Ha a népdal visszatér a gyökerekhez

„Aki nem tud énekelni: bizony nagyon szegény ember, még ha tele is van forintokkal a ládája. Kodály és Bartók feltarisznyált bennünket énekkel ezer esztendőre. Otthon, amidőn valamelyikünk hosszú és magányos útra indult, öregeink azt kérdezték: jól felöltöztél-e? Botod van-e? Hát éneket viszel-e magaddal? Vagyis védelmet a sötétség s az új veszedelmek ellen. Azt mondanám én is: ne hagyjátok cserben az Éneket!”

Sebestyén Márta nemrég egy televíziós műsorban mondta, hogy Sütő András eme gondolatait ars poeticájának vallja, amit negyven éves zenei pályafutása minden pillanatában igazolt, hisz a dalok, amelyekbe beleöltözik, nemcsak őt védelmezik, hanem mindenkit, aki hallgatja sajátosan magunkénak érzett hangját, előadásmódját. A legrangosabb magyarországi kitüntetések, díjak tulajdonosa, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja 2014. novemberében a 11. Szeret menti népdalvetélkedő zsűri elnökeként járt Kosteleken, ahol talán egyetlen gyermek sincs, aki cserben hagyná az éneket. A vetélkedő alkalmából egykori gyimesi élményeiről kérdeztük az egyik legismertebb magyar népdalénekest, hangszeres előadóművészt.

A Bákó megyéhez kényszerített egykori csíki faluban – ahol minden magyar szóért megküzdenek, hisz a családon és a templomon kívül a román a hivatalos nyelv – különös jelentősége van annak, ha épp a magyar népdal okán ünnepelnek. Ez történt 2014. november 15-én, a magyar szórvány napján szervezett népdalvetélkedőn is, amelyen a kostelekiek fogadták a moldvai magyar oktatási program mind a 29 helyszínéről a csángók dalos pacsirtáit. Nem csupán azért volt a Csíki-havasokban rejtőző település a tavalyi rendezvény házigazdája, mert az említett program részeként itt is tartják a heti három magyar órát az iskolában és a délutáni foglalkozásokat a 2009-ben felépített magyar házban, a helyiek szóhasználatában a csűrben. Legalább akkora mértékben azért is, mert a kosteleki gyermekek egyik tanítója, Vaszi Levente, a Fölszállott a páva című tehetségkutató verseny 2014-es közönségdíjasa valósággal megbabonázta Sebestyén Mártát, a vetélkedő zsűrijének tagját, akit így könnyen el tudott csalogatni, hogy Budapest után Kosteleken értékelje a gyermekek énektudását. Így került Sebestyén Márta életében először Kostelekre, abba a faluba, amelynek dalait évtizedek óta fújja.

A nagymamája szokta mondani: ha nem is kifejezetten szentes énekeket énekelünk, az emberi hanggal, igenis lehet dicsérni Istent. Így fogalmazott az énekhez, énekléshez való viszonyáról Sebestyén Márta a sepsiillyefalvi vártemplomban tartott 2007-es koncert után a Háromszék című napilapnak adott interjúban. Mert tudását, tehetségét az ember Istentől kapja ajándékba, így azt megosztani igazából kötelessége is. „tulajdonképpen nem teszek mást, mint annak a belső kényszernek is eleget teszek, amely kicsi gyerekkorom óta hajt. Hiszen azt mondták a szüleim, hogy előbb énekeltem, mint beszéltem. El lehet hát képzelni, mennyire természetes ez nekem.”

Nos, ahhoz kétség sem fér, hogy az éneklés Márta létéhez tartozik, természetes a dallal való együttélése, de vajon milyen érzéseket szül benne, amikor visszahozza a dalt abba a közegbe, ahonnan évtizedekkel ezelőtt elvitte? Mindezt azután kérdeztük, hogy a kosteleki vetélkedő utáni díjkiosztó ünnepség színpadán Sebestyén Márta gyimesi dalt énekelt, furulyázott. […] A gyimesi zenei világgal való találkozás több évtizedes múltra tekint vissza, és meghatározó a Sebestyén Márta életében. De nem mindig lehetett magyarországi rendszámú autóval csak úgy bekocsikázni a gyimesi falvakba.

Vajon mi volt a művésznő első Gyimes-völgyi élménye?

„Erre a vidékre jöttem első ízben gyűjtőútra. Középlokon jártam először, Kallós Zoli bácsi ajánló soraival mentem Tankó Jánoshoz 1977-ben. Tudtuk, hogy nem tanácsos magyarországi rendszámú autóval menni, de gondoltuk, majd lesz valahogy. Elbújni azonban nem lehetett, Tankót már másnap elvitte a Szekuritáté, menekülni kellett onnan. De azon az egy estén, amikor ott voltunk, odahívott énekes asszonyokat, és én annyi mindent kaptam tőlük, hogy el sem tudom mondani. Minden szóra emlékszem, még a sóhajtásokra is, amilyen gyönyörű énekeket ott hallottam. Csodálatos és meghatározó élmény volt, ahogy minket ott fogadtak. Egy kétéves kislány énekelte nekem akkor: Kosteleki keskeny palló, ott rúgott meg a csángó ló... Megdöbbentem, hisz otthon egy kétéves gyermek jószerével még beszélni is alig tud, ez meg énekelt. Üldögélt a nagyanyja mellett, aki szövögetett és énekelgetett neki, hát ő megtanulta. Bármilyen nehéz dallamot megtanulnak, mert hihetetlen fogékonyak a gyermekek. És nem mindegy, hogy miket hallgatnak, hogyan, milyen kultúrában nőnek föl. Mielőtt kijutottam Erdélybe, Sárosi Bálint lemezeit hallgattam, és a gyimesi furulyás játékát próbáltam utánozni. Sebő Feri hozott nekem a kolozsvári piacról egy rossz kis furulyát, drummogtam, morogtam abba, mindent csináltam, de nem tudtam rájönni, hogyan keletkezik ez a hang. A fene majd megevett. Éjjel-nappal furulyáltam, tanultam az énekeket. Olyan álomvilág volt, mondtam, na, majd ha egyszer én oda elmegyek... És bizony, 1977-ben eljutottam, majd még többször. Néhány évvel ezelőtt pedig, amikor a görög televízió készített rólam egy portréfilmet, azt mondták, három napjuk van erre a felvételre, mondjam meg, hova menjünk, és oda megyünk. Mondtam, csak ide megyünk a szomszédba, kössék fel a gatyát. És elhoztam őket Gyimesbe.”

(Forrás: erdely.ma - 2015. január 16./MMA Hírlevél)