„Állandó napsütésben éltünk"

Beszélgetés a 90 éves dr. Vecseri Zsigmondné Várady Márta nagykőrösi zenetanárral

Mártikát, Márta nénit nagyon sokan ismerik Nagykőrösön. De nemcsak ismerik, tisztelik is, és ami még ennél is több: szeretik őt a városlakók. A hajlott korral járó fizikai gyengeségen csodálatos lelkierővel, szellemi frissességgel, vidámsággal emelkedik felül. Ehhez az erőt mindenekelőtt a Gondviselésbe vetett mélységes hitéből meríti. A pozitív életszemléletet táplálja benne a gondoskodó kölcsönös szeretet is, amely családjával, illetve a református közösséggel összefűzi. Az emberek iránti tiszteletét, minden érték megbecsülését tanítani kellene az iskolákban. Gazdag életút áll mögötte, ebből próbálunk felvillantani néhány - a nehézségek ellenére is - szép, tanulságos, emberformáló mozzanatot.

- Emlékezzünk vissza az indulásra!

- 1925. március 14-én születtem, édesapám negyvenedik születésnapján. Épp csak rendeződött valamit a helyzet a trianoni békediktátumot követő inflációs időkben. Szüleim Pesten laktak az én érkezésem előtt. Édesapám - Várady Gábor - katonatiszt volt, és akkor éppen a fővárosba helyezték, édesanyám viszont biztonságosabbnak érezte, ha a nagymama védő szárnyai alatt várhatja a kisbabát Szentesen, egy gyönyörű családi házban. A nővérem 6, a bátyám 4 évvel volt idősebb nálam, és nem voltak nagyon elragadtatva az érkezésem hírétől. Közölték is, hogy inkább egy kiskutyát szeretnének a kistestvér helyett. Édesapám fiút várt, és amikor telefonon értesítették, hogy kislánya született, meglepődött. Hát még akkor, amikor a nevemet is közölték. Édesanyámat Erzsébet Leonának hívták, a nővérem Erzsébet lett, én pedig megkaptam a Leona nevet. Édesapám tiltakozott, mondván, az ő kislányát ne hívják nőstényoroszlánnak. Amikor hazaért Szentesre, a család kis cédulákra felírt néhány keresztnevet, a pólyámra rakosgatták, és várakozva figyelték, hogy melyiket érintem majd meg. A Márta győzött, így ez lett a keresztnevem. Sokáig nyomasztott a testvéreim idegenkedése, úgy éreztem, hogy ők ketten testvérek, én pedig a ráadás vagyok. Egyszer aztán, amikor utazott a családunk valahová, és édesapám vasúti jegyet vett, megkérdeztem, hogy hány jegyet váltott. Ő azt válaszolta, hogy ötöt. Ekkor nyugodtam meg, hogy akkor mégis csak én is ember vagyok, és közéjük tartozom. Ettől függetlenül eszmélésem óta úgy érzem, hogy a legszeretőbb, legmelegebb családi körben nőttem fel. Ebben a családban mélyen ott élt az Istenben való hit. Édesapám az esti bibliaolvasások alkalmával mindig kitért arra, hogy mennyi hálával tartozunk mennyei Atyánknak a sok-sok ajándékért, amivel elhalmozott bennünket. Egész életem fő célkitűzése az lett, hogy minden cselekedetemmel próbáljam az Úristen dicsőségét szolgálni. A 12 éven át tartó heti kétórás iskolai hitoktatás tovább mélyítette a hitemet. A szüleim pedig közvetlen példaképül szolgáltak számunkra.

- A pesti évek meddig tartottak?

