Deák Ágnes*
Tanárok, kollégák, emlékmorzsák, emléklapok II.
KOLLÉGÁIM RADOS DEZSŐNÉL
Horti
Gábor (hegedűművész-tanár)
(Budapest, 1924.június 11. - )
Horti Gábor – Budapesten és több
vidéki városban – alapfokon hegedűt, Miskolcon
középfokon hegedűt, brácsát és kamarazenét tanított. Nagyon alaposan és
türelmesen foglalkozott a gyerekekkel, a nem zenei pályára készülőkkel
néha kissé elnézően, de az ügyesebbekkel szigorú is tudott lenni.
Külön érdekesség, hogy egyik
növendéke (a Zeneakadémia elvégzése után) Bécsben, Sívó Józsefnél folytatta a
tanulást. (Horti Gábor és Sívó József egyaránt Rados Dezső növendékei
voltak.)
Sívó
József (hegedűművész, hegedűtanár)
(Arad,
1931. november 26.
– Bécs,
2007. augusztus 13.) hegedűművész, a Bécsi Filharmonikusok
koncertmestere és több évtizeden át a Bécsi Zeneakadémia professzora.)
Növendékkorunkban Sívó József
sokszor beszélt az akkori és a korábbi hegedűművészek
előadásainak sajátosságairól. Lemezeken és koncerteken figyelte a
művészeket. Egy alkalommal például szinte „kiselőadást” tartott nekem
a hegedűjáték egyik legérzékenyebb pontjáról, a vibrato-ról.
Azt magyarázta, hogy mennyire egyedi lehet egy vibrato:
a hanglemezeken a hegedűművészek megismerhetők vibrato-juk módjáról. (Sőt, egyszer a hegedűjét
is elővette, s megpróbálta valamenniyre
érzékeltetni, hogy vibrál egy bizonyos témát X vagy Y hegedűművész.)
Kroó György
(zenetörténész)
(Eger,
1926. augusztus 26.
– Budapest,
1997. november 12.) a 20. századi magyar zenekritika és zenetörténet-írás
kiválósága. Munkásságával a zenei ismeretterjesztés terén is maradandót
alkotott.)
Kroó
György nagyon jó hegedűs volt; később zenetörténész lett, a
Zeneakadémián tanított (a Rádióban is tartott előadásokat – ezeket,
remélhetőleg lehet majd még hallani, a Rádió archivuma
vélhetően megőrizte őket).
Szász
József (hegedűművész, kamaraművész,
hegedűtanár)
(Déva, 1929–Budapest, 1984)
Egy időben tanultunk Rados
Dezsőnél, később kollégák lettünk a „konziban”
(Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola) – annál a témánál
bővebben írok majd róla.
Kertész
István (zenekari- és operakarmester)
(Budapest,
1929. augusztus 28.
– Herzliya,
1973. április 16.)
(A portré forrása: zeneakadémia.hu)
Kertész István szintén
hegedűsként kezdte Radosnál – kiváló, nemzetközi hírű karmesterré
vált. Sajnos, egy tragikus balesetben fiatalon elhunyt.
Később, az operaházi
emlékeim között még egyszer szó lesz róla.
Szabados
Mária (hegedűművész)
Máriával Teleman
kánon-szonátáit játszottuk át együtt, amikor alsófokú
tanításom során, ezek egyik-másik tételét egy-egy ügyesebb növendéknek akartam
tanítani.
Hochmann József
(hegedűművész)
Sok évtizeddel a Rados
Dezsőnél végzett tanulmányaink után, Marlban és
Kölnben találkoztunk. Hochmann József ennyi idő
múltán is nagy hálával emlegette Radost, aki nélkül – mint mondta – nem lett
volna belőle jó hegedűs.
******************************************************************************************************************
Merényi
Ágnes (csellóművész)
Merényi Ágnes rokonom volt (az
Állami Hangversenyzenekar, később a Philharmonia
Hungarica tagja). Már nyugdíjas volt, amikor Marlban
meglátogattam. Beszélgetéseink során fölemlegette régi koncertemlékeit
(Ferencsikkel, Dorátival). Pablo Casals
koncertjeiről, lemezeiről beszélt, főleg Casals Bach-interpretációi
hatottak rá.
