„A siker az, ha volt növendékeimmel koncerteken találkozom”

Szkordiliszné Dr. Czitrovszky Ilona minősítésről, tanításról és a ZETÁ-ról

(A portré forrása: Nemzeti Audiovizuális Archívum)

Alapfokon a zenetanár küldetése mindenekelőtt zeneszerető emberek, koncertlátogató közönség nevelése. A Zenetanárok Társaságának alelnöke azt vallja, hogy a XXI. században a zenepedagógusok fontos feladata, hogy sok forrásból merítve kialakítsák azt a bánásmódot, amely felkelti a gyerekek érdeklődését a klasszikus zene iránt és megtartja őket a zeneiskolában hosszú évekig. Ő maga mindenkit arra bíztat, hogy vállalkozzon mielőbb a minősítésre, mert a pedagógus-életpályának sok előnye lesz, s érdemes valóban használni a minősítés alapjául szolgáló kompetenciák hetvenhét indikátorát is. A ZETA-ban azt tervezik, hogy rövidesen fórumbeszélgetést szerveznek, amelynek keretében Szkordiliszné Dr. Czitrovszky Ilona válaszol majd a minősítéssel kapcsolatban felmerülő kérdésekre. Az alelnöknő örül, hogy egyre nő a tagságuk, hiszen ez segíthet a jobb szakmai párbeszédben, valamint a sikeresebb érdekérvényesítésben is.

- Hogy látja, miben kell ma másként foglalkozni a zeneiskolában tanuló gyerekekkel, mint akár tíz vagy húsz esztendővel ezelőtt?

- Mások a gyerekek, mások a szülők, mások a feltételek – mindez mást kíván ma a tanároktól is. Azonban vannak örök érvényű dolgok, amelyeket nem szabad megtagadni. Sajnos sok olyan kollégával találkozunk, aki a Kodály-módszert, pontosabban Kodály-rendszert túlhaladottnak tartja. Azonban szerintem ez nem így van. Kodály egy olyan zenei nevelési rendszert adott a kezünkbe, amely mindenkinek jó. Világelső ma is. Sok országban megfordultam, hét éven keresztül dolgoztam Cipruson, – ahol a zeneoktatás többnyire az angol követelmények szerint folyt, – nemzetközi tanári fórumokon vettem részt. Elég jól megismertem, hogy hol milyen az alapfokú zeneoktatás, és azt is látom, hogy mi Magyarországon előbbre tartunk, mint a többiek. Nem ezen kell változtatni, hanem az a kérdés, ki hogyan tudja a Kodály-módszert használni. S mit tud hozzátenni. Rengeteg dologban kell ugyanis a korábbi évtizedek gyakorlatához képest változtatnunk. Sok mindenből - a Waldorftól a Montessori vagy az Apagyi-Lantos módszerig, - lehet meríteni egy zenepedagógusnak ahhoz, hogy kialakítsa azt a metódust, bánásmódot, ami a sikert, azaz a növendékek megtartását eredményezi. S ebben a megújulásban lényegesnek tartom a pedagógus életpályában szereplő, az értékelés alapjául szolgáló hetvenhét indikátort is. Az a baj, hogy sokan nem veszik a fáradtságot, hogy mindezt végigolvassák, pedig rengeteg ötletet kapnának belőle ahhoz, hogy min lehet változtatni. Gyakran hallom a kollégáimtól, hogy a digitális technikát nem tudják hasznosítani. Tényleg nem könnyű harminc percbe belezsúfolni mindent, azonban a gyerekek érdeklődését könnyebb fenntartani változatos módszerekkel. Egy kedves kis növendékem például nem akarta elhinni nekem, hogy nem tartja jól a kezét. Felvételt készítettem a telefonommal, s azt mondtam, nézze meg maga. Ez a gyerekeknek nagyon tetszik. Ahogy arra is lehet biztatni őket, hogy hallgassanak darabokat a YouTube-on. Felkeltem az érdeklődését, s utána már csak a megfelelő irányokat kell számára megadni. Ezek apró mozzanatok, de érdemes őket kipróbálni. Csak sajnos, minket, zenepedagógusokat sokszor az jellemez, hogy túlságosan visszahúzódóak vagyunk, bezárkózunk a tantermünkbe, és nem nagyon veszünk tudomást a kinti világról…

- Mit szóltak a kollégái az óraszámemeléshez?