- Négyéves koromban elköltöztünk Székesfehérvárra, és tízéves koromig ott éltünk. Nagyon sok szép emlék köt oda. 1935-ben édesapámat nyugdíjba küldték, épp tábornoki előléptetése következett volna. Akkoriban a magyar honvédségnél szigorú szabályok voltak, egy meghatározott létszámot nem volt szabad átlépni, így létszámfelettivé vált és menesztették. A teljes összeroppanástól az mentette meg, hogy Szentesre költöztünk. Ott aztán nagy tervezésbe fogott az egész család, a házunkat közösen álmodtuk meg. Vasárnaponként minden családtag megmutatta, hogy milyen tervet készített, és ő értékelte ezeket. Nagy gondot fordított a hitéletünkre, arra, hogy megismerjük a természetet, az irodalmat, a zenét, idegen nyelveket. Az édesapámnak különleges tehetsége volt a rajzhoz, szobrászathoz. Sokat faragott, festett, elsősorban vallási tárgyú munkákat, ezért a képzőművészeti ismereteink fejlesztésére is nagy hangsúlyt fektetett. Különben édesanyám is sokoldalú tehetség volt: szeretett rajzolni, festeni, gyönyörűen varrt is. Ő még most is a példaképem. Nagyon kulturált ember volt, németül, angolul folyékonyan beszélt, szépen zongorázott, énekelt, rengeteget olvasott, és természetesen csodálatos anya volt.

- Melyik gyermekkori élmény maradt meg leginkább az emlékezetedben?

- A karácsonyok mindig nagyon emlékezetesek voltak. Az anyai nagymamámnak 8 gyermeke és 17 unokája volt, és minden nagyobb ünnepet együtt töltött Szentesen a Zsoldos család. Óriási ipartelepek voltak a nagyszülők birtokában: malom, téglagyár, cementárugyár. A nagyapám Svájcban végezte az egyetemet, gépészmérnök lett, de 47 évesen, az 1. világháború kitörése előtt váratlanul meghalt. A 8 gyerek és az egész gazdaság gondja az özvegy nagymamánkra szakadt. Birkózott ezzel a hatalmas feladattal, de meghaladta az erejét. Nekünk, gyerekeknek viszont óriási élmény volt a téglagyárban rabló-pandúrosat játszani vasárnaponként, egészen addig, amíg kisebb-nagyobb balesetek miatt ki nem tiltottak onnan minket. De azt mondhatom, hogy az egész gyermekkorom úgy telt, hogy a nap sohase nyugodott le, állandó napsütésben éltünk, békében. Nem volt hangos szó a családban, csak szeretet. Manapság ez szinte hihetetlen, és számomra is az lenne, ha nem éltem volna én is így szegény drága jó Zsigámmal. Pedig létezik ilyen, ha a házastársak Jézus Krisztus tanításait komolyan veszik, és még a szavaikat is a Szentíráshoz mérik. 1937-ben fölépült a házunk, és ez beteljesítette az otthonosságérzetünket. Nagyon modern módon és praktikusan rendezték be a szüleink: például a pincéből indult a központi fűtésünk.

- Azt mondhatnánk, hogy a vakációérzeted állandósult Szentesen. De a családi fészek-melegből ki kellett röppenni az iskolába. Nem esett rosszul?

- Bár egy kicsit nehezen indult az én szentesi iskolai életem, de a család ebben is nagy segítségemre volt. A bátyám a Ludovika Akadémiára járt, és édesapám fontosnak tartotta, hogy mi lányok is diplomásak legyünk. A nővérem gép- és gyorsíró tanár volt már ekkoriban. Nekem azért volt nehéz a diplomához vezető út, mert Szentesen akkor nem volt leánygimnázium, pedig én - a nővérem példáját követve, akinek erre Székesfehérváron lehetősége nyílt - oda szerettem volna járni. A négy polgári után különbözeti vizsgát kellett tennem több tantárgyból ahhoz, hogy az 5. gimnáziumban folytathassam a tanulmányaimat. Vállaltam a külön tanulást, a különbözeti vizsgákat is, mert nagyon szerettem volna még többet tudni. A polgári leányiskolában sok praktikus dolgot tanítottak nekünk, például háztartási ismereteket (főzés, varrás, kertművelés), nagyszerű volt a hazafias nevelés is, a gimnáziumban viszont magas szintű oktatás folyt. Más különbségek is voltak: mi a polgáriban németet tanultunk, a gimnazisták viszont latinnal kezdtek. Négy év anyagát kellett pótolnom. Ráadásul a vizsga előtti nyáron súlyos ízületi gyulladással kórházba kerültem, de szeptember végén mégis le tudtam tenni a különbözeti vizsgákat, a latin mellett történelemből, számtanból, mértanból is. Ettől kezdve bejáró magántanulóként járhattam a gimnáziumba, hiszen fiúgimnázium volt, és minden évben írásbeli és szóbeli vizsgán kellett bizonyítanunk a tudásunkat minden tantárgyból. Az osztályban ketten voltunk lányok, 30 valahányan a fiúk. Csak férfi tanáraink voltak. Külön lépcsőn mentünk fel a tanterembe, a szüneteket egy úgynevezett lányszobában töltöttük, felügyelet mellett. Az órákon mi is írtunk dolgozatot, feleltünk, tehát a képességeinket ismerték a tanáraink. 1939-43-ig tartott a gimnáziumi időszakom.