1950-ben az NDK-ban (Német
Demokratikus Köztársaság), Bach halálának kétszázadik évfordulója emlékére
nemzetközi zenei versenyt hirdettek, (hegedű, zongora, csembaló, orgona
szakon), amit Lipcsében tartottak meg.
Magyarországról, egy vagy két
hazai „elődöntő” után, Sándor
Frigyes vezetésével hárman indultunk útnak: Vadas Ágnes, Bakonyi Klári és
én. Az érkezés utáni napon tarthattunk rövid próbát az ottani kijelölt
zongorakísérővel, s máris kezdődött a verseny, amely ott már csak egy
fordulós volt. (A szovjet hegedűsök, sok hazai koncert eljátszása után,
saját zongorakísérővel játszhattak.) Az első díjat Igor Bezrodnij nyerte, Vadas Ágnes és én is a díjazottak között
voltunk.
Az orgona-versenyt az NDK és az
NSZK (Német Szövetségi Köztársaság) zenészei egymás között döntötték el...
Vadas Ágnes és Bakonyi Klári
1956-ban hagyta el az országot. Sándor Frigyes karmester és az akkori fiatal
zeneakadémisták jó néhány évvel később megalapították a Liszt Ferenc
Kamarazenekart.
„A PESTI KONZI”
A győri konzervatóriumi,
majd a pekingi tanári évek után, a pesti „konzi”
igazgatójánál, Fasang Árpádnál jelentkeztem. Ezek
után kezdtem itt a tanítást. Fasang, mint igazgató,
időnként meghallgatta a tanárok óráját. Nálam egyszer járt, amikor is egy
nagyon tehetséges növendékem – aki egy-két évvel később már a
főiskolán tanult – egy Bach Partita-tételt
játszott. Növendékem – kívánságomra – ülve, feltűnően laza pózban,
keresztbe tett lábbal hegedült, amit az igazgató nagy megdöbbenéssel
konstatált. A következő pillanatban Fasang Árpád
észrevette, hogy én is ott vagyok; nyilván gondolta, hogy én kértem a
növendéktől az előbbi játékmódot, így hát nem szólt semmit.
A konzervatóriumba kerülve volt
már néhány évi tanári tapasztalatom, de természetesnek tartottam, hogy a
kollégák óráit, tanítását olykor meghallgatom. Az enyémhez hasonló nézeteknek
örültem, ám ellenvéleményt nem mindig fogalmaztam meg.
Majdnem mindenkiről vannak
emlékeim, ezekből villantok most föl egy-egy részletet.
Katona
Béla
(hegedűtanár)
Katona Béla azt magyarázta egyik
növendékének, hogy a rövid részek kigyakorlása után az egyre nagyobb
részekből álljon össze egy etűd vagy az egész darab.
Zipernovszky Mária (Ráth-Végh Istvánné, Budapest,
1900. augusztus 8.
– Budapest, 1974.
október 3.) hegedűművész-tanár) és Zipernovszky Fülöpke (Mály Elemérné, 1906–1974)
hegedűművész-tanár) egy időben tanított a konziban.
Mária a gyors trilla tanulásáról
beszélt, és meg is mutatta: először a „beosztott” trillát gyakoroljuk,
aztán egyre gyorsabban, míg végre kialakul a pergő trilla. Ez utóbbiból
fejleszthető az un. „lánctrilla”.
Halász
Ilona (hegedűtanár)
Egyik óráján a hangképzésről
volt szó; azt mutatta, hogy a nagyobb, szélesebb karmozdulatokhoz, nagyobb
karsúlyhoz miért szükséges a nagyobb alátámasztás, miért szükséges nagyobb
terpeszben állni. Elgondolásai erősen emlékeztettek Rados Dezső
tanítási módszereire.
Lányi
Margit (hegedűtanár)
Lányi Margit egy nagyon kicsi
kezű növendéknek a bal ujjak nyújtó mozdulatait tanította. A bal kar –
kézfej – hüvelyk jó irányú elhelyezkedésével egy kis kezű növendék is
képes nónát, decimát is játszani.
