DR. Angi
István
Emlékkönyv a
jövőnek
Alkotások és eseményeik, életek és történeteik
széles sávján gyűjti maga köré az emlékek értékeléseit és bennük az
értékelések emlékeit az Eősze László tiszteletére szerkesztett kötet Élet és mű[1]
címen.
A kötetet Szőnyi Erzsébet Születésnapi köszöntője vezeti be.
Eősze László munkásságát méltatva feleleveníti e munkásság legfontosabb
kutatói területeit: mindenekelőtt a Kodály életrajz és életmű
filológiáját, a több mint félévszázados kutató elemzés végig követését és
kötetekre terjedő megírását. Majd Liszt alkotásainak hosszú sorában a még
„fel nem fedezett részterületek” avatott elemezéseit emeli ki; nem különben Verdi
és Wagner operáinak monografikus bemutatását. Méltatásait apró kottapéldákkal,
zenei episztemékkel[2]
színesíti, amelyeknek a felidézései a kutatásban kiérdemelt rátalálások
élményét újíthatta meg Eősze László szívében, lelkében. Végül, egy
aprócska, kecsesen játékos kánonba rejti az Ünnepelt kortárs monogramját,
„ezzel kívánva további boldog éveket”.[3]
(6-7)
Eősze László, az alkotó és emlékező Eősze
László áll a kötet írásainak középpontjában, ám ha megtisztelné sorainkat egy
rájuk pillantással, rögtön ráhárítaná a központosítás érdemeit az elemezett
témakör személyiségeire, hiszen, mondaná ő – róluk emlékezik életrajzaik
felidézésével, műveik bemutatásával és elemzésével. Ily módon a vélt
központosítás szigora benépesített tudománymezővé szelídül, amelynek
csomópontjait Verdi, Wagner, Liszt, Bartók életrajzai és alkotásai népesítik
be, ám körükben a központi helyet Kodály Zoltán alakja és munkássága foglalja
el. Mert zenetudomány-történetünk jelenének ünnepeltje, Eősze László,
sokoldalú munkássága főművét a számos kötetet kitevő
Kodály-filológia képviseli, amelynek vitathatatlan értékeit igyekszik a jelen
kötet egész tartalmával élővé tenni és megőrizni a jövő számára.
Több tanulmány méltatja analitikusan Eősze László műveit. Felidézett
írásai mellett – Verdi és Wagner világa,
valamint Verdi, Bartók, és Kodály ars
poeticájának közös vonásai – a vonulatot tovább erősítendő,
társszerzők tollából fakadt esszék, tanulmányok színesítik és gazdagítják
az emlékkötet tartalmát.
Ittzés Mihály, az Emlékkönyv szerkesztője,
tanulmányában, Eősze László – Kodály
Zoltán életrajzírója, kifejti, hogy Eősze a részterületek dokumentált
és hiteles feltárásából, mindmegannyi pars pro toto-ból építi
ki a nagy szintézist a Mester életéről, életművéről. Eősze
szövegei nyomán olyan, eddig kevésbé vagy egyáltalán nem ismert területek felé
irányít, amelyeknek eszmei üzenete, mint például a korbeli
képzőművészetekben fellelhető „szellemi rokonok”ars poeticái, a
köztük és a kodályi hitvallás gondolatvilága között húzódó keskeny mezsgyén
innen és túl is számos közös vonással jellemezhető. Felidézi például a
fiatal Kodály érdeklődését a francia impresszionista festészet irányában,
Lelkesedését Monet festészetéért. „Tapasztalatairól Gruber Emmának
számolt be: « [...] úgy látszik az ösztönöm eléggé
távol tart olyasmiktől, amikre nincs szükségem. [...] Vannak azért dolgok,
amik igen nagyon hatnak rám. Jegyezze meg
ezt a nevet: Claude Monet. A világ legnagyobb tájképfestője. Aki egy csöpp
könnyembe került, örökre szeretem. Monet is köztük van»”.[4]
(Ittzés Mihály
írásához még többször visszatérünk, mert különösen az Eősze dokumentumok
Kodály-idézeteit és ezeknek a magyarázatát nála találjuk meg a
legrészletesebben.)
Nicolai Hartmann megkülönböztet
rendszerjellegű és problémagondolkodást. Szerinte „a mai szisztematikus
gondolkodás nem rendszerjellegű többé (Systemdenken);
sokkal inkább problémagondolkodásként (Problemdenken)
határozható meg. A problémagondolkodás nem rendszertelen. Szintén az
áttekintést célozza. Céljának mindig, mint rendszernek kell előtte lebegnie.
Csak éppen nem anticipálja a rendszert, hanem végeredménynek szánja.”[5]
Úgy tűnik, hogy Eősze László több mint félévszázados kutató munkája
is ezt a fajta gondolkodásmódot követi. Talán azzal a különbséggel, hogy a
rendszert, ha menet közben távlatilag változtat is rajta, sejtetően
többször is megelőlegezi.
Különösen kirívó a problémákkal terhelt
rendszer jelenléte olyan kérdések elemzése során, amelyek egy elkövetkező
szintézis jegyében ellentétező állapotokban tűnnek fel.
Végig futtatva tekintetünket az emlékkötet
oldalain, Eősze László bemutatkozó írásain és az őt bemutató
írásokon, belőlük mélyreható részletességgel bontakozik ki egy életmű
kristálytiszta, elfogulatlan és meggyőző példaképe. Egyenlő
mértékben értékelhetjük benne az életrajzírót és az életmű avatott
elemzőjét. Valamint e két, életre szóló feladat vállalásának és
végrehajtásának szerves egységét. Eősze László részéről a végrehajtás
maga folyamatban zajlott és zajlik még ma is. Szépsége, magasztossága éppen időbeliségében
érhető tetten. Az idő megszakított részecskéiben a változások és
tovább alakulások mindmegannyi részlet idejét is felfedte az utókor számára.
