Radóczy
Jusztina: Ajándék Békés-Tarhosról*
Sebestyénné Farkas Ilona karnagy, zenepedagógus, népzenekutató azon pedagógusok egyike, aki egész életében az éneklés szeretetére tanította növendékeit, aki megvilágította a zene ajándékait és aki mindig felelősséget érzett tanítványai iránt. Mona nénit – aki becenevét egykori tarhosi magyartanárától kapta – Kodály Zoltán a zeneakadémiai tanulmányai alatt és a tanári pályáján is figyelemmel kísérte.
Hogyan került kapcsolatba a zenével? Volt zenész a családban?
Falusi leány vagyok, Köröstarcsáról származom. Szüleim tanítók voltak, méghozzá akkor, amikor még ez rangnak számított, amikor a falu megbecsülte őket. Édesanyám alsósokat tanított, összevont osztályokkal. Nagyon jó pedagógus volt, mert az elsősök nála már decemberben írtak, olvastak. Édesapám kántortanító volt, tehát a templomban is szolgált. Akkoriban még fontos volt a tanítóképzőben, hogy a tanárok tudjanak tisztán énekelni. Így azt mondhatom, nagyon szerencsés vagyok, mert jó zenei képességeket örököltem.
Emlékszik mi volt az első zenei élménye?
Mivel abban az időben a falusi orgonák még nem árammal, hanem pedállal működtek – ezek a fújtató pedálok préselték a levegőt a hangszerbe –, tehát amikor édesapám orgonált, én segítettem taposni a fújtatókat. Így elég hamar napi kapcsolatba kerültem a zenével. Ezen kívül édesanyám zongorázott, édesapám hegedült is. 1945-ben apám hadifogságba került, így egyedül maradtunk édesanyámmal. Abban az időben Gulyás György fejébe vette, hogy alapít egy iskolát, ahol egész nap zeng az énekszó és összeszedi Békés megyéből a tehetséges gyerekeket, akik majd visszamennek a saját falujukba és viszik tovább a zenekultúrát.
Mennyire volt ez lehetetlen vagy ritka vállalkozás akkoriban?
Leginkább gazdaságilag volt nehéz vállalkozás, hiszen az ország romokban hevert, nagyon nagy szegénységben éltünk. Mivel építkezéshez nem volt anyagi fedezet, Gulyás György megkapta Békés városától a Wenckheim kastélyt, ami gyönyörű volt, de a háború évei alatt teljesen ki lett rabolva. Akkoriban még Kodály Zoltán sem látott zeneileg biztosítékot ennek az intézménynek a működésére, mondván, hogy a parasztgyerekeknek ki fog hangszert venni, a kezüket ki óvja meg a mezőgazdasági munkák okozta durvaságtól. Gulyás György ennek ellenére megkapta az engedélyt és elindította az iskolát.
Ez volt tehát a híres Békés-Tarhosi Állami Énekiskola. Hogyan indult el a tanítás, mire emlékszik ezekből az időkből?
Ez csodálatos élmény volt a nagy szegénység ellenére. Egy óriási erdő közepén, gyönyörű környezetben van a kastély. Kezdetben katonai vaságyakon szalmazsákokon aludtunk, amiket mi magunk tömtünk meg. Villany sem volt, az élelmezést pedig a szülők oldották meg. Mindenkinek be kellett szolgáltatni a lisztet, tojást és egyéb élelmiszert – a tandíj természetbeni megfizetéseként illetve működési hozzájárulásként. Januárban indult el a tanítás. Emlékszem, gyönyörű hófödtetáj volt, nagy fákkal. Békésről szánkóval mentünk ki Tarhosra.
Ebből az intézményből, Kodály félelmei ellenére sok nagy művész került ki. Kik voltak a kortársai, iskolatársai?
Valóban, igazán nagy nevek kerültek ki Békés-Tarhosról, hiszen olyan színvonalú szakmai oktatás folyt, amely páratlan volt akkor az országban. Szokolay Sándor, Tarjáni Ferenc, Sztán Tivadar, Mező Imre, Mező Judit, Mező Márta, Mező László, Csukás István, Kerényi Sándor (akit a közelmúltban életműdíjjal tüntettek ki) is iskolatársam volt. Nem beszélve azokról a kitűnő zenepedagógusokról, akik tanárként vitték tovább azt, amit ott kaptunk.
Mi volt a titka ennek az iskolának?
Az, hogy minden az éneklésből indult ki. Egész nap énekeltünk, nagyon sokat memorizáltunk. A lényeg az volt, hogy először szóljon benned belülről az, amit a hangszereden le akarsz játszani. Ha fordítva csinálod, akkor csak bukdácsolsz a húrokon vagy a billentyűkön. A belső hallás az, ami a legfontosabb a zenetanulásban.
A mai iskolákhoz képest mi volt az a plusz, amit Önök ott a tanároktól kaptak?