Nagyon sok kedves emléket őrzök a gimnáziumi évekből, szívesen emlékszem például az évenkénti cserkészbálokra. Az összes évfolyamon talán tízen voltunk lányok, természetes, hogy kapósak voltunk. Engem egyszer pékinasnak öltöztetett anyukám, és olyan jól sikerült a jelmez, hogy a társaim nem ismertek rám. Amikor felkértek a fiúk táncolni, nagyon mulatságos helyzet alakult ki. De Mihóczy Rezső történelemóráira is szívesen emlékszem. Úgy tudott egy-egy tananyagot bemutatni, hogy teljesen beleéltük magunkat abba korba. Amikor megszólalt az óra végét jelző csengő, csodálkoztunk, hogy Rómában miért csöngetnek. Egy hibája volt a korabeli iskolarendszernek: nem volt zenei oktatás. Ezt némileg pótolta a zeneiskola, ahová a legtöbben eljártunk valamilyen hangszeren tanulni. Szentes kultúregyesületének akkoriban volt egy kitűnő szimfonikus zenekara is, amiben az egyik nagybátyám volt a zongorista. Dohnányi Ernőt, Fischer Annye-t és más kitűnő művészeket is meghívtak, azok előadást tartottak, szerepeltek. Igen jó megyei kórház működött a városban, ezért sok művelt orvos is hegedült a zenekarban. A mi családunk nagyon muzikális volt, Gábor bátyám például a cserkészek fúvószenekarában játszott. Anyukámmal mi gyerekek sokat énekeltünk, németül és magyarul egyaránt. Apukám is nagyon szerette a zenét, bár nem volt jó hallása. 1927-ben detektoros rádiót szerkesztett, és nemcsak minket, hanem a tágabb család tagjait is megajándékozta vele. Így aztán sok zenét hallgattunk a rádión keresztül is. Természetesen később nálunk is a modernebb, világvevő készülékek kiszorították a saját gyártmányú rádiót. Édesapám nagyon jó műszaki érzékkel volt megáldva, szerette a technika új csodáit. Nekünk volt például az első mozgófilmfelvevőnk a városban. Nemcsak a család életéről, kirándulásairól készített filmeket, hanem bérbe kapott tekercseket is levetített. Ezek persze némafilmek voltak, de már feliratosak. Általában német szöveggel, így a nyelvtudásunk is sokat gyarapodott általuk. Sajnos a vetítőt a háború idején a katonák összetörték, a filmeket megsemmisítették. Később ásás közben a kertben találtunk darabokat a filmekből, a régi, boldog életünk ott hevert sárba tiporva.

- Térjünk vissza ettől a szomorú epizódtól az érettségit követő álmaidhoz. Zenei pályára készültél?

- A jeles érettségi után nem is tudtam pontosan, merre induljak. Minden érdekelt, mindent meg akartam ismerni. Először a főiskolára készültem magyar-történelem-ének szakra, de elment a kedvem tőle, mert pedagógiából, pedagógiatörténetből kellett volna felvételiznem, ám engem egyáltalán nem érdekelt a korabeli pedagógia. Egy gyógyszerészhallgató barátnőm javasolta, hogy menjek a szegedi egyetemre vegyészetet tanulni. Édesapám elkísért és beíratott. Szemrebbenés nélkül fizetett ki 112 pengőt az első félévi tandíjra. Elfacsarodott a szívem, mert belegondoltam, hogy két pengőért egész nap dolgozik nálunk a mosónő. Az apácáknál laktam kollégiumban, amiért ismét elég sokat kellett fizetni. És még kaptam egy hétre 50 pengőt is, amit apám mindig kiegészített, hogy ha szükségem lenne bármire, ne kelljen kölcsön kérnem. Úgy éreztem, hogy kötelességem a maximumot kihozni magamból, ha már ilyen sokba kerül a tanulásom, nehogy csalódást okozzak a családomnak. Minden szombaton várt édesapám a vonatnál, és kíváncsian hallgatta a beszámolóimat. Az első félévet kitűnően zártam le, de a mások félévben, 1944 tavaszától már kezdődtek a bombázások.