Persze egyszerű lett volna sommásan
jelenteni, hogy a Kodályi mű egységes, meg hogy hagyományőrző és
betetőző. Hogy múltba visszatekintése a jövő távlatait keresi és
találja meg. Hogy ars poeticája javarészt megegyezik korabeli vagy korábbi
hozzá mérhető nagyságok vezérelveivel. És így tovább. Eősze László
kitartó, folytonos munkásságának talán legnagyobb érdeme hogy eme fenti,
látszatra magától értetődő megállapításokat a szakaszos változások pars pro toto-iban újra meg újra továbbgondolta
és az összevetések feszültségét feloldva a tézisek és antitézisek arénájában a
feltárt részletterületeket és -elemzéseket egy
dinamikus, további változásokra kész egész képére és hasonlóságára hangolja.
Csak néhány idevágó példára hivatkozunk.
Először a Kodály-Bartók párhuzam tézises
összevetéseire: Evolúció versus
revolúció, illetve reneszánsz versus
gyökeres megújítás.
Két átfogó, dokumentált
elemzés következtetése így hangzik a kötetben reprodukált Eősze tanulmány
59. illetve 54. oldalán:
„A régihez
való visszatérés vállalása, az egyszerűségre törekvés magatartásuk közös
alapjára utal: a művészetben mindhárman [Verdi, Bartók, Kodály] az
evolúció hívei, nem a revolúcióé.”[6]
Bartók és Kodály eszmei közösségéről így
ír: „Kiinduló pontjuk, programjuk közös, barátságuk egy életre szólt. De
művészi útjuk kezdettől fogva külön haladt. Bartóké a hangszeres zene
gyökeres megújításához, Kodályé a vokális zene reneszánszához visz.”[7]
Más utakon a közös alap belső
feszültségeit a két Mester életművének szétválasztásával ki is lehet
élezni. Például a gyökeres újítást a disszonancia bartóki alkalmazásában Adorno az iszonyat képeként mutatja be.[8]
Ám eljárhatunk fordítva is, a
közelítések útján; a vokális zene kodályi reneszánszát a történelmi távlatok
bevonása tovább színezheti.[9]
Eősze, a közös vonások kiemelésével és nem a
partikulárisan megjelenő különbségek fokozásával győz meg az említett
ars poeticák nagy igazságairól.
Másodszor, kiemeljük az elemzés tárgyválasztásában
rejlő feszültséget. A kérdés első intrádára alternatívaként
vetődik fel: mi is a kutatás tárgya, a műalkotások sora, maga az
egész életmű? vagy a kutatásra, dokumentálásra
váró életrajz megírása? Ám a távlatokban fel-felvillan az is-is
igénye; eleinte mint a mű és/vagy alkotója,
majd letisztultan mint az életmű és
alkotója.
A műelemzés primátusa mellett szólnak a
következő Verdi dokumentumok, majd Kodály szavai:
„Verdi 1880. október 18-i
levele Arrivabenéhez («Mi szükség van arra, hogy kiszerkesszék egy zeneszerző leveleit?»), vagy
1895. június 21-i elutasító válasza a stuttgarti Deutsche Verlagsanstalthoz
(«Soha, sohasem fogom megírni
emlékirataimat») – éppúgy védekezés, tiltakozás a kutató kérdések,
kíváncsi tekintetek ellen, mint Kodály többször hangoztatott kijelentése: «Az alkotót műveiből kell
megismerni, hiszen beléjük tette le énje jobbik részét.»”[10]
Ittzés Mihály a kettős kérdést – életművet
vagy életrajzot elemezni – a családfakutatás méltatása mellett[11]
a szintézis irányában oldja meg és értékeli:
„Eősze László
írásaiban úgy áll előttünk a mester alakja, ahogy zeneműveiből,
tudományos munkájából, írásaiból és élete példájából ismerjük: a magyar kultúra egyik legnagyobb
alkotója és tanítómestere.”(84)[12]
Eősze László egyik nyilatkozatában (2002)[13] továbbgondolja az említett kettősség belső
viszonyrendjét és az életmű-kutatásban az etikai értékelés
szükségességéről szól: „Ha volna ars poeticám, egyik sarkköve lehetne,
hogy nem elég esztétikai eszmefuttatásokat megírni vagy végig gondolni, mert az
etikát sosem szabad mellőzni. A művészt, az embert is kell
tanulmányozni. Minden kompozíció kettős portré, ha úgy vesszük, a
művészről is és a koráról is, arról is, hogy viselkedett életében.
Hát itt volt a legnagyobb különbség Liszt és Wagner között...”[14]
Harmadszor, az a bizonyos kettősség, amelyben már
az egység, az életmű egysége érhető tetten. Az érvekkel szolgáló
tételeket Ittzés Mihály idézi tanulmányában. Így ír: „A kodályi életmű egységének
hangsúlyozása nem kivételes gondolat a Kodály-irodalomban, de Eősze
Lászlónál hangsúlyosabban és gyakrabban talán senki nem fogalmazta meg. [...]
Idézzünk két példát; jellemzően mindegyik külföldi közönségnek készült
írásból, illetve előadásból való. Kodály zenekari műveinek Doráti Antal vezényelte összkiadás-albuma
kísérőfüzetében olvashatjuk: [15]
«Minden egyes kompozíció világos tükörképe Kodály alkotóegyéniségének.
Sajátos kettősség jellemzi: mélyen gyökerezik a magyar népzenében,
ugyanakkor sok szálon kapcsolódik az európai műzene nagy hagyományaihoz.
Dallamformálása, harmóniavilága és műveinek szerkezete is arról
tanúskodik, hogy a zeneszerző az ősi és az új ötvözésére törekedett.
Kelet és Nyugat, népzene és műzene. Kodály művészetét mindazonáltal
inkább egy különféle elemekből létrejött újfajta egységre való törekvés
jellemzi, semmint kettősség.»” [16] (86)
Negyedszer, a Kodály zene
és életmű hármas egységének az összefoglalása felé vezet a
következő Eősze dokumentum:
„A másik idézet forrása –
így folytatja Ittzés Mihály – már címében kimondja a fő tételt: A
kodályi életmű egysége. Az
eredetileg olasz nyelvű előadás végén az egységesség alapjaként kissé
kiemel egy területet, a népzenét, ugyanakkor a szűken zenei kérdéseken túlra
is tekint az életmű időbeli dimenzióit említve:[17]
«Kodály hagyományőrző művész; de a múltba tekintve nem a
jelen problémái elől menekül, hanem a jövő építéséhez keres
megfelelő támpontot. Tehát voltaképpen pedagógiai szándék vezérli.