- Ez nálunk Gödöllőn a zongora szakon azt eredményezte, hogy több gyereket tudtunk felvenni. Ennek bizonyos szempontból örültünk, hiszen korábban megesett, hogy a negyven-negyvenöt jelentkezőből tizenöt került be az tanszakra. Annak viszont nem örültünk, hogy kötelezően kell többet dolgozni. Nálunk eleve rengeteg a tennivaló, hiszen a mindennapi órákon kívül ott van a felkészítés a versenyekre, koncertekre, városi szereplésekre, a gyakorlás, kamarazenei vagy zenekari tevékenység, maga a felkészülés az órákra, s minden egyes gyereknek személyre szabott feladatot kell találnunk. Ez nem kevés, s a kötelező magas óraszám nem hagy lehetőséget arra, hogy egy-egy kiemelkedő növendékkel többet dolgozzunk, hiszen a régen tehetséggondozásra szánt óraszám ma már nem áll rendelkezésre.

- Ön hány esztendeje tanít?

- Az idei már a harminckettedik esztendő. Persze, mint sokan mások, én is világjáró művésznek készültem, a diplomám megszerzését követően sok országban zongorázhattam. Viszont már ebben az időben, a kezdetektől tanítottam is, hiszen a családunkban öt generációra vezethető vissza a pedagógusok sora. Nagyapám például dalárdát vezetett kántortanítóként. Így mindig is érdekelt az oktatás, ott motoszkált bennem, hogy ez csakis jó dolog lehet. S mivel édesanyám is zongoratanár volt – negyven esztendőn keresztül-, a pályám kezdetén sokat segített. Aztán egyre nagyobb szerepet kapott az én életemben is a pedagógusi munka, közel húsz éve vagyok a gödöllői Frédéric Chopin Zeneiskola tanára, hosszú időn keresztül vezettem a zongora tanszakot. Pár éve adtam át a stafétabotot a fiatalabb kollégáknak, de továbbra is segítem a tanszak munkáját. Most, hogy mestertanári fokozatba kerültem, csökkenteni kellett az óraszámomat, így tizenhét növendékkel foglalkozom. El kell mondanom, hogy szerencsés iskola a miénk, hiszen az önkormányzat megbecsüli és támogatja a munkánkat, az intézmény pedig jelentősen kiveszi a részét a város életéből, sok rendezvényt szervezünk, temérdek koncertet adunk. Mi vagyunk a gödöllői zenei élet egyik központja. A kollégáim többsége a helyi szimfonikus zenekarban is muzsikál, s nagyon jó, hogy van egy ilyen lelkes, magas szakmai színvonalú, fokozatosan állandóvá váló együttesünk.

- S hogyan fogadták a kollégái a pedagógus-életpályát?

- Sokan, ahogy kezdetben én magam is, értetlenül állnak az új megmérettetés előtt. Pedig számos előnye van, csak az átállás nehéz, s meg kell az egészet ismerni. Most, hogy minden szempontból jobban belelátok a minősítésbe, s a teljes modellbe, azt kell megállapítanom, hogy nagyon helyes elgondolás, és bizony mindenkit érint. Azonban nagy hiba, hogy ebben az átmeneti időszakban a legnagyobb elismerést érdemlő tanártársaim a legnagyobb vesztesei az új besorolásnak. Ők azok, akik sok-sok eredményes év után Pedagógus I. besorolásba kerültek és nyugdíjazás előtt már nincs is esélyük arra, hogy abba a kategóriába tartozzanak, ahová valók: Mesterpedagógusi besorolást kapjanak. Ez igazságtalan velük szemben. Arra biztatom hát a kollégáimat, hogy minél előbb jelentkezzenek minősítésre, hiszen az sem mindegy, milyen a bérezésük. Jómagam a megfelelő kurzusok elvégzése és kemény vizsgák után most minősítési szakértőként várom a feladatokat az Oktatási Hivataltól és próbálok segíteni a kollégáknak. A Zenetanárok Társaságában pedig arra az elhatározásra jutottunk, hogy szervezünk egy kis fórumot, ahol mindenki felteheti azokat a kérdéseit, amelyekkel a minősítés kapcsán naponta küzd. Mindenkiben sok kérdés merül fel, hisz a százhatvanhat oldalas tájékoztatót nincs idő és lehetőség végigtanulmányozni, böngészni… Április elsején kerül sor erre a beszélgetésre, és bízom abban, hogy tényleg hasznos tanácsokkal tudok a kollégáknak szolgálni. Érdekes, hogy az óvodapedagógusok, a magyartanárok, még a logopédusok is elkezdték már a minősítéseket, de mi, zenetanárok még egyetlenegy minősítési feladatot sem kaptunk... És még egy furcsaság. Velünk egyidejűleg sok szaktanácsadót is kiképeztek. A zenetanárok közül azonban nagyon kevesen vettek részt ebben. Az a kolléga például, aki a mi iskolánkba jön el szaktanácsadóként, nem tudott ajánlani oboa szakos szaktanácsadót. Nagyon kevesen vannak, pedig szaktanácsra szükség lenne: közel harminc éve nem létezik szakfelügyelet.