Egyfajta belső kötelezettséget a helytállásra. Nem nyugodtunk bele abba, hogy valamit nem lehet megcsinálni. Én ezt próbáltam továbbvinni, amikor a békéscsabai Zeneművészeti Szakközépiskolában tanítottam, hogy nem adjuk fel, ha valami nehézségbe ütközünk. Ennek eredményeképp tárt karokkal várták a csabai diákokat a felsőoktatásban. Szesztay Zsolt, aki a debreceni konzervatórium tanszékvezetője volt, arra kért bennünket, küldjünk hozzájuk diákokat, mert a csabaiak helytállása egyedülálló. A másik fontos dolog, amit Békés-Tarhoson kaptunk, az a közösségi összetartás. Ma már ez is hiányzik az oktatási intézményekből. Tapasztalataim szerint, most mindenki azt figyeli, hogyan lehetne a másikat leelőzni, vagy legyőzni, mindenki, mindenki ellen játszik. Ott viszont olyan közösségi élményeink voltak, hogy a mai napig óriási az összetartás és az öröm, amikor itt-ott találkozunk egymással.
Ki, vagy mi volt ennek a mozgatórugója? A tanárok, vagy az együtt megélt zenélés?
Azt hiszem, ebben minden és mindenki benne van. Egyrészt együtt laktunk, énekeltünk, zenéltünk, segítettük egymást, másrészt Gulyás György és tanáraink személye erősített bennünket, harmadrészt nagyon szegény volt az ország, tehát össze kellett fognunk, hogy felépüljön az iskola. Volt veteményeskertünk, megdolgoztunk az élelmiszerért is. Saját kezünkkel építettünk gyakorlófülkéket, sőt a Zenepavilont is. Az építőanyagot mi hordtuk be csillékkel, és senki nem mondta másnap, hogy nem készültem, mert téglát hordtam. Akartuk, hogy megvalósuljon ez az álom. Nem ismertünk lehetetlent.
Ön az érettségi után 1953-ban a Zeneakadémiára került, ahol Kodály Zoltán bekapcsolódott az életébe. Mi volt az első élménye?
Kodály Zoltánt már korábbról ismertem, ugyanis 1950-ben lejött Békés-Tarhosra. Kíváncsi volt, mivel igen sok jót hallott az intézményről, amit kezdetben Ő nem támogatott. Minden osztályba bejött, feladatokat adott és utána jelezte megelégedését. Legközelebb 1953 tavaszán volt a Zeneakadémián egy konzervatóriumi nyílt hét, ami azt jelentette, hogy minden zenével foglalkozó középiskola elküldte a legjobb érettségiző növendékeit. Benne voltam ebben a csapatban. Ezen a nyílt héten a Zeneakadémián kedvünkre látogattuk az órákat. Épp akkor zajlott egy szolfézsverseny, beültünk meghallgatni. Hamar kiderült, hogy a mi csapatunk a verseny feladatát kívülről tudta. Tarhoson nekünk nem volt kottánk, így az egész egyneműkari Bartók kötetet megtanultuk.
Ki volt a zsűri ezen a versenyen?
A szolfézsversenynek rangos zsűrije volt: Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Szőnyi Erzsébet, Harmat Artúr, Járdányi Pál, Molnár Antal. A feladat, Bartók Béla Senkim a világon című művének szolmizálása volt. Az akkori zeneakadémista diákok eléggé nehézkesen oldották meg ezt a feladatot. Mi ott a háttérben majd kibújtunk a bőrünkből, hogy szeretnénk megoldani, de sajnos nem nevezhettünk be, mert az írásbeli feladatból kimaradtunk. Azonban Kodálynak megmaradt az emlékezetében, hogy mi nagyon szerettünk volna benevezni a versenyre, így később, amikor a zenepavilonunkat avatta Békés-Tarhoson, lediktálta nekünk az írásbeli feladatot, amit a zeneakadémistáknak a versenyen kellett írásban megoldani. Ketten – Tóth Béla és én – írtuk le hibátlanul ezt a kétszólamú diktandót. Kodály mosolyogva búcsúzott, mondván, hogy ősszel találkozunk a Zeneakadémián. Igen boldog voltam, mert bár volt felvételi, de biztos volt a helyünk.
Mindig ajándékként élte meg a zenét, akár a nehézségek ellenére is?
Igazából most értékelem, hogy mekkora ajándék, mert bár már akkor is boldogított, de visszatekintve most látom, hogy milyen kincset kaptam. A békés-tarhosi évek után népzene főtanszakos lehettem Kodálynál. Ma is őrzöm aláírásait az indexemben. Kevesen élünk már, akik ezt elmondhatják magukról. Bárdos Lajos, Járdányi Pál, Harmat Artúr, Lajtha László és Kodály Zoltán, törődtek a mindennapi életünkkel is. Érdekelte őket, mi történik velünk az intézményen kívül, igen nagy felelősséget éreztek irántunk. Ezt mind ajándékként élem meg.
Többször is említette, hogy Kodályárvának érzi magát. Mit jelent ez pontosan?
