szereteteddel. Mert lelkünkben mindvégig élni fogsz.

Vásáry Tamás, Kossuth-díjas zongoraművész és karmester, a Nemzet Művésze zenei társaként köszönt el Héthy Aportól, akinek az életszeretetét ragályosnak nevezte:

Szeretnék Szirányi János gyönyörű búcsúztatójához csatlakozni, és nem jön ki szó a torkomon, csak sírás…

Márai a Gyertyák csonkig égnek című könyvében azt mondja, hogy a legfontosabb emberi kapcsolat a barátság. Ezzel teljesen egyetértek. A barátság szónak e legteljesebb értelmében lehettem Héthy Apor barátja és ő az enyém. Ez a barátság tényleg a szó legnemesebb és legpraktikusabb értelmében valósult meg kettőnk közt. Tudniillik életem egyik legnehezebb periódusában, amikor a Rádiózenekar élén kellett dolgoznom, valóban probléma problémát adott, és mégsem tűnt annak, hanem egy nagyszerű bridzspartinak vagy sakkpartinak, amelyben a partnerem Apor volt. Tulajdonképpen rendkívül színes, szórakoztató, izgalmas és felemelő munkát jelentett vele együtt dolgozni.

A humoráról nem érdemes beszélni, mert mindenki tudja, hogy milyen volt. Az ő mondásai közé tartozott – ha temetésről esett szó –, hogy minden temető tele van pótolhatatlan emberekkel.

Ő valóban pótolhatatlan.

Azok közé az egyéniségek közé tartozik, akikkel megismerkednem kitüntetett az élet, mint Fischer Annie, Tóth Aladár, Weiner Leó. Héthy Apor is ide tartozik, pótolhatatlan, egyedüli egyéniség volt.

Mint barát, hogy csak egy esetet mondjak, dél-amerikai turnénkon a hírhedten veszélyes városba, Rio de Janeiróba érkeztünk. Én szokásom szerint minden este elmegyek sétálni lefekvés előtt, különben nem tudok jól aludni, s szóltam Apornak, hogy akkor menjünk sétálni. Mire ő: „megőrültél, nem szabad, itt éjszaka az ember ki sem teheti a lábát!” Mondtam, hogy én kiteszem, és hát akkor majd holnap találkozunk. „Olyan nincs, nem hagylak egyedül.” Mondtam neki, ne reszkírozd az életedet, de hát nem lehetett vele beszélni, és jött velem. Már egy kicsit kezdett megnyugodni a végén, hogy életben maradtunk, amikor hazaérve, a hotelben megkérdezte a portás, merre jártunk. Mondtuk, hogy itt a tengerparton. Erre keresztet vetett magára, és utána Apor is.

Tényleg rendkívül önfeláldozó volt, nemcsak mint barát, hanem mint édesanya! Például amikor Tajvanon voltunk, el kellett menni egy templomot megtekinteni, arról szólt ugyanis a tajvani mű, amit ott előadtunk a zenekarral. Én előző este az utcáról ettem egy nagyon finom ételt, amitől majdnem meghaltam reggelre. Nagyon beteg voltam, de mentünk Aporral megnézni ezt a templomot, amiről szólt a mű, és én ott rettenetesen rosszul lettem, Apor meg tényleg, mint egy mama, jött velem, a rosszullétem közben fogta a fejem, és utána elvitt a doktorhoz.

Apor minden pillanatban ott volt. Ott volt, amikor a legnagyobb szerelmi problémában szenvedtem, ott volt, amikor tényleg lehetetlen feladatok előtt álltam, és mindig azzal segített, amivel csak lehetett. Elsősorban szeretettel. Elsősorban barátsággal, azzal a mélységes és magasságos barátsággal, amit ő tudott adni a környezetének.

Tőle kaptam a legszebb bókot, amire mindig fogok emlékezni. Azt mondta, a Te zeneszereteted ragályos. Ezt én most viszonzom neki azzal, hogy az ő életszeretete is ragályos. Ez az életszeretet nem múlt el azzal, hogy azt mondjuk profán módon, meghalt. Erről szó nincs. Én ezt akkor éreztem pontosan, amikor Kodály Zoltán meghalt, és én ezt megtudtam. Ugyanis attól a pillanattól kezdve, hogy megismertem Kodályt, mindig is rettegtem attól, hogy mi lesz velem, ha ez megtörténik vele. És akkor azt éreztem, hogy dehogy halt meg! Hát most sokkal jobban itt van, mert azelőtt amikor nem voltunk együtt fizikailag, akkor külön voltunk.

Ugyanez volt Aporral, amikor nem találkoztunk, ő valahol másutt volt meg én is máshol. Mostantól kezdve viszont együtt vagyunk!