- Ősszel a ZETA elnökével, Czermann Cecíliával beszélgettem, aki óriási lelkesedéssel vágott bele a társaság szervezésébe. Ön hogyan látja, hol tartanak fél év elteltével?

- Nagy örömünkre folyamatosan nő a létszám. S bár én magam nem vagyok túl jó agitátor, a programjainkat látva sok kollégám kérdezősködik a szervezetről. Egyébként magam is ugyanolyan lelkes vagyok, mint Cili, s valóban igazi csapatmunkában dolgozunk. Például a gitár tagozat fiatal vezetője szervezett nemrég egy előadást az eredményes motivációról. Távoli, vidéki intézményekből is jöttek kollégák a rendezvényre, és fantasztikusan jó visszajelzéseket kapunk azóta is. Emellett sikerrel pályáztunk egy három állomásból álló, kortárs zenei fórumra. Már megvannak a dátumok, helyszínek, ebben a tanévben ezt is megrendezzük. Elindult egy építkezési folyamat, amely remélhetően visszahozza a Zenetanárok Társaságának régi fényét. S hogy van igény erre a komoly múlttal rendelkező szervezetre, azt az eseményeink is jelzik, s az érdeklődők, új tagok száma is mutatja.

- Arról nem is beszélve, hogy a mai világban nagyon fontos a szakmai érdekképviselet…

- Igen. Sajnos a pedagóguskamarában elenyésző a jelenlétünk, vagy azért mert nem is jelentkeztünk, vagy azért, mert nem szavaztuk meg egymást. Holott már csak az zenetanárok más szakos tanárokhoz viszonyított kis aránya miatt sem lehet olyan nagy a súlyunk. Ezért is fontos, hogy a Zenetanárok Társasága bővüljön, hallassa hangját, mert minél nagyobb a tagság, annál jelentősebbek vagyunk, és annál sikeresebben tudjuk képviselni a zenetanítás érdekeit.

- Pedig azt gondolom, az nem is lehet kérdés, hogy a zenetanítás, - tanulás miért fontos, mi mindenben segíti a kicsiket…

- A zenét tanuló gyerek azért teljesít jobban az iskolában is, mert másképp fejlődik a gondolkodása. Képes disztingválni, felismerni az összefüggéseket és az értékeket. Ki tud lépni a pódiumra, hozzászokik a szerepléshez, aminek később, felnőttként is nagy hasznát veszi, akár állásinterjú alkalmával, akár egy szakmai prezentáción. Az agy idegpályái másképpen alakulnak ki a zenetanulásnak köszönhetően. Sokkal könnyebben tanul nyelveket is, jobban fejlődik az emlékezőtehetsége, nem is beszélve a zene az egyéniségre, lelki-érzelmi fejlődésre gyakorolt rendkívüli hatásáról. A mai egyre sivárabb, uniformizált, rohanó világban ez létfontosságú dolog.

- Nem az a cél, hogy mindenkiből művész legyen, hanem hogy zeneszerető ember…

- A minősítési eljárásom során azt kérdezték tőlem, mit tartok a pedagógiai pályám legnagyobb eredményének. Vannak persze versenygyőztes tanítványaim jócskán, azonban számomra az a siker, hogy a volt növendékeimmel koncerteken találkozom. Nekünk ugyanis a legnagyobb feladatunk az, hogy közönséget, zeneszerető embereket neveljünk. A zene nagy kincs. Nem lehet véletlen az, hogy Albert Einseintől és Neumann Jánostól Hámori Józsefig és Gyulai Józsefig a legnagyobb gondolkodók életében oly nagy szerepe volt és van a zenének.

Réfi Zsuzsanna