Kodály Zoltán mind szakmailag, mind emberileg maximálisan támogatta a növendékeit. Mondhatjuk, hogy atyai jó barátként bánt velünk, olyannyira, hogy többünket anyagilag is támogatott. Akkoriban nehéz körülmények között éltünk, én rendszeresen eljártam vért adni, hogy a költségeket ki tudjam fizetni. Valaki ezt elmondta Kodálynak, aki ezt nem helyeselte, mivel alkatilag nagyon vékony voltam. Egyszer aztán megkaptam tőle a fejmosást, hogy vigyázzak az egészségemre és ezután már csak neki adhatok vért. Azzal egy borítékot adott a kezembe, amiben jóval több, mint egy havi ösztöndíjam volt. Ezután ezt többször is megtette, emlékeztetve, hogy „vettem egy deci vért”. Lajtha László is nagyon sokat segített. Mivel tudta, hogy jól tudok kottát írni hallás után, azzal bízott meg, hogy írjak át neumákról – gregorián kottaképek – zsoltárokat a készülő református énekeskönyv számára.
Mi az, amit a Zeneakadémián tanult a mestereitől, amire azt lehet mondani, hogy kevés fiatal kap meg a tanáraitól?
Elsősorban a feltétlen szakmai igényességet, hogy soha ne elégedjek meg valamivel, hanem mindig keressek jobb megoldást. A napokban találtam meg a vázlataimat, mindent nagy pontossággal és precízséggel végeztem és ezt elvártam a növendékektől is. A hatvanas-hetvenes években nagyon sok külföldi látogatónk volt, akik el voltak ájulva a gyerekek zenei tudásától. Ezt a szakmai igényességet az említett nagy mesterektől kaptam, továbbá a törődő szeretetet is, amely folyton jelen volt a tanulmányaim alatt.
Mit adott a zene, miért élte meg boldogságként ezt a hivatást?
Egy életre szóló teljes boldogságot kaptam. Népzenekutatóként kezdtem, aztán amikor Kodály elment nyugdíjba, szomorú lettem, hogy mi lesz velem. Ő viszont meggyőzött arról, hogy nagyobb szüksége van az országnak olyan tanárokra, akiknek van gyökerük a népzenében és megígértette velem, hogy nem megyek el zenei adminisztrátornak, hanem tanítani fogok. Akkor a Körönd sarkán erre kezet adtam, és valóban megtaláltam a helyem pedagógusként. A szüleim is hittel és meggyőződéssel tanítottak, és ezt az örökséget is tovább tudtam vinni.
Véletlen-e az, hogy az Ön lánya, Sebestyén Márta világhírű népdalénekes lett?
Biztos, hogy nem véletlen. Márta élő kapcsolatba került nemcsak a népzenével, hanem Kodály Zoltánnal is, ami igen meghatározó volt a jövőjét tekintve. Egyrészt a zeneakadémiai éveim alatt már a szívem alatt hordtam, másrészt már óvodásként Kodálynak énekelt, aki egy ilyen alkalom után gratulált hozzá.
A közelmúltban megjelent egy cikk arról, hogy a Kodály-módszer tetszhalott. Mi erről a véleménye?
Elég szomorú, hogy kikiáltjuk tetszhalottnak a Kodály-módszert, ahelyett, hogy tennénk érte valamit. Hallottam egy ilyen kijelentést, hogy bár a módszer hungarikum, mégis fejleszteni kellene. Az én véleményem az, hogy inkább el kellene érni azt, amit Kodály kitűzött annak idején. Ezt mi már a hetvenes években bizonyítottan elértük. Ezen nincs mit fejleszteni, ezt meg kell valósítani. El kellene gondolkodni rajta, mi szépet adott a magyar nyelv és a magyar kultúra szempontjából is. A sok éneklés a titka mindennek, ezt bizony elfelejtik manapság. Gondoljunk csak bele, milyen hátrány keletkezik abból, ha az agynak ezt a területét elhanyagoljuk. Tudományos kutatások bizonyítják azt, hogy a zene, az éneklés milyen fejlesztő hatással van az agyunkra.
Mona néni fantasztikus energiával éli ma is az életét: kórust vezet, számos rendezvényen zsűritag, utazik a nagyvilágban. Mi a titka, honnan meríti ezt a sok erőt?
Azt gondolom, az ember csakis a neveltetéséből meríthet. Szerepe volt ebben a szülői háztól kezdve Békés-Tarhoson át a Zeneakadémiáig, a munkahelyeknek, a megfelelni vágyásnak. Nagy erő, amit a zenei nevelés adott nekem, a sok sikeres növendék, akiket a zene szeretetére tudtam nevelni. Úgy érzem, ez nagy boldogság. Szerencsés ember vagyok, hogy kórustagjaim ma is ragaszkodnak hozzám, nem engedik, hogy abbahagyjam. Mindig mondom is nekik, hogy addig élek, amíg vezényelek.