Mindennek az alapja pedig a népzenekutatás. Ez egész tevékenységének gerince,
ez kompozícióinak termőtalaja, stílusának bár nem egyetlen, de
legfőbb meghatározója, és ez pedagógiai koncepciójának is bázisa.»
Előzőleg
meggyőző példával demonstrálja, hogy fő céljának, „a népzenén alapuló, magas színvonalú,
általános nemzeti zenekultúra megteremtése" érdekében Kodály
hármasan egy egyénisége – zeneszerző, népzenekutató, pedagógus – hogyan
nyilvánul meg:
«Megvalósításához az anyagot, a módszereket, az eszközöket a komponista,
a tudós és a nevelő felváltva szolgáltatta. A határok úgyszólván
eltűnnek működésének egyes területei közt. [...] A pentaton
népdalkincs feltárása, rendszerezése a tudós érdeme. A Fölszállott a páva
című zenekari mű a komponista megnyilatkozása, a népművészettel
való azonosulás szimbóluma. A pentaton dallamoknak az iskolai énekoktatásba
való bevezetése viszont a pedagógus nagyszerű gondolata.»”[18]
Következtetése: „Ennél
jobban, egyértelműbben aligha lehetne summázni a
Kodály zene és életmű lényegi vonásait.”[19]
Végül,
ötödször a szintézis, amelyben az élet
és mű azzá minősül, ami: életművé.
Megismételjük a fenti The Orchestral Works of Kodály-idézet
második felét „Dallamformálása,
harmóniavilága és műveinek szerkezete is arról tanúskodik, hogy a zeneszerző
az ősi és az új ötvözésére törekedett. Kelet és Nyugat, népzene és
műzene. Kodály művészetét mindazonáltal inkább egy különféle
elemekből létrejött újfajta egységre való törekvés jellemzi, semmint
kettősség”.[20]
És összevetjük Gilbert de Greeve
kötetbeli írásának egy részletével:
„Egy
cikkben, A Kodály módszer jövőjéről
(melyet az IKS Bulletin 1984-ben jelentetett meg) László ezt írta Kodályról: «egyetemessége és nemzetközi jelentősége
mindazonáltal nyilvánvaló. Művészetének egyik fő jellegzetessége a szintézisre
való törekvés volt. Sok szállal kötődött az egyetemes zenetörténet fő
vonulataihoz (Palestrinától Debussyig), szerzeményei mégsem váltak
eklektikussá: egyrészről az európai jellemvonások, másrészről a
magyar jellemzők egyéni hangvétellé olvadtak össze.» Ami különösen megkapott ebben a
mondatban, az az a kifejezés volt, hogy egyéni hangvétel. Más szóval: az
általa ismert és tanulmányozott sok különféle stílus dacára Kodály mindig
„autentikus" maradt. Ahogy a néhai Alexander Ringer
professzor oly jól megfogalmazta Vir justus in musica
című írásában: «Kodály,
generációja bármely más muzsikusánál jobban megtestesítette a Vir Justus platoni
ideálját, mentes volt minden oda nem tartozó szemponttól, csak a saját
megingathatatlan lelkiismerete és alkotó ihlete parancsait követte, és ezzel
hosszan tartó jótékony hatást gyakorolt mindenkire, aki hitt abban, hogy a zene
az egész emberi fejlődés sarkalatos pontja.»" [21]
Valóban, egy életmű akkor lesz önmaga, ha
egyéni a hangvétele, ha minidig is hiteles marad. Ez a megállapítás pedig par excellence a kodályi paradigma
vezérmotívuma.
A kezetekben már ott neszez a rész és egész éltető feszültsége.
Ittzés Mihálynak adva át a szót, utolsó példaként Eősze László első
elemzéséről szóló megjegyzésével zárjuk a pars pro toto láncreakcióit:
„Első elemző írása az 1957-ben a
zeneszerző 75. születésnapja tiszteletére kiadott Zenetudományi
Tanulmányok kötetben jelent meg. Meglepő lehet, hogy egy
zongorista-indulású kutató kapta-vállalta a feladatot, hogy – Tóth Aladár esszéjét[22]
követően – Kodály gyermekkarairól írjon tanulmányt. Legyen ez a példánk a
részletezés és az összegezés együttélésének bemutatására.”[23](85)
A részterület kutatás másik termékeny témáját Eckhardt Mária mutatja be Eősze László 119 római Liszt dokumentum elemzésének
tükrében Giovanni Sgambati
művei Liszt budapesti kottatárában címmel. Mint írja, „bár Eősze
László zenetörténeti kutatásainak fókuszában mindig is leginkább Kodály Zoltán
élete és munkássága állt, 119 római Liszt dokumentum című könyvével[24]
a Liszt-kutatás számára is igen jelentős forrásmunkát ajándékozott. Jól
ráérzett arra, hol vannak komoly hiányok, fehér foltok: Liszt itáliai
tartózkodásairól, tevékenységéről, kapcsolatairól könyve megírásának
idején, az 1970-es évek végéig még igen kevés elsődleges forrást tártak
fel, és viszonylag kevés irodalom állt rendelkezésre.[25]
Eősze két rövid római kutatóútja során 17 állami, egyházi és
magángyűjteményt átvizsgálva bámulatosan gazdag anyagot gyűjtött
össze, amelyet eredeti nyelven és magyar fordításban, gazdag és értékes
kommentárral, számos fakszimile illusztrációval mutatott be könyvében.”[26]
(63)