- Alig kóstoltál bele az egyetemi életbe, máris vége szakadt?

- Sajnos így igaz. De azért őrzök egy felejthetetlen emléket: egy nagyszerű kolozsvári kórustalálkozóét, amire 1944. március 4-én került sor. Én ugyanis rögtön bekapcsolódtam a szegedi egyetemi énekkar munkájába. A kórust Kertész Lajos karnagy instruálta, aki - úgy látszik - észrevette, hogy mennyire vonzódom a zenéhez, így rám bízta az alt szólam vezetését. Ez különösen a fellépéseknél felelősségteljes feladat volt, ugyanis egy-egy műsorszám elhangzása után, már a taps alatt egy síp segítségével minden szólam megkapta a saját kezdőhangját a szólamvezetőtől - az altnak én adtam meg -, és amikor elhallgatott a taps, mi azonnal rázendítettünk a közönség legnagyobb meglepetésére. Ez a kolozsvári kórustalálkozó mindhárom (a szegedi, a debreceni és a kolozsvári) egyetemi kórusnak hatalmas élményt jelentett. Akkortájt került vissza Magyarországhoz Kolozsvár, és amikor elénekeltük Kodálynak a Székelyekhez című dalát, óriási sikert arattunk. De a legnagyobb élményt az jelentette, amikor a három kórus közös előadásában felhangzott a Magyar Hiszekegy, Papp-Váry Elemérné szövegére. Benedek Kálmán kolozsvári énektanár vezényelte a 140 embert. Ez álomszép volt, még ma sem tudok meghatódottság nélkül visszagondolni rá. Különben egy rokonnál, Bartók György egyetemi tanárnál voltam megszállva, aki Bartók Béla rokona volt. Hazafelé jövet Kolozsvártól Szegedig végigénekeltük az utat. Kertész Lajossal 30 év múlva találkoztam, és nemcsak megismert, hanem a nevemen szólított, és ő is felemlegette a Kolozsvártól Szegedig végigénekelt visszautunkat.

Sajnos ezután egyre sűrűbbé váltak a bombázások, főként augusztus 23. után. A román kiugrás után az oroszok rohamosan közeledtek, a németek megszállták Budapestet. Apukámat behívták szolgálatra, és Szegedre helyezték, Gábor bátyám már végzett tüzér hadnagyként az orosz fronton a doni áttörésben vett részt. Vizsgázás nélkül lezárták az indexünket, és a szegedi egyetem bezárt. A nyár folyamán a család elkezdett készülődni a menekülésre, mert nem akartunk orosz fennhatóság alá kerülni. Szeptemberben az egyetem meg se nyitotta az évet, így szűnt meg az egyetemi pályafutásom.

- Hová tudtatok menekülni, hiszen sejteni lehetett, hogy az oroszok előnyomulása nem fog megállni a Tiszánál, de még a Dunánál sem.