Répássy
Györgyi (hegedűművész-tanár, egy ideig
tanszakvezető)
(1925 - Budapest, 2009)
Fekvésváltásról beszélgettünk, és
ennek kapcsán a különböző segédhangokról illetve közvetítő hangokról.
Véleményünk nem mindig egyezett, meg is indokoltuk, mit miért tartunk
helyesnek; a vége mindegyikünk maradt a saját módszerénél.
Lenkei Tiborné
Kohlmann Gabriella
(hegedűművész-tanár)
(1920-2003)
Szerkesztette: Lenkei Gabriella)
(EMB)
Lenkei Gabriellával, mint
szakfelügyelővel ismerkedtem meg, amikor alsó fokon tanítottam.
Később a konziban kollégaként találkoztunk.
Egyik óráján hallottam, hogy a
tanárnő nagy és még nagyobb forte, sőt fortissimo hangot kér a
növendéktől. Én úgy éreztem, hogy a növendéknek erre még sem igénye, sem
eszköze nincs, de nem tettem ellenvetést.
Takács
Miklósné Huber Ilona (hegedűművész-tanár)
(Budapest, 1912 -)
Amikor a szakközépiskolába
kerültem, úgy emlékszem, hogy a mindenki által csak Muci néniként emlegetett
Takács Miklósné volt a tanszakvezető.
„Muci néni” mutatott be a
kollégáknak, és elmondta a félévi és az év végi vizsgák osztályok szerinti
követelményeit. (Az évi anyagot nem kellett felírni a vizsgalapra, csak a
vizsgára hozott etűdöket és darabokat; skálát, úgy emlékszem, csak
félévkor kértünk, s mindent kotta nélkül kellett játszani)
Rozgonyi
Ágnes (hegedűművész, hegedűtanár)
Egyszer négyszemközt elmondta
nekem, hogy fiatal szólóművész korában egyes virtuóz darabokat azért nem
vehetett műsorára, mert a belső hallása nem volt elég gyors az ujjai
fürgeségéhez képest.
Tehát nem a belső hallás
vezette az ujjak gyors szaladgálását, s ez annyira zavarta, hogy például
Csajkovszkij Hegedűversenyét sem játszhatta.
Szász
József (hegedű- és kamaraművész,
hegedűtanár; egy ideig tanszakvezető)
(Déva, 1929 – Budapest, 1984)
Szász Józseffel többször
beszélgettem tanítási elveinkről. Minden hangszeres cselekvésnek –a
legegyszerűbb ujjgyakorlattól, skálától kezdve– a zene kell, hogy legyen
az alapja, a kiindulópontja és a célja – hangoztatta: az alap a hang, az
intonálás és a ritmus. A jól-képzett, szép, természetes izomtónussal megszólaló
hang, amely színárnyalatokban gazdag, dinamikai skálája széles – és a
legnagyobb fortissimo-ban sem erőltetett – amely
önmagában, vibrato nélkül is szép (a vibrato, amikor szükséges, majd még szebbé teszi), az
alapja a zenei előadásnak.
Az érzékeny intonálás képes
legyen érzékeltetni harmóniai irányokat (enharmonia).
A ritmus legyen fegyelmezett, pontos, mégis szabad. „A ritmus a legfőbb
szervező erő” – idézte Szász József Radost. Szász is arra törekedett,
hogy a fenti igényeket ébressze föl növendékeiben.
Szász József hegedűkkel is
foglalkozott: ha valamelyik növendékemnek hangszerre volt szüksége, mindig
segített keresni, választani.
Halász
Ferenc (hegedű- és metodikatanár, egy ideig
tanszakvezető illetve a konzi igazgatója)
(Győr, 1930. január 27. –Budapest, 1994. december 15.)
(A portré forrása: lfze.hu)
Nagyon körültekintő, széles
látókörű ember és tanár volt. Szellemes, rövid megjegyzéseivel (vizsgán,
felvételin) mindig a dolgok közepébe talált: „Nnna,
ennek a növendéknek is tériszonya van odafönn”. (a negyedik és magasabb
fekvésekben) A megoldáshoz vezető út szerinte:
egy-fekvéses skálák és harmónia-felbontások gyakorlása, dúrban és mollban,
kromatikusan, a harmadik fekvéstől kezdve, egyre feljebb és fejlebb.
