UNGÁR
ISTVÁN*
„A citrusfa
levelestől, ágastól…”
Egy magyar népdal drámája
A
legendás HUNGAROTON felvétel borítója
„Nekem olyan emberecske kéne…” – énekli fonográf
hengerre egy bukovinai paraszt néni a mosolygós székely népdalt. Ez a tréfás,
derűs dal hozza be a lányokat-asszonyokat a székelyföldi fonóba dolgozni
Kodály Zoltán: Székely fonó című, mondanám, hogy daljátékában, hiszen
népdalra épül minden taktusa, de ennek ellenére szívesebben nevezném így:
zenedrámájában. Hat évvel a Háry János után, 1932-ben készült.
Kodály ezzel a csalogató versszakkal invitálja a
munkába érkezőket, hogy azután a jókedv akadálytalanul töltse be a házat
és meghozza a szorgos munkakedvet: „Ne búsuljon senki menyecskéje…” Azt, hogy
jövetelüket megelőzően itt mekkora dráma zajlott le, még nem sejtik.
A Székely fonót bevezető csellószóló után az ablakon át
beszűrődő, baljós pirkadat hangja – amely keretet is képez a
darabban – egy zsoltártípusú bujdosó dal vigasztalan keserűségét készíti elő. A Gloria patriae… (dó-re-mi)
kezdetű gregorián zsoltár több magyar népdal alapjául is szolgál:
Szivárvány havasán… (gyönyörű melizmák
ékesítik), Apámért s anyámért…, Istenem, istenem áraszd meg a vizet… Közülük való egyik legismertebb
búcsúzó énekünk: Elmegyek, elmegyek, hosszú útra
megyek… A kérőt (bariton)
lopással vádolják. Bár teljesen ártatlan, nem tudja magát megvédeni. Mivel
szegény nincs és nem is lehet igazsága. Tudja, mi vár rá: el fogják ítélni.
Hajnal van. Reményvesztetten lesújtva köszön el szerelmesétől, a
háziasszonytól (alt). A népdal
gyakran énekelt harmadik versszakát: „Fúdd el, jó
szél, fúdd el…” elhagyja a zeneszerző. Annál
inkább szakad fel a kérőből: „Búval és bánattal kisinoroztatom…”
A háziasszony mintegy a dal szerény variációjaként énekli: „Ha te elmégy, engem itt hagysz…”, „Ha kiindulsz Erdély felé…”
Végül kettejük éneke összenő, egybeforr a kényszerű elválás felett
érzett tehetetlen fájdalomban. Ám az igazi panasz csak most következik.
Megrendítő szenvedély fűti a 9 azonos
hang recitálásával bevezetett költői, fríg hangnemű népdalunkat: A citrusfa levelestől, ágastól… Ennek a dalnak önálló
sorsot szánt Kodály Zoltán. Tisztában volt azzal, hogy ez a dal a legnagyobb
zeneköltőknek is dicsőségére vált volna. E dal jelenti majd a darab
végéhez közeledve a drámai tetőpontot. Akár egy vezérmotívum, úgy bukkan
fel. Felidézése szívbemarkoló katarzist hoz. Vulkánszerűen tör fel a
zenekarból és azután erőtlenül csendesül el.
Kép a Kolozsvári Magyar Opera Székelyfonó
előadásáról (www.hungarianopera.ro)
A kérő énekli az első, kétségbeesett
versszakot. A panaszkodó recitálásokat követően a fríg fá-mi kisszekundjának szétválaszthatatlan mágneses vonzása zárja a
dallamot. A megkapó szépségű szöveg is ezt a vonzást járja körül: „Úgy
elválunk, kis angyalom, egymástól, / Mint a csillag fényes
ragyogásától.” A „ragyogásától”
jellegzetes frígfordulata figyelmeztet a lehetetlenre: a csillagot nem
választhatja el semmi és senki a ragyogásától. És őket? A következő
versszakok a háziasszonyéi: „Házam előtt csak egy csillag ragyogott…” A
3-4. sor harmadszori megismétlésébe a zeneköltő kíméletlenül beavatkozik
megakadályozva a dal nyugvópontra érkezését. A fríg dallam nem zárul le,
megakad a fá
hangon, amely húzná magához a mi
hangot, de hiába, ez a zeneszerzői merénylet útját állja. A zsandárok
ehelyütt (hol másutt?!) fogják
el és cipelik magukkal a kérőt. Levegőben ragadt az árván maradt és
társáért kiáltó fá:
„Ki az én bús éltemre…” A „ragyogott” szó beleszorul a háziasszony
elfojthatatlan könnyeibe. Rövid, idegen zenekari anyag tapossa le a fríg dallam
megérkezését. A háziasszony magára marad: „Édesanyám gyengén nevelt engemet,…” A senkivel meg nem osztható, gyógyíthatatlan fájdalom
okozta sebek talán akkor sajognak legerőteljesebben, amikor a hangszerek
elhallgatnak, hogy a háziasszony egyes egyedül a népdal hangjain keresztül
öntse ki a lelkében összegyűlt mérhetetlen terhet: „Éjjel-nappal
siratgatna engemet.” Üres a fonó és üresség van a háziasszony szívében is.
