IBOLYÁS DOMB, FÖLTÁMADT TEMETŐ
Gyönyörű és nagyon fontos, hadd mondjam: küldetéses munkát vállalt és végzett Faragó Laura a csodálatos hangú énekes-asszony, amikor könyvvé gyűjtötte a Baranyában élő moldvai magyarok hit és dallamvilágát. Ámulva és elvarázsolt szívvel olvastam ezeket a verseket és énekeket. Ámulatom fölé, mint a népmese varázs-szekere Bartók Béla hatalmas árnya borult, zöld zene-doboz, négy kristálykerekű gyémántláda, aminek kocsisa ugyan nem volt, de a szekér zöld illat-sátra alatt zongora, nagybőgő, hegedű és persze hangraforgó, ahogy Radnóti Miklós írta csoda-versében valamikor. Faragó Laura, ez a virág-torkú asszony énekével nekem mindig olyan volt, mintha egy gótikus katedrális kőcsipke-tornyában, a hideg kő-csőben egy fehér galamb száll, verdesve vérző szárnytollával a szárnyverdesés-hang, a lázas szívhang lüktetése emelkedik egyre feljebb, a végtelen felé, de az ablaktalan vak toronyból nincs kiszabadulás. Feledhetetlen ősi rabság ez, mégis mindenható és örök. Olyan ez a mesemámor-könyv, mint az ibolyás domb, a föltámadt temető. Jézus lépte illatú, Krisztus földi járása szagú és közben haláltalan, mint egy föltámadt temető! Az külön szép ebben az áldott könyvben, hogy gyűjtője egyre mélyebbre ás anyanyelvünkben, mint a kútásó a gyökeres, agyagos földcsőben, hogy végül a mélyben a hideg üresség oldalán, vagy alján a víz-eret megtalálja, az éltető szent anyagot életünk megváltó föld-szülte könnyeit. Áldás legyen munkáján és dicsőség!
* Juhász Ferenc, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett,
kétszeres Kossuth-díjas és József Attila-díjas magyar költő,
szerkesztő