Egyszer megkértem Halász
Ferencet, hogy hallgassa meg egy főiskolára készülő növendékemet. A
kislány Bach g-moll szólószonátájának Adagio-ját játszotta. Halász fölhívta
növendékem figyelmét a tételben előforduló, un. „síró motívum”-ra, ami Bach egyházi műveiben többször is
megtalálható – ezen kívül, kipróbálásra, ujjrendi változtatásokat ajánlott
(kevesebb fekvésváltás, több húrváltás).
Halász Ferenc helyeselte, hogy
növendékem rendszeresen eljár dr. Kovács Géza külön tornaóráira, és egyéni
hátizom-erősítő gyakorlatokat is kapott tőle. Halász, amikor
észrevette, hogy mennyi testi-lelki baja van a növendékeknek, igazgató korában
szerződtette dr. Kovács Gézát és egy pszichológus doktornőt (az
ő nevére nem emlékszem). A testi bajok a hangszer okozta
izomgörcsökből eredtek; a közös órákon az egyik torna-eszköz a léggömb
volt. Kovács Géza hangszer szerinti, egyéni gyakorlatokat is ajánlott a
növendékeknek.
Nem
emlékszem, mikortól kezdve, már brácsa főtanszak is volt a
konzervatóriumban.
Több
brácsatanár neve jár a fejemben; közülük Székács Jánosra emlékezem.
Székács
János (brácsa- és kamaraművész, brácsatanár)
(1934-)
Székácsnak
előadóművészi és kamaraművészi gyakorlata volt, de a tanítást
ott kezdte, a konziban. Néha tanácsot kért tőlem
egyes dolgokban; így például, ha valamelyik növendékének túl nehéz etűdöt
vagy darabot akart feladni, erről – többnyire sikeresen – lebeszéltem.
Kovács
Dénes (hegedűművész, hegedűtanár,
főiskolai igazgató)
(Vác,
1930. április 18.
– Budapest,
2005. február 11.)
(A portré forrása: nava.hu)
Kovács Dénes néha eljött a konziba, s egy délután folyamán nyilvánosan meghallgatta
néhány növendékünket. „Merészen!” – mondotta Kovács Dénes – „Óvatoskodásból
soha nem lesz virtuóz előadás.” (Rode: 5-ös
etűd, Lalo: Hegedűverseny, I. tétel) „Már a
futam előtt tudd, hogy az üres G húrtól kiindulva, az ütem végére az E
húron a kilencedik fekvésbe kell fölérned. Még merészebben! Vállald a
felelősséget! Nem biztos, hogy sikerül, játszd még egyszer!”
Lukács
Pál
(brácsaművész, brácsatanár, zeneakadémiai rektor-helyettes)
(Budapest,
1919. április 27.
– Budapest, 1981.
május 22.)
(A portré forrása: lfze.hu)
Lukács Pál többször elnökölt a
záróvizsgákon. Nagyon körültekintő, megfontolt vélemény mondott a
növendékek produkciójáról. A vizsgázók, természetesen nagyon lámpalázasak
voltak. Ha valaki el akart kezdeni játszani, és még a hegedűje nem volt
elég tisztára hangolva, Lukács Pál megszólalt: „Nyugodtan. Megvárjuk. Az
eszköznek rendben kell lennie.”
A tanár úr megnyugtató,
jóindulatú hangjától már nyugodtabb lett a növendék.
****************************************************************************************************************
A miskolci tanítási évekből
két kollégára szeretnék emlékezni.
Dr.
Dégi Lászlóné, Pötyi néni
(hegedűtanár, zeneiskolai igazgató)
(Miskolc, 1924. január 31. - )
Pötyi
néni nagyon szigorú, következetes tanár volt. Sok növendékét készítette föl a
további tanulmányokra, úgy, hogy technikailag minél jobb alapokkal
rendelkezzenek; közülük sokan kerültek zenei pályára. Fő célja volt, hogy
növendékei törés nélkül legyenek képesek a továbbtanulásra.