Ekkor érkeznek vidáman, nótázgatva a fonólányok, asszonyok. Dráma ez a javából!
Komor előjáték, s az utójáték még komorabb. Közöttük a magyar népdalok
végeláthatatlan kincsestára: móka, ballada, lírai szerelmes ábrándozás, az
emberi érzelemvilág gazdagságának teljes poézisa felvonul. A fonólányokhoz és
asszonyokhoz természetesen a fiúk, férfiak is csatlakoznak.
Az a tisztaság, amelyet ezek a dalok magukban
hordoznak, kikezdhetetlen és felbecsülhetetlen érték, csakúgy, mint Kodály
Zoltán általuk megálmodott mesterműve. A Citrusfa
dal drámája az, hogy az utójátékban is szerepet kap. A Psalmus hungaricusból átültetett feljajduló kórus alatt zokog a
hangszereken, szinte minden mást elsöpörve. A hozzá vezető dal, majd az,
ami utána megszólal, annak a bizonyítéka, milyen lélegzetelállítóan szép tud
lenni az emberi fájdalom. A Citrusfa dal
robbanásszerű felidézése a kodályi életmű egyik legihletettebb
pillanata.
A nap elején (hajnalban), ha valaki egyedül van
bajával-bánatával, de aztán a nap folyamán sokadalom veszi körül a
legkülönbözőbb érzésekkel – gonddal, örömmel egyaránt – valamelyest ő
is feloldódik. Ám a nap elmúltával (alkonyatkor), amikor hazaindulnak a többiek …! Nos, akkor a bánat sokszorosára nő. Igaz,
hogy ami a Székely fonó háziasszonyára vár a munka, játék és nótázgatás
végeztével, nem tűr meg társaságot. Az utolsó percektől eltekintve gyászkeretbe
foglalt zenemű ez. Lényegében cselekmény nélküli, mégis színpadra
kívánkozik.
Kép a Kolozsvári Magyar Opera Székelyfonó előadásáról (www.hungarianopera.ro)
Az „Üres ládám az ajtóba,…”, „El kéne indulni,
meg kén’ házasodni,…”, „Most jöttem Erdélyből,…”, „Egy nagyorrú bóha…”, „Hess, légy, ne szállj rám…”, „Én elmentem a
vásárra…” felhőtlen humora, játékossága mögül emelkedik ki „A csitári hegyek…” felkapaszkodó mollkvartszeksztje. Az ifjú szerelmespár (szoprán-tenor) fríg dallama a dal
csúcsán összeölelkező mi-fá-mi kisszekunddal
legbensőségesebb népdalaink egyike. A háziasszony tragikus színezetű
dalai: „Szomorú fűzfának…”, „Te túl rózsám…”, mindannyiszor külön életet
élnek, kiválnak a többiektől. Két ballada is megelevenedik a darabban.
Egyikük – a Görög Ilonáé – kórussal kiegészített, négyszereplős, amelyben Bertelaki László édesanyját maga a háziasszony alakítja, s
ő énekli egyedül a Rossz feleség balladát. Utóbbiban anyát és lányát
egyszerre kell megszemélyesítenie. Aggódó leánya könyörögve hívja édesapjához
haza vígan mulatozó anyját. Zeneszerzői bravúr, ahogyan ez a
kettősség Kodály feldolgozásában életre kel. A lány minden könyörgése
hiábavaló. A morbid befejezés (csak a lepedőjét félti a rossz feleség és
érzéketlen anya) nem enyhíti a ballada keserű mondanivalóját. A
népdaloknak ilyen láncolata, hitem szerint, egyedülálló, példa nélküli az
egyetemes zeneirodalomban is.
A kérőt elítélik, immár bilincsbe verten
jelenik meg az ajtóban. A háziasszony kivételével a fonót már mindenki
elhagyta. „Az hol én elmegyek…” kezdetű dala belesírja magát a lassan
leereszkedő estébe. A Kékszakállú tavának könnyeitől kísért
gyönyörű dal még szövegében is káprázatos. Az egyes versszakok szinte
egymás kezét fogják: „Levelek lehullnak. Gyenge ágaikról / Levelek lehullanak. / Hulljatok levelek… Sírva keres ingem. / Sír
az út előttem… Még az is azt mondja, / Áldjon meg az Isten! / Áldjon meg
az Isten / Minden javaival…”. Egyik versszakból következik a másik. A mind
zaklatottabb búcsú alatt a háziasszony torkán egy hang se jön ki. A kérő
távozását követően a zenekar mintegy mutatja az utat, amelyen eltűnik
a férfi, mind hevesebb, szenvedélyesebb hangon fut utána, amíg el nem nyeli az
végtelen homály. A háziasszony továbbra sem szólal meg, csak néz a semmibe,
amikor az említett kórusjajgatás alatt a zenekarban megidézett Citrusfa-dallammal leszakad az ég. „A citrusfa
levelestől ágastól” dalt bömböli a zenekar, hogy
aztán leszelídülve, simogatóan soha nem felejthető nyomot hagyjon maga
után. Ami ez alatt belül zajlik le a háziasszonyban, az nem megénekelhető.