Ezt én pontosan tudom az első feleségemtől, aki odaátról üzent, és az üzenetet én most szeretném Nektek átadni, ami úgy szól, hogy:

„Tudod, mi itt szeretnénk veletek kapcsolatot teremteni, de akkor, amikor ti szomorkodtok, egy olyan sötét, fekete vagy szürke burába vagytok bezárva, hogy nem tudunk hozzátok férni”.

Engedjük, hogy Apor hozzánk férjen.

És ahogy rá gondolunk, ő is ránk gondol, de egy sokkal boldogabb világból. Tudom a feleségemtől is, hogy az egy sokkal boldogabb világ.

Apor itt, ezen a földön nekem egy napsugarat jelentett, és ő úgy is nézett ki, mint egy sugárzó nap, és amikor a nap ránk süt, abból egy sugár mindig az övé lesz

– fejezte be a gyászolókban reményt keltő szavait Vásáry Tamás.

A vetélkedős barátok, a Kvízjátékosok Klubja nevében Telegdi László matematikus-statisztikus emlékeztette a gyászolókat, hogy szegényebbek lettek egy igaz ember barátságával, és hiányozni fog Apor végtelen önironikus alázata, amely csak a legnagyobbak sajátja. Megemlítette, hogy őket is megdöbbentette az a széles körű tájékozottság, amire Apor még az internet előtti korban sok-sok olvasással tett szert. Vetélkedőkön megismert sportszerűségét is felidézte: a szoros küzdelemben megnyert döntő után javasolta, hogy a legyőzött ellenfelét is tekintsék nyertesnek.

„Nem volt olyan hadtörténeti, technikatörténeti, közlekedéstörténeti, informatikai és – természetesen – zenetörténeti kérdés, amire ne tudta volna a választ, a lexikális tudást messze meghaladó háttérismeretekkel együtt. Nem igazán szerette a filmes és a sportkérdéseket, de hányszor előfordult, hogy azokra is ő válaszolt először. Mondtuk is: mi lenne, ha még szeretnéd is?!”

Szívesen jártak az „okosfiúk” a Héthy Apor által rendezett házi vetélkedőkre, melyeket otthonában gondoskodó felesége, Ági társaságában izgultak végig, hogy vajon kié lesz a Héthy-kupa. A jövőben már csak Héthy Apor Emlékkupát tudnak rendezni, mert egy igaz és jó embert elveszítettek. „Gyászoljuk, ugyanakkor hálásak vagyunk a sorsnak, hogy Apor volt, köztünk volt, hogy ismerhettük” – mondta Telegdi László.

Barátai közül dr. Sinkovics Alfréd közgazdász külön is elköszönt Héthy Aportól. Tizenkét éve szerdánként beszélgettek pár órán át; a kandidátus megvallotta: ő ma is folytatja a társalgást az eltávozott művésszel, mert nehéz lemondania a szerdákról.

„Közgazdász vagyok, nem muzsikus – mondta. – A zenekar dolgaival kapcsolatban mégis állandó harcban álltunk, mert szerettem volna, ha megírja a magyar zenekultúrában óriási szerepű Rádiózenekar történetét. Apor egész életében a zenét szolgálta, és nagyon sajnálom azt is, hogy nyugdíjazása után Aport nem hívták, hogy ezt a szolgálatot valamilyen módon folytassa.”

A társadalomtudományokkal foglalkozó szakember elismeréssel szólt Héthy Apor szellemi kvalitásairól és technikai intelligenciájáról is. „Amit nálam nem tudott megjavítani három úgynevezett szakember, azt Aporka körülbelül öt perc alatt megoldotta.”

Szellemi párbeszédeik fura szereposztását felidézve pedig így folytatta: „Apor teljes mélységben látta azokat az óriási ellentmondásokat, amelyekkel most az emberiség szembenéz, a hihetetlen környezetszennyezés, a túlnépesedés, a vízhiány és a többi. Apor tudta, hogy ezeket meg kell állítani, de azt is érezte, hogy nemigen lehet megállítani. Én meg, egy kicsit optimistább, abban reménykedtem, amit Bernard Shaw mindig gondolt: az ember az értelmével képes arra, hogy a saját történelmének ne csak elszenvedője, hanem az ura is legyen, ezért mindig amellett érveltem, hátha mégiscsak ez a pozitív irány sikeredik. Ezek nagy harcok voltak köztünk.”

Végül a sors igazságtalanságának nevezte dr. Sinkovics Alfréd, hogy ez a lángész ilyen korán elment közülünk.

***

A krónikás barátnak nem marad más hátra, mint arra emlékeztetni, hogy amikor az ész legyőzi a szívet, a kívülállók már tehetetlenek. Héthy Apor most már, ahogy a költő tartja, az érett magba zárt napsugár, az őszi eső, a hó gyémánt ragyogása; ha nyugodt reggelen felébredünk, az égre kelő madarak fürge szárnycsapásában viszontláthatjuk őt, amint bonmot-it, „aporiádáit” szórja az örök körforgásban.

(A krónikás: Soós Kálmán)