Bónis Ferenc tanulmánya – Amerikai délibáb. Kodály Zoltán és tanítványa, Balogh Ernő (89-98)
– a hűséges, segítőkész egykori tanítvány szélmalom-harcának levél-dokumentumait
mutatja be a Mestere számára szorgalmazott amerikai körút füstbement tervének
viszontagságairól a 20-30-as évtizedfordulón. Az eredmény mégsem maradt el, ám
máshol és másképpen jelentkezett: Balogh Ernő tervezte turné repertoárjában,
nevezetesen a Marosszéki táncok
zenekari változatának megszületésében. Mint a tanulmány szerzője megjegyzi
„Balogh Ernő már ezért az egy tettéért megérdemli, hogy neve belekerüljön
Kodály életrajzába”. (98)
A tanítványi ragaszkodás példáját dokumentálja
Berlász Melinda írása is, A „Variations on a theme of Zoltán Kodály” és a
Kodály Fundation keletkezéstörténete.(99-142) Öt
emigráns tanítvány közös alkotással köszöntik a Mestert 80. születésnapja
alkalmából. A kézirat belső címlapján olvasható: Ünnepi variációk. Kodály Zoltán témájára írták és Mesterüknek szeretettel ajánlják, hálás
tanítványai, Doráti Antal, Frid
Géza, Pártos Ödön, Serly Tibor és Veress Sándor. A
tanulmány szerzője részletesen ismerteti, és levél- fakszimilékkel
dokumentálja a partitúra megszületésének történetét, Doráti
Antal kezdeményező-kivitelező szerepét, és
azt is, ahogyan az ünnepi mű egy Kodály-alapítvány és zeneszerzői
verseny szellemi-anyagi alapjává válik. Persze Berlász
Melinda az ünnepi kör számos más eseményei keretében elemzi az Ünnepi
variációkat, például az itthon hasonló ihlettel komponált 22 variációt számláló
Kodály köszöntő, amely
megírásához két emigráns tanítvány is hozzájárult. „Farkas Ferenc emlékezése
alapján biztosra vehető – jegyzi meg Berlász
Melinda –, hogy az emigráns tanítványok köréből Doráti
kezdeményezte a hazai tanítványokkal való együttműködést, amint a további
kapcsolattartás is nevéhez fűződött.”[27]
(103) Álljon itt meghitt példaként a lelkes tanítvány szeretetéről Mestere
iránt két részlet Dorati Antal emlékírásából:
„Tizenöten voltunk a megajándékozottak. Azt hiszem, mindnyájunk nevében
mondhatom, hogy Kodály állandó jelenléte elhomályosított minden más emléket.
Egymásra jóval kevésbé emlékszünk, mint Kodályra. [...] Kodályhoz való
ragaszkodásom az idő tájt teljesen ösztönös volt. Emberi közelségébe
férfikoromban kerültem, iránta való szeretetem ekkor kezdődött, ma már
tudom, hogy földi értelemben csak a magam életével múlik majd el.”[28]
A kodályi életmű elemzésének egyik
legfontosabb területére irányít Almási István
tanulmánya: Kodály Zoltán és Gyulai Ágost
Almási Sámuel dalgyűjteményéről. (143-148)
A népzene műzeneformáló szerepének
kodályi felismeréséhez nyújt konkrét bizonyítékokat.
E tanulmány fontosságát kiemelve idézzük
Kodály zenetörténelmünk alakulására vonatkozó meghatározó tézisét, amelyet
Eösze László Verdi, Bartók és Kodály ars
poeticájának közös vonásai elemzése során így vezet be: „Magyarország
XVI-XVIII. századi történelme meggátolta a nemzeti
műzene kialakulását. Szerepét ezért az újítók programjában a népi
hagyománykincsnek kellett átvennie. Mint Kodály megállapítja: «A mi egyetlen hagyományunk a népi zene [...]
a népzene kénytelen pótolni a hiányzó történeti emlékeket.» (Magyar
népzene, 1931.)”.(58)
Ennek az „egyetlen hagyománynak”ideje korában
fel nem ismert gazdagságára derít fényt Almási
István. Mint írja, „Almási Sámuel erdélyi református
lelkipásztor dalgyűjtő tevékenységéről első ízben akkor
szerezhetett tudomást a népköltészet és a népzene iránt érdeklődő
olvasóközönség, amikor Erdélyi János Népdalok és mondák című
népköltési gyűjteménye 1847-ben közzétett II. kötetének előszavában
megemlítve azok nevét, «kik az I. kötet megjelente óta
újabban megtisztelének (sic!) kézirati
küldeményeikkel», a felsorolás 150. tételéről így tájékoztatott: «Ifj. Almásy Sámuel drági ref. lelkész
küldeménye 100 dal, hangjegyekkel». Ezek közül néhánynak a szövege egy évvel
később napvilágot látott Erdélyi művének III. kötetében. A dalok
származási helyéül igen helyesen tágabban Erdélyt nevezte meg, ugyanis Drágon (Kolozs m.) - br.
Wesselényi István közvetlen környezetét kivéve, melyhez 1835 és 1850 között Almási Sámuel is tartozott, mint a báró udvari lelkésze –
nem volt magyar lakosság. A gyűjtő pedig adalékainak forrását
homályban hagyta.” (143)
Kodály Zoltán, aki már a 30-as években ismerte Almási kéziratát, 1952-ben Arany János népdalgyűjteménye kiadásában, e gyűjteményt
méltatva, megjegyzi: hogy Arany
„nemcsak saját maga, hanem egész kora dalismeretéről ad keresztmetszetet.