A jó felkészítés eredményét magam
is tapasztalhattam, amikor Dégi Lászlóné több növendékét tovább taníthattam.
Gál
Károly (hegedű- és kamaraművész, hegedűtanár,
koncertmester)
(Mezőberény, 1939. június 19.
– Miskolc,
2007. szeptember
25.)
Amikor a Miskolci Tanárképző
Főiskolán kezdtem tanítani, Gál Károly tanszakvezető volt ott. Évekig
szomszédos teremben tanítottunk. Felvételiken és vizsgákon általában egymás
mellett ültünk, és ilyenkor néha vitatkoztunk az elhangzottak tempóján, stílusán,
minőségén (esetleg az osztályzatokon is) ... de többnyire egyetértettünk.
Gál Károlynak sok jó növendéke
volt, akik közül többen a Zeneakadémiát is elvégezték. Növendékei gyakran
játszottak iskolai hangversenyeken.
Nagyvonalúan tanított; egyik
fő kívánsága volt, hogy a növendékei mindent azonnal kotta nélkül
játsszanak. Pontosságára jellemző, hogy – bár természetesen tudta kotta
nélkül a darabot – előtte nyitva volt a kotta.
1935.
és 1942. közti tanulmányi éveimre, akkori zeneakadémiai tanáraimra emlékezve
GYAKORLATI TÁRGYAK
Fő tanszaktanárom Gábriel Ferenc volt, akiről már
megemlékeztem Dékány Béla kollégámmal kapcsolatban. A különböző
évfolyamokban sok kötelező melléktantárgyat is kellett tanulni. A brácsa
még nem volt főtanszak (később Lukács Pál vezette be), de minden
hegedűsnek egy évig brácsát is kellett tanulnia.
Temesváry János
(kamaraművész, hegedű- tanár és brácsatanár)
(1891–1964)
A brácsaórákról csak a
tanteremben terjengő szivarfüst és a Tanár Úr mormogó
hangja jut eszembe (sose láttam szivar nélkül).
Kósa
György (zeneszerző, zongoraművész, zongoratanár)
(Budapest,
1897. április 24.
– Budapest, 1984.
augusztus 16.)
(A
portré forrása: www.hungarian-composers.com)
Minden nem zongoristának több
évig kellett zongorát tanulnia. A Tanár Úr nem szeretett magyarázni, de minden
kis darabot eljátszott; így könnyebb volt gyakorolni. (Hetenként kétszer félóra
volt a zongoraóra.)
Kósa Györggyel egyszer
játszhattam együtt koncerten. A műsorból Kodály Adagio című műve
maradt emlékezetemben, mert Kósa zongorajátéka olyan szép és érzékeny volt.
Országh
Tivadar (hegedűművész, kamaraművész,
hegedűtanár, zeneszerző)
(Soroksár, 1901. december 5.
– Budapest,
1963. október 11.)
(A portré forrása: www.hungarian-composers.com)
A kamarazenét, mint műfajt,
Országh Tivadarnál kezdtem ízlelgetni.
Weiner
Leóról korábban már írtam a Mestereim című cikkben (Parlando 2013/2).
Waldbauer Imréről is
írtam, Martzy Johanna kolléganőmmel
kapcsolatban.
Unger
Ernő (karnagy, karmester, zeneszerző,
zongoraművész-tanár)
(Arad, 1900. január 17.
– Budapest,
1968. május 28.)
Évtizedekig vezette a karmester- és operaénekes-képzést a Zeneakadémián. Feleségei Szabó Lujza,
majd Miklóssy Irén
opera-énekesnők voltak.
Azokban az években volt a
Zeneakadémián egy un. „kis” zenekar. Ebben a zenekarban minden vonós és fúvós
növendéknek egy vagy két tanéven keresztül részt kellett vennie. A
hangszeresek, a zongoristákon kívül, itt tanulták a zenekarban játszás
alapelemeit. A karnagyképzős növendékek, Unger Ernő vezetésével,
rajtunk tanultak vezényelni.
Rajter Lajos
(szlovákiai magyar karmester, zeneszerző, pedagógus)
(Bazin,
1906. július 30. – Pozsony,
2000. július 6.)