- Először Csongrádra mentünk, majd a Balaton mellé. A Zsoldos-telepnek, anyukám családi részvénytársaságának a könyvelését is magunkkal vittük, 3-4 kocsival és a tisztviselőkkel indultunk útnak. Fonyódon találtunk menedéket, de csak október 31-ig maradtunk ott. A Horthy-féle kiugrási kísérlet kudarca után, majd a Szálasi-rendszer bekövetkeztével apukám felkerült Pestre, ezt követően mi, lányok is ott próbáltuk átvészelni a bombázásokat. Édesanyám és én nagy „hősök" voltunk, sose mentünk az óvóhelyekre. A Thököly úton laktunk a nagynéném lakásában. December 6-án kerültünk át Szombathelyre - édesapámat ugyanis oda helyezték. Március 24-ig ott töltöttük egy szolgálati lakásban a háború szörnyű napjait, állandóan romló viszonyok között: egyre kevesebb volt az élelmiszer és egyre több a menekült. Utolsó este óriási bombázás volt. Apukámat előreküldték Ausztriába, hogy ott a szombathelyi hadtestparancsnokságnak szálláshelyet szerezzen. Bernstein várának egy részében találta ezt meg. De innen is tovább kellett mennünk nyugatra, április elején indultunk útnak, iszonyatos körülmények között. Egy közeltámadásnak is majdnem áldozatul estünk. Ugyanis a vonatunkat, amivel menekültünk, az egyik elosztó pályaudvaron lebombázták. Mindenki menekült, aki nem sebesült meg, ám a repülőgépekről géppuskasorozatokat adtak le az utakra is. Édesapám a nővéremmel elmenekült egy pajtába, édesanyám és én egy lombtalan fa alá húzódtunk. Ezt a közeltámadást is megúsztuk, hála Istennek. Aztán egy nagy hegy gyomrába vágott menedékbe menekültünk be, és innen indultunk tovább. Nyitott vagonokban utaztunk 9 nap, 9 éjjel, állandóan zuhogott a jéghideg eső, áztunk a sötétben, nem lehetett védekezni ellene. Enni semmit sem kaptunk, amink volt, azt eszegettük. Ezért tudtunk aztán nagyon örülni, amikor végre fedél volt a fejünk fölött a München alatti Mühlbach am Hochkönig lábainál lévő kis falucskában. Ez egy hadifogolytábor volt, amit a németek tartottak fenn a francia-belga hadifoglyoknak. Itt egy barakkot kiürítettek nekünk, és abban laktunk. Fűtés is volt, némi ennivalót is kaptunk, szinte a mennyországban éreztük magunkat. Harmadnap aztán szörnyű csípésekre ébredtünk. Kiderült, hogy tele vagyunk poloskákkal, és nem volt semmi szer a kiirtásukra. Az ételadagjainkat állandóan csökkentették. Mindig azonos menüt kaptunk: délben üres levest és zöldborsófőzeléket, vacsorára pedig öregbab volt. Három-négyhetente kapott a családunk egy kiló kenyeret. Ezt édesapánk pontosan négyfelé osztotta. 106 tagú volt a menekülttábor, alig volt néhány férfi, többsége nő és gyermekek. Itt ért bennünket a háború vége május 8-án. De a helyzetünk nem lett jobb, mert egy darabig interregnum volt, azaz a németek már nem, az amerikaiak még nem voltak urai a helyzetnek. Nem volt mit ennünk, két kisgyerek éhen is halt. Ekkor édesanyámat, aki jól beszélt angolul, megkérték, hogy a hadifogolytábor parancsnokát kísérje el tolmácsként, és az amerikai katonáktól kérjenek élelmet. Adtak is az amerikaiak egy zsák lisztet és egy zsák paprikát. Ez utóbbi egészen komikusnak hat ma már, hiszen a paprikával nem tudtunk mit kezdeni, de hát gondolták: a magyarok és a paprika elválaszthatatlan egymástól.

- Úgy gondolom, hogy vidámságban nem nagyon volt részetek ezen kívül.

- Valóban, de azért akadtak kedves helyzetek is. Például a francia hadifoglyokkal összebarátkoztunk. Nagyon elcsodálkoztak, hogy sokkal jobban ismerjük a francia irodalmat, mint ők. Victor Hugo-verset szavaltunk fejből, ők pedig még az író nevét sem ismerték.

- Hogyan és mikor kerültetek innen el?