Találkozásai 1830 körüli gyűjteményekkel, hogy csak három nevezetesebbet
említsünk: Mindszenty Dániel, Tóth István, Almási
Sámuelével, elég sűrűk” – idézi Almási
István tanulmányában. (145.) Fentebb kifejti, hogy a népdalgyűjtemény kiadói, „Kodály Zoltán és Gyulai Ágost
egybehangzó véleménye szerint Almási Sámuel ötkötetes
kézirata a 19. század legjelentősebb és legterjedelmesebb
dalgyűjteményei közé tartozik. Jóllehet csak egy kötet tüzetes
tanulmányozására és három kötetbe való részleges betekintésre volt
lehetőségük, becslésük szerint a kézirat összesen több mint ezer,
dallammal együtt leírt dalszöveget tartalmazott.” (145) Az elemző
tanulmány végéről idézzük Kodálynak a visszatérő gondolatát az egyetlen hagyomány sorsára: „Kodály
Zoltán többször állította, hogy a 19. századi, kéziratban maradt dalgyűjtemények
anyaga értékesebb, mint a nyomtatásban megjelenteké. Példái sorából egyszer sem
hiányzott Almási Sámuel neve. Magyar zene, magyar
nyelv, magyar vers címmel közreadott hátrahagyott írásaiban olvashatjuk a
harmincas években papírra vetett következő gondolatait: „A magyar népdal tragédiája, hogy nagyobbára selejtesebbje
került nyomtatásba, míg a jobb anyag kéziratban maradt mai napig. Ha Horváth
Ádám, Tóth István, Almási, Mindszenty, Kiss Dénes
kéziratai 1848 előtt nyilvánosságra jutnak: a magyar nép hangja a
zenében jó fél századdal előbb válik hallhatóvá, és minden másképp alakul
[...] ötven évvel előbbre volna ma a magyar
műzene." (148)
A kapcsolódó témák
továbbgyűrűzésének példája Szabó Miklós elemzése Kodály Hegyi éjszakák I. női
karáról.(149-161) A kompozíció szakszerű s mégis
festőien olvasmányos analízise mellett Kodály alkotói érzelem- és
gondolatvilágának bensőséges titkát, áhítatos természetszeretetét fedi fel
meghitten olvasója előtt, anélkül, hogy e szubjektív bensőség – így
határozza meg Hegel a zene rejtett lényegét – intimitását, szemérmét bántaná.
Hiszen csak azok számára nyilatkozik, pontosabban csak azok sejdíthetik meg e
titkokat, akiket már így vagy úgy megérintett az áhítatzene szemérme. Szabó
Miklós így vezeti be tanulmányát: „Egy késői rádiónyilatkozatában így
vallott Kodály Zoltán: «Világéletemben sokat jártam magas hegyek között, ott
éjszakákat töltöttem, s észrevettem, hogy a hegyeknek hangjuk van, még pedig
csodálatos hangjuk: amit sokszor hallottam, abból próbáltam megrögzíteni
egy-egy töredéket, dehát sokkal több és szebb van
ottan, mint amit ez a rövid darab mutathat»". (149) Idézi a szerző
egy későbbi meghatározását is a műről: „1966-ban egy amerikai
előadásában lakonikusan így jellemezte: „Kísérlet: az ős zene
szellemében valami önállót próbálni".(149)
A Hegyi
éjszakák elemzéstörténetéből Szabolcsi Bencét idézi 1928-ból: „[...]
jellemző a Hegyi éjszakák «zümmögő kórusa», négy folyamatosan
zengő alaphangjával, melyben e szüntelen hangzó, lebegő «líd» akkord
fölött és alatt a szólóhangok mint bolygó koboldok
szólongatják egymást; éteri testetlen hang ez, mint távoli szellem-ének
visszhangja a szélben, most közeledik, parázslik, újra meg újra felizzik s
elbűvöl. Igazi tündérjáték ez valóban, látomásos mese, mely
«talajtalanul», a hangok mélyebb régiójának bármiféle alátámasztása nélkül ring
tova a levegőben" [29](157).
Szabó Miklós befejezésül Nádasi Alfonz OSB
emlékeiből válogat, aki a zeneszerző utolsó évtizedeinek hűséges
munkatársa, és aki így számol be közös galyatetői hegyi élményeikről:
„[...]
Valami kozmikus méretekben akarta az egész világot hangzóvá tenni. Szinte
belefülelt a naplementébe, ha valamelyik hegy tetején voltunk. Ahogy
csendesedett a világ és hanyatlott a nap, annál zengőbb lett ő belülről.
Ezek az ihletnek más körülmények között megismételhetetlen pillanatai voltak.
Ilyenkor érezte az ember, hogy egyetlen szót sem szabad hozzá szólni. Lefelé
jövet, az élmény befejeztével szólalt meg: 'Micsoda harmóniák! Így imádkozik
a természet'! (N.A. kiemelése)”. [30]
(157)
A tanulmány
záró mondata: „Élmény és alkotás bensőséges kapcsolatát talán egy –
eredetileg nem kiadásra szánt – feljegyzésében fogalmazta meg legszebben Kodály
Zoltán: „Mennél nagyobb egy mű érzelmi tartalma, annál több logika és kristályformáló
erő kell kifejezéséhez".[31]
(157)
Az életrajzi
vonatkozásokkal és műelemzésekkel benépesítetett mezejét az emlékezéseknek
Tóthpál József: A
keresztény emberszeretet példázata: Albert Schweitzer című,
ideillő esszéje zárja. Ideillő, mert címe rejtekéből a nagy
előd, Johann Sebastian Bach alakjának felidézése révén kiviláglik Kodály
mélységes zeneszeretete, amelyet a tanulmány írója avatottan jelképez
Schweitzer odaadó sokoldalú életművének örök értékű alkotásával, a
Bach-monográfiával (1905). Kodály Bach iránti vonzódásának emlékeiből
kettőt e sorok írója is felemlít. Az első Ferencsik Jánosé:
„Kodályhoz fűződő legszebb élményem színhelye ismét lakása a
Köröndön. Beengedtek s a külső szobában vártam rá. Ő a sarokszobában
a zongoránál ült. Bachhal foglalkozhatott, mert egy Bach-melódiát játszott el,
már nem emlékszem, hogy mit, egy szólamban, de gyönyörűen. Aztán rám
nézett és csak ennyit mondott: «Ezért érdemes élni». Ez a mondás akkor mélyen
meghatott. És meghat ma is, valahányszor visszagondolok erre a jelenetre. Mert
igaza volt, igaza van.”[32]
A másik, Nagy István hegedűművész és karnagy emlékei közül való, aki
Erdélyben elsőként szólaltatta meg Kodály és Bartók énekkari műveit.