(A portré forrása: www.pozsonyicasino.eu)
Amikor már megfelelő
tudással rendelkeztünk, az un. nagyzenekarba kerültünk. Ezt Rajter
Lajos vezette. A kezdő zenekari tagokkal néha külön is foglalkozott.
Évente egy vagy két koncertünk volt.
Ádám
Jenő (zeneszerző, kórus- és oratóriumkarnagy,
zenepedagógus, zeneakadémiai tanár))
Az űrlap alja
(Szigetszentmiklós, 1896. december 13. - Bp.
1982. május 15.)
Ádám Jenő vezette az
énekkart és szolfézst is tanított. Énekkarba minden zeneakadémistának kellett
járnia. Egyszer koncerten játszottuk Mozart Requiem-jét,
nem emlékszem, hogy a zenekarban vagy az énekkarban vettem-e részt...
ELMÉLETI TÁRGYAK
Ádám
Jenőnél szolfézst is tanultunk.
Molnár
Antal (zenetörténész, zeneszerző és zeneesztéta,
brácsaművész)
(Budapest,
1890. január 7.
– Budapest, 1983.
december 7.)
(A portré forrása: hirado.hu)
Molnár Antalnál összhangzattant
és formatant tanultunk. A Tanár Urat mindenki nagyon szerette, tanítási
módjáért és kedves, szelíden ironizáló, de soha nem bántó humoráért.
Dr.
Kókai Rezső (zeneszerző, zenetörténész, és esztéta)
(Budapest,
1906. január 15.
– Budapest, 1962.
március 6.)
(A portré forrása: lfze.hu)
A Tanár Úr óráira
kötelességszerűen eljártam, de akkor még nem érdekelt a zeneesztétika. A
Tanár Úr sétált a tábla előtt és hullámvonalakat rajzolt – nyilván
hanghullámokról volt szó. Kókai Rezső kisebb hegedűdarabjait talán
játszottam, később tanítottam is.
Évtizedekkel később, amikor
már érdeklődtem a zeneesztétika iránt, Dr. Ujfalussy
József remek szabadegyetemi előadásain pótoltam a hiányosságokat.
Dr.
Bartha Dénes (zenetörténész)
(Budapest, 1908. október 2 - Budapest, 1993. szeptember 7.)
(A portré forrása: lfze.hu)
Bartha Tanár Úr zenetörténetet
óráiról főként a tantárgy nehézségeire emlékszem. A nehézség abban állt,
hogy alig hallottunk élő zenét: a Bach előtti korszakokból szinte nem
volt hangfelvétel. Nehéz volt megtanulni a sok, számomra új, idegen nevet,
évszámokat, műfajokat. Emlékszem, eléggé féltünk a kollokviumoktól.
Dr.
Major Ervin (zeneszerző, zenetörténész)
(Bp., 1901. január 26. – Bp.,
1967. október 10.)
Sajnos, csak a nevére és a
tantárgyra (magyar zenetörténet) emlékszem...
A magyar népzenét maga Kodály Zoltán tanította. Kodály óráira
még a
Dr. Bónis Ferenc munkája (EMB)
felszabadulás
után is járhattam. Amikor Kodály Zoltán külföldön volt, egy ideig Járdányi Pál
helyettesítette. A vizsgára 140-150 népdalt kellett tudni, énekelve,
(Kodály Zoltán és Járdányi Pál (A
kép forrása: www.bacstudastar.hu)
szöveggel
és szolmizálva, természetesen elemezni is kellett tudni a népdalokat.
A Tanár Úr egyszer bejött Molnár
Antal egyik órájára; szélsebesen felírt a
Fotó:
Székely Aladár: Bartók Béla, Kodály
Zoltán és a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes (balról
jobbra: Kerpely Jenő, Waldbauer
Imre, Molnár Antal és Temesváry János) (A kép forrása: maimanohaz.blog.hu)
táblára
egy körülbelül 16 taktusnyi dallamot. Az volt a kívánsága, hogy énekeljük el
ezt a dallamot, s már le is törölte az egészet. Én talán még az elolvasás
feléig sem jutottam, és azt hiszem, senki sem tudta megoldani a feladatot.
(2015. III. 10.)