- Pár hét múlva elszállítottak bennünket Bajorországba, ott először egy csűrben kaptunk helyet, majd beszivárogtunk a faluba, és magánházaknál helyezkedtünk el, édesapám fizetett ezért. Július-augusztus környékén kapott édesapám valami kis fizetséget az amerikaiaktól, de élelmiszerjegyeket nem adtak. A malmokban könyörögtünk egy kis zacskó lisztért, és lefölözött tejen éltünk. Rengeteg tehén volt ugyanis a környéken, és tejet lehetett venni. Én meg is híztam, soha életemben nem voltam 71 kiló, csak ott, akkor. Hús, kenyér alig volt. November tájékán aztán híreket kaptunk Szentesről. Megtudtuk, hogy vannak orosz katonák, de nem bántanak már senkit, helyreállt a rend, működik a malmunk, a téglagyárunk, mehetünk haza. El is indultunk az első vonattal. Szerencsésen meg is érkeztünk, ám a vasúti híd fel volt robbantva, ezért édesapám Kiskunfélegyházán egy emberrel megállapodott, hogy egy kiló sóért és 20 doboz gyufáért komppal hazavisz bennünket Szentesre. Így is történt. A nagybátyámékhoz mentünk, mert a családi házunkban ismeretlenek laktak. Amikor megérkeztünk, a rendőrség már ott várta édesapámat, és bekísérték az őrszobára. Ez minden hónapban megismétlődött, volt, amikor Szegedre vagy Pestre kellett mennie. Arról faggatták, hogy milyen szerepe volt a világháborúban. De mindig igazolta valaki, hiszen ő - 60-as évei felé közeledvén - a háború idején nyugdíjas volt. Mindig másképp végződött a tárgyalás, hol elvonták, hol visszaadták a nyugdíját. De végül is igazolták, hogy nem vett részt a harcokban. Hát így kezdődött az új élet számunkra.

- Hol laktatok ezután?

- A nagybátyámék egyik üresen álló lakásában. A mi házunkban egy vasutas lakatos lakott, és egy hídépítő vállalat is ott működött. Akkor kezdték építeni a lebombázott vasúti hidat. Megdöbbentő volt számunkra látni, hogy az egykori városvezetők, aki le voltak csukva, kijártak minden nap a 8 kilométerre lévő hídhoz, ott egész nap kemény fizikai munkát végeztek, majd visszagyalogoltak. Egyik nagybátyám is közöttük volt. Mivel mi is nagyon nehezen éltünk, én munkára jelentkeztem a téglagyárunkban, és fel is vettek: cserepeket hordhattam. Örömmel végeztem, hogy a családomon segíthessek, bár nem sok értelme volt a munkámnak. Háromnaponként fizettek, már amikor fizettek, de amikorra megkaptam a munkabéremet, már nem ért semmit. Volt, amikor este mentem el a boltba a háromnapi munkabéremmel, de a boltos közölte, hogy reggel még tudott volna egy deka élesztőt adni érte, de most már nem tud semmit, mert fél dekát nem tud mérni. A heti bérünk helyett legfeljebb egy darab szappant kaptunk.

- Hogy alakult a testvéreid sorsa?

- A nővérem 1946. április 20-án férjhez ment a vőlegényéhez, egy szentesi református lelkészhez. Nagyon szép esküvőjük volt, a nászajándékok között például két kiló cukor is szerepelt. Nekik egy kicsit könnyebb volt a sorsuk, mert a harangozó bácsi nagyon szerette a későbbi sógoromat, és sok ennivalót elrejtett a rablások előtt. Ő és a családja csak a Dunántúlra menekültek, és amikor visszamentek Szentesre, a harangozó ellátta őket az eldugott élelmiszerekkel. A bátyám kinn volt orosz fogságban. Az ausztriai Enns folyó választotta el az amerikai és orosz megszállás alá eső területeket. Keleti hídja orosz, a nyugati pedig amerikai megszállás alatt volt. Ő tüzér főhadnagyként az ütegével ment volna át amerikai fogságba. 12 órakor zárták le a sorompót. Ő már amerikai térfélen volt, de nem ért oda minden embere, ezért visszament, és velük együtt vállalta az orosz hadifogságot. Peresztegre kerültek, ahol őrületes vérhasjárvány volt, de ő megúszta. Amikor a Kelenföldi pályaudvarra érkezett a vonatuk, kidobott egy levelet a nagynénémnek, aki Budán lakott, hogy hozzon neki gyógyszert. A nagynénénk összecsomagolt egy kosár ennivalót, egy üveg bort és gyógyszereket, és kiment a pályaudvarra. Sorban álltak ott a vagonok, de ő Gábor nevét kiabálta, és egy pici rácsos ablaknál megjelent egy sápadt arc, a bátyámé. De a katona még azt sem engedte meg, hogy a gyógyszert átadja a nénénk, pedig az ennivalót felajánlotta a katonának. Az belelőtt a járdába, hogy elijessze az asszonyt. Rengetegen meghaltak ebben a járványban, Gábor bátyám valahogy mégis túlélte. Szerencsére megszületett egy nemzetközi egyezmény, amely szerint az egykori tiszteket tilos volt dolgoztatni a hadifogolytáborokban. Persze nem akartak róla az oroszok tudomást venni, de amikor éhségsztrájkot helyeztek kilátásba a foglyok, jobbnak látták hazaengedni őket. 1946. július 21-én ért haza, iszonyatosan lesoványodva, egy szál rossz öltözetben. Mi aztán birkagyapjúkat mostunk, hogy ebből fonalat készíthessünk, így sikerült egy öltözet ruhát csináltatni neki. Beiratkozott az egyetemre, mert nem akart az orosz vezetés alatt álló magyar hadseregben tovább szolgálni, és közgazdász szeretett volna lenni, azért, hogy részt vegyen a családi iparág fejlesztésében. Két év elvégzése után viszont itt hagyta Magyarországot, először Ausztriába ment, ott töltött másfél évet, majd továbbment Amerikába. Istennek hála még ma is él mindkét testvérem, a bátyám Houstonban, a nővérem (Dr. Gilicze Lászlóné Várady Erzsébet) pedig Szentesen.