Kamarakórusának Kodály- és Bartók-koncertjei mindmáig az erdélyi kórusművészet
legszebb előadói értékeit őrzik. Kórusában akkoron szerzett
élményeink máig követnek és irányítják életutunkat, koncert-élmények és a
próbák élményei egyaránt. A Psalmus Hungaricus próbáié, amelyet éppúgy nem
énekelhettünk el koncerten „politikai tiltás miatt” miként Szabó Miklós
énekkara sem a Zrínyi szózatát[33].
Itt Nagy István Kodállyal való egyik találkozását idézzük. Amint elmondta
nekünk, tanítványainak, a találkozásra, előzetes megbeszélés alapján, a
Zeneakadémia nagy koncerttermében került sor. Ő érkezett hamarább. Kodály
a félhomályban nem vette észre jelenlétét, szótlanul leült a zongorához és Bach
esz-moll fugáját játszotta végig a Wohltemperiertes Klavier I. kötetéből. Gyönyörűen. Mikor Nagy
István megmozdult üdvözölni a Mestert, zajt ütött. A varázs megtört, de emléke
töretlen maradt élete végéig. Visszatérve
Schweitzer Bach-monográfiájához Tóthpál József
Lajtha-idézete révén emlékeinkben eggyé olvad ez a kétszer kettős,
Schweitzer – Bach, Kodály – Bach felidézett párhuzam: „Bachról írt könyvét ma egy muzsikus sem nélkülözheti. A hatalmas kötet
kevesebbet foglalkozik Bach életével, annál többet azonban műveivel;
kettős alapgondolat vezeti. Ezek közül az első az, hogy Bach
muzsikája nem abszolút zene, ahogy eddig hitték, hanem erős akarattal
költői és festői programot fejez ki hangokkal. Második alapelve
szerint rosszul adják elő Bachot azok, akik túlságosan tarka dinamikai
arányokkal interpretálják, ahelyett, hogy fő súlyt a hatalmas felépítésre
és a tökéletes deklamációra helyeznék.” (163)
Egy történelmi festmény míves rámájához
hasonlóan jelentős tanulmányok keretezik az Emlékkönyvet.
Elől: az életpálya és az életmű legfontosabb adatait taglaló
Szőnyiné Szerző Katalin írásai: Eősze
László élete és munkássága, valamint Eősze
László zenetudományi munkásságának bibliográfiája (Összeállította Szőnyiné Szerző Katalin)
Szőnyiné
Szerző Katalin tanulmánya az életrajzírás paradigmája. (11-15) Pár oldalba
sűrítve, mégis átfogóan, precíz dokumentációval és mégis szemléletesen sejteti
szövege beszédessé varázsolt mementóinak belső gazdaságosságát:
„Eősze László zenetudós, zongoraművész, zenei író, a magyar
zeneműkiadás 20. századi történetének egyik meghatározó alakja.” (11) E
mementók három nagy íven kelnek életre: a Liszt-kutatás, az opera
műfajtörténete és döntő mértékben Kodály Zoltán életének és
alkotásának elemző szintjein. Ez utóbbit így foglalja össze: „Tudományos
életműve gerincét a Kodály Zoltánról szóló hét forrásértékű magyar,
többes kiadásaival és fordításaival együtt 25 könyve, mintegy 75 tanulmánya
alkotja, melyhez szervesen csatlakoznak a Kodály Zoltán hazai és nemzetközi
reputációját szolgáló társaságokban, alapítványokban végzett nagy fontosságú
közéleti munkái. 1975-től 1995-ig volt a 35 ország tagságát tömörítő
Nemzetközi Kodály Társaság ügyvezető titkára, valamint a társaság
lapjának, a Bulletinnek a főszerkesztője. Elmondható, hogy a
napjainkig ívelő, Kodályért végzett odaadó zenetudományi és közéleti
munkásságában Eősze László mindvégig szintézisben látta és láttatta Kodály
zeneszerzői, zenepedagógiai és nemzetnevelő szellemi örökségét, az
egész világ számára adaptálható üzenetét.” (14)
Szintetikus bevezetőjét követi, tudományos
alapzataként, az említett bibliográfia példásan igazolt 188 hivatkozásával. (16-30)
A kötet végén olvashatjuk Boronkay
Antal: Kották, könyvek, filológia és
kulturális diplomácia. Eősze László munkássága a Zeneműkiadóban
(169-172) és Gilbert de Greeve: Dr. Eősze László szerepe a Nemzetközi Kodály Társaságban (173-177)
c. tanulmányait, amelyek zenetudósunk művelődési – szervezői
tevékenységéről adnak számot.
Az utóbbiról már szóltunk. Boronkay
Antal munkája Eősze Lászlónak a
zeneműkiadónál játszott meghatározó szerepét, szakértését, szoció-esztétikai éleslátását emeli ki. Összevetve a
zeneműkiadás múltját és jelenét, ebben az összevetésben rajzolja meg
Eősze művészetszeretetéből fakadó kiadói tevékenységének
alapkarakterét és sikerességét. „Mára a Zeneműkiadó teljesen
megváltozott. Külföldi multinacionális cég a tulajdonosa, mások az elvárások és
preferenciák, a profitorientáltság megnehezíti a
művelődéspolitikailag fontos célok megvalósítását. Nem hiszem, hogy
Eősze László jól érezné magát ebben a közegben. Ő valószínűleg
akkor volt elemében, amikor kedves zenéiről, kedvenc
zeneszerzőiről írhatott, amikor a kiadandó művek minőségéről, hasznosságáról kellett
dönteni, azzal nem kellett nagyon foglalkozni, mennyire eladható, hiszen
akik használják, azok örömüket lelik bennük, így
születhettek remekbeszabott kották és könyvek; előbbiekből még ma is
élünk, utóbbiak hiányától szenvedünk.” (172)
Az emlékezés mindig a képzelet
bölcsőjében kel életre. A kognitív térképek, mint Ulric
Neisser többször is megjegyzi, térbeli sémák, amelyek „képzeleti
működésünket erősen befolyásolják. Sőt képzeletünket jelentős mértékben maguk ezek a
sémák alkotják. [...] A képzeleti tevékenység nem észlelés, de a képzeleti képek valóban az
észlelésből erednek. Konkrétan:
ezek a képek az észlelés anticipációs fázisai. Sémák, amelyeket az
észlelő az észlelési ciklusról más célokra leválasztott.”[34]
Mindezt jó másfél évezreddel hamarább, a Vallomásokban, a transzcendenciák
gondolati ívén, de mégis szemléletesen Ágoston püspök így határozta meg: ”A lélek vár, figyel és emlékezik, így aztán az, amit
vár, azon keresztül, amire figyel, áthalad abba, amire emlékezik. Ki meri
tagadni, hogy a jövő még nincs meg? S a lélekben mégis megvan az
eljövendők várakozása. Ki meri tagadni, hogy a múlt nincs többé? S a
lélekben mégis megvan a múltnak emlékezete. Ki meri tagadni, hogy a jelen
időnek nincs kiterjedése, mert hisz pillanatok szerint halad előre. A
lélek figyelme azonban odaszegeződik s megmarasztja azt, ami tűnni
iparkodik."[35]
(336)
Eősze László „a múltba tekintő Kodályt” mint
„a jövő építéséhez megfelelő támpontot kereső” Kodályt mutatja
be Örökségünk Kodály című kötetében.[36]
Az Élet
és mű jövőt formáló emlékkönyv. Hivatását Kodály Zoltán nyomában
nem a múlt sóvárgásában, sem a jelen mába rekesztésében,[37]
hanem, meggyőződésünk, hogy zenei jövőnk építésében fogja a Békesség Óhajtás jegyében teljesíteni.
[1] Élet és mű. Zenetudományi tanulmányok.
Emlékkönyv Eősze László tiszteletére.
Szerkesztette: Ittzés Mihály. EMB Editio
Musica Budapest, 2013.
A belső címlap hátoldalán (4. old.) olvasható: Ez a könyv az Eősze László tiszteletére, 90. születésnapja
alkalmából rendezett konferencián elhangzott előadások és további
tanulmányok nyomtatott változata.
A könyv kereskedelmi forgalomba nem kerül.
A Magyar Művészeti Akadémia megbízásából kiadja az Universal Music Publishing Editio
Musica Zeneműkiadó Kft. Felelős
vezető: Boronkay Antal ügyvezető igazgató
[2] „Episztémé: gondolkodási hajlam és mód, egy adott
kor gondolkodásának a törvényszerűsége.” In: Magyar Katolikus Lexikon XII. Szerk. Diós
István. Budapest, 2007. Szent István Társulat könyvkiadója 371 old.
[3] A szövegben és
a lapalji jegyzetekben előforduló zárójelbe tett számok a szóban forgó
tanulmányt, annak részletét vagy a benne foglalt idézet helyét jelölik a
kötetben.
[4] Eősze László: Örökségünk Kodály. Budapest, 2000.
Osiris Kiadó, 50 old.
[5] Nicolai
Hartmann: Lételméleti vizsgálódások.
Budapest, 1972. Gondolat, 41 old.
[6] Eősze László: Verdi, Bartók és
Kodály ars poeticájának közös vonásai. (59)
[7] Idem, (54)
[8] „A disszonancia, az
újzene hitelesítő pecsétje Schönbergnél mint a
kifejezés és a konstrukció egységének mozzanata jelenik meg, Stravinskynál mint a kimúló konszonanciák fintora;
Bartóknál viszont, talán egyedül nála, csupán mint disszonancia: az iszonyat képe, az, amit később, A
csodálatos mandarinban szcenikailag is keresett, és ahogyan zenéje
minden ütemében kezdettől fogva jelen van. (1930 körül). In: Theodor W. Adorno: A művészet és a művészetek.
Irodalmi és zenei tanulmányok. Budapest, 1998. Helikon Kiadó, 345-346.,
347.
[9] Palestrina halálának 4oo. évfordulóján, 1994-ben
írtam: „Palestrina
alkotói csodája pedig éppen abban rejlik, hogy az ethosz egyetemes
érvényűségét jelképező gregorián cantus firmusok feldolgozásában az Ige zenei
hirdetését az egyszerűség és érhetőség követelményei között oly módon
oldja meg, hogy a hirdetés eszköze minden befogadó-hívő számára méltónak bizonyuljon a hirdetett cél eléréséhez. Méltónak
szépségében, bensőségében, áhítatában. Azt is mondhatnók, hogy Palestrina
affektusai szakrálisak, hiszen az ethosz egyetemességét az affektusok
transzcendens közösségében gyakorolja. S ebben a gyakorlatában válik a
reneszánsz-ethosz előremutatóvá, el egészen a XX. századi ének ethoszáig,
amely a népzene és műzene hiteles viszonyában kel életre, elsősorban
Kodály Zoltán énekkari alkotásaiban.
Kodályt méltán tekinthetjük az
énekkari irodalom második Palestrinájának. A magyar kórusművészetben
megteremti a reneszánsz reneszánszát. Ars poeticáját tudatosan a magyar népdal
– a gregorián korál – és a Palestrina-művek egyenértékűségére
alapozza. [...] Az
igazán nagy alkotások, az igazán nagy életművek halhatatlanok. A
reneszánszban keltek pedig halhatatlanságukban is újraszületnek. Újraszületnek
az azonos és mégis más, a hasonlóságok és különbségek termékeny
összevetésében. Palestrina életművének állandósága még a reneszánsz
alkotások újraszületésére is rádupláz Kodály művészetében. A felfedezés
messze hangzó echójában Mester idéz Mestert, életmű kelt életre
életművet, és megszületik a tegnap – ma – és holnap örök ritmusában a
vokális művészet második reneszánsza. (Kolozsvár, l994. február l3.) ” Angi István: Palestrinától Palestrináig; in: A zenei szépség
modelljei. Kolozsvár, 2003. Polis könyvkiadó,
147-148 old.
[10] Eősze László: Verdi, Bartók és Kodály
ars poeticájának közös vonásai (55)
[11] „Kodály Zoltán
rejtélyes, felmenőivel kapcsolatban sokat sejtető, de csak a lényeget
kimondó kitételének értelmét, valódi jelentését sok éves szívós munkával
megfejtette. Kodály ugyanis írásainak Bónis Ferenc szerkesztette
gyűjteménye, a Visszatekintés
előszavában a magyar nép és a magyar kultúra iránt érzett
«gyermeki» és «féltő anyai» szeretetét «vérségi kötelék nélkül»
létező és ellenállhatatlan érzésnek jellemezte. A máshol keresendő
vérségi kötelékek felfejtésének szívósságot és céltudatosságot kívánó hosszú
kutatómunkájának 2007-re érett meg a gyümölcse. Tehát visszakanyarodott az
életrajzhoz, kibogozva a századok ködébe vesző származás-fonalakat az apai
ágon flamand, német, cseh-morva, az anyain lengyel és német ősökig.” In: Ittzés Mihály: Eősze László – Kodály Zoltán életrajzírója,
kutatója és szószólója. (84)
[12] Ibid 84.
[13] Akadémikus portrék. Eösze
László zenetörténész. A Magyar Művészeti Akadémia megbízásából a
filmet készítette Czigány György riporter, Hidvég
Aszter operatőr, Tóth Péter Pál operatőr, vágó, rendező. MMA
2012
https://www.youtube.com/watch?v=uLaya2zF6L0
Letöltve: 2015. jan. 5 22:33
[14] A beszélgetés során Eősze részletesen példázza Liszt, Berlioz és Wagner
erkölcsi magatartásának kirívó különbségeit. Kutatásai alapján kimondja, hogy a
mindkettőjüket számtalanszor segítő Liszt műveit sem Berlioz,
sem Wagner egyetlen egyszer sem vezényelte. Mi több, Wagner Liszt utolsó
alkotásairól azt nyilatkozta, hogy
,,ezek a kezdődő elmebaj tévedhetetlen
tünetei...”
[15] Ittzés lapalji jegyzete: The
Orchestral Works of Kodály. A tanulmány méretű és értékű
ismertető magyarul még nem jelent meg. Az idézet fordítása e közlés
céljára készült.
[16] Ittzés Mihály: Eősze László – Kodály Zoltán életrajzírója,
kutatója
és szószólója (86-87)
[17] Ittzés
lapalji jegyzete „Idézetünk forrása az első magyar közlés az Örökségünk
Kodály című kötetben, 174.1.”
[18] Ittzés Mihály: Eősze László – Kodály
Zoltán életrajzírója, kutatója és szószólója (86-87)
[19] Ibid (86-87)
[20] Vö. a 14. lapalji jegyzettel
[21] Gilbert de Greeve: Dr. Eősze László szerepe a nemzetközi Kodály Társaságban (176)
[22] Tóth Aladár: Kodály
Zoltán költői világa énekkari szerzeményeinek tükrében. 11. Az éneklő
gyermek (1942). Először megjelent: Zenetudományi Tanulmányok I. Szerk.:
Bartha Dénes és Szabolcsi Bence. Budapest: Akadémiai, 1953. Ld. még: Tóth
Aladár válogatott zenekritikái. Sajtó alá rendezte: Bónis Ferenc. Budapest:
Zeneműkiadó, 1968.
[23] Ittzés Mihály: Eősze László – Kodály
Zoltán életrajzírója, kutatója és szószólója (85)
[24] Budapest: Zeneműkiadó, 1980 (a továbbiakban:
Eősze).
[25] Azóta számos
jelentős kutató foglalkozott e témával, akiknek publikációi közül
kiemelkedően fontosak Luciano Chiappari, Rossana Dalmonte, Alan Walker és Ernst Burgei
munkái. A magyar kutatók közül Legán˙ Dezső,
Hamburger Klára és Domokos Zsuzsanna publikációi érdemelnek elsősorban
említést.
[26] Eckhardt Mária: Giovanni Sgambati
művei Liszt budapesti kottatárában (63)
[27] A Kodály köszöntő 1964-ben, a
Zeneműkiadó Kispartitúrák (No.167) sorozatában, míg az emigráns
szerzők variációi Boosey and Hawkes
kiadónál jelentek meg 1965-ben – tájékoztat Berlász
Melinda.(103)
[28]
Bónis Ferenc (szerk.) Így láttuk
Kodályt. Doráti Antal emlékezése. Püski, Budapest,
1994. 48.,
[29] Szabolcsi Bence: Zoltán
Kodály (Chormusik). Musikblätter
des Anbruch X/9-10. Wien, 1928.416-417.
[30] Így láttuk
Kodályt. Szerkesztette: Bónis Ferenc. Püski, Budapest, 1994. 230. old.
[31] In: Kodály Zoltán hátrahagyott írásai II. Szerkesztette: Vargyas Lajos, Szépirodalmi Könyvkiadó,
Budapest, 1993. 295. old.; (a kötetben: 157)
[32] In: Bónis
Ferenc: Tizenhárom találkozás Ferencsik
Jánossal, Budapest, Zeneműkiadó. 1984. 62-63.
[33] Vö. Ittzés Mihály emlékezését
e kötetben a 82. oldalon.
[34] Ulric
Neisser: Megismerés
és valóság. Gondolat, Budapest, 1984, 112., 128. old.
[35] Szent Ágoston vallomásai. Ford. Dr. Vass
József. Szent István Diákkönyvtár. Szent István Társulat, Budapest 1995. 336
old.
[36] Lásd részletesebben Ittzés Mihály idézett
tanulmányában a jelen kötet
87. oldalán.
[37] Ismeretes Kodály ellenszenve a horatiusi Carpe diem filozófiájával szemben: „Mi
szükségünk van a «Carpe diem» filozófiájára, minek arra
tanítani a gyermekeket: éld a világod, holnap úgyis meghalsz?” Kodály Zoltán: A művészeti optimizmus kérdéséhez.
Nyilatkozat. In: Kodály Zoltán: Visszatekintés I.
Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1964. 213 old.
Vö. még: Angi István:
Mimézis, érzelem, hitelesség: a kodályi zene esztétikuma. In: Angi István, Az
esztétikum zeneisége. Komp-Press Korunk Baráti társaság, Kolozsvár,