Csak ezután vesz erőt magán, már nem csügged, túl van mindenen. Önnön
balsorsát és gyötrelmeit beszéli el az üres fonóház falai között: „Tőlem a
nap úgy telik el…” A szöveg ennél a népdalnál is lenyűgöző: „Este napszentület után, / Könnyemmel áztatom párnám.” Ez is
zsoltártípusú dal. Egyszerűsége a végső lemondásé. A művet
indító csellószóló utáni beszűrődő, baljós hangszeres pirkadat
ígérete beteljesülni látszik. Minden remény oda. A kiúttalanság poklában
járunk. Beköszönt az éjszaka, amikor a semmiből felhangzik a fonólányok és
asszonyok a cappella
dala: „Jaj, de szépen cseng a lapi…” Mint az angyalok kara, olyan az
énekük. Varázslatszerű az egész. Éjfél van. Az éjféli harangszó elnyomja a
kinti nótát. A háziasszony szorongva énekli: „Harangoznak, harangoznak,
/ Talán az én galambomnak!” Ahogy a háttérkórus egyre hangosabb és
magabiztosabb lesz, úgy fedezzük fel, hogy a benti és kinti dal dallama egy és
ugyanaz. A kint lévők kísérik a kétségbeesett háziasszony félelemmel és
odaadó szeretettel teli keserű énekét. A ház előtt összegyűlt
lányok, asszonyok dalolták a Görög Ilona balladában az „A
malomnak nincsen köve,…” és a „Lányok ülnek a toronyba,…” kezdetű népdalt
valamint a siratót. Elfogták a valódi tolvajt, a kérő szabad. Feltárul a
fonó ajtaja, együtt van ismét a teljes közösség és velük a kérő.
Felszabadult örömmel zengik: „Jaj, de szépen cseng a lapi…” Ez a hirtelen jött
gyökeres változás megbénítja a háziasszonyt, de a kérőt is. Először
még csak évődnek, enyelegnek egymással – akárcsak a Mátrai képek tari rétjén: „Mondd meg rózsám, szeretsz-é
engemet?…” „Apró alma lehullott a sárba…” Zavarban
vannak, ám a többiek ünneplő öröméneke felbátorítja kettejüket. Az
önfeledten boldog záródalt mindnyájan éneklik: „Én istenem, add megérnem, / Kit
szeretek, avval élnem…” Requiemi mélység és a IX.
szimfónia örömhimnuszának mámora – ezt járja végig magyar népdalok által a
Székely fonó. Talán mégis az „A citrusfa…”
drámája a leginkább meghatározó ebben a népi zenedrámában, hiszen felbukkanása
a mű tetőpontján nemcsak a zeneszerzői géniuszt dicséri, hanem
bizonyságot tesz népdalaink megkérdőjelezhetetlen értéke mellett is. Ennek
az alkotásnak a citrusfa-dal a
főszereplője. Uralja a Székely fonót, hozzá sorakoznak fel zseniális
dramaturgiával a szebbnél szebb népdalok és hozzák színpadra azt a csodálatos
lelki sokszínűséget, amelyben a magyar népzene oly gazdag.
A hatvanas évek végén, nem sokkal Kodály Zoltán
halála után zeneakadémista társaimmal az Operaházban jártunk. A Székely fonó és
a Csodálatos mandarin volt műsoron. A Székely fonó után többen is
gunyorosan jegyezték meg: végre most már zene is jön. Az elképedéstől
felocsúdni sem tudtam. Lehet, hogy ennyire nem értik? Lenézik azt, amire csak
feltekinteni lehet, miként Kodály csodálkozott rá ezekre a népdalokra. Ezek
után hogyan fogadja ezt az alkotást a komoly zenétől idegenkedők
sajnálatosan széles tábora. A muzsikus lét a Székely fonó befogadásához kevés,
ahhoz több kell. A Székely fonóban végül minden elrendeződik, azonban a fenti
kérdésre adandó válaszra még várni kell. Valamikor helyre kell, álljon a rend.
Akkor és csak is akkor foglalhatja el végre a Székely fonó az őt
megillető méltó helyet a megtévedtek vagy megtévesztettek körében is. Meg
kell érnie az emberekben a felismerés, hogy ezt a remekművet is
félreismerték és akkor megszülethet az a művészi igényesség, amelynek egy
magasabb fokára sikerül feljutni. Oda, ahonnan jól látszik a 33 ágú
szomorúfűz, a csitári hegyek orma és „A citrusfa levelestől,
ágastól”.