- Jöttek az államosítások. Ez hogy érintette a Zsoldos családot?

- 1948. április 1-jén a Zsoldos telepet is államosították. Akkor már nagyon sok családtag dolgozott ott, én is például: könyvelő voltam. Egyedül engem hagytak meg az államosítás után, persze csak egy félévig, amíg betanítottam az utódomat. A kezdő fizetésem 160 forint volt, a végső pedig 360. Ez óriási pénznek számított, hiszen 6 forint volt egy kiló hús, 3,60 egy kiló kenyér. Volt egy tehenünk, és mivel a szüleim nem kaptak nyugdíjat, a tejet eladtuk. 70 fillér volt egy liter tej ára. Nagyon nehezen éltünk, gyakran előfordult, hogy elfogyott a tüzelőnk, és ki kellett mennünk a határba csutkatövet (kukorica gyökere) szedni. Szerencsére visszakaptuk a családi házunkat, közben megvolt az esküvőnk Zsigával, és együtt éltünk a szüleimmel.

- Zsiga bácsival mikor ismerkedtetek meg?

- Én 12 éves kislány voltam, és felnéztem a 25 éves fiatalemberre. Mindig azt hittem, hogy a nővérem tetszik neki. Amikor a nővérem esküvőjére kikölcsönzött ruhákat szállítottam vissza, véletlenül találkoztunk. Félve mondtam el, hogy a nővérem férjhez ment. Nem látszott csalódás az arcán, sőt, ezután egyre többször jött el hozzánk. Egyszer csak közölte, hogy szeretne feleségül venni. De akkor én még nem akartam férjhez menni, mert a családot kellett életben tartani, a szüleimről gondoskodni. Ő azt válaszolta, hogy megvár, akár évekig is. Amikor aztán visszakaptuk a házunkat (persze tele poloskával, alig tudtuk kiirtani őket), 1948. szeptember 30-án megvolt az esküvőnk. Akkor még kijárhattam dolgozni a Zsoldos-telepre, de 1949 márciusában elbocsátottak, ezzel az utolsó Zsoldos-leszármazottat sikerült eltávolítani a saját üzemünkből. A legkorszerűbb gépekkel ellátott malmunkat leszerelték (ahogy országszerte is tették) és kivitték - mint a szovjet nép ajándékát - Ghánába. Akkor szembesültünk először azzal, hogy milyen pusztítást jelent az államosítás. Később aztán ugyanez történt néhány évtized múlva a privatizáció alkalmával. Még a téglagyár dolgozott legtovább. Kitűnő agyag volt a Zsoldos-telep mellett, ebből jó minőségű téglát, cserepet gyártottak. A privatizáció alkalmával azt a választ kaptuk a visszaigénylési kérelmünkre, hogy mivel mindez több milliót ér, már ne számítsunk kárpótlásra. Egyedül a 85 hold földünk után kaptunk kárpótlási jegyeket.

- Zsiga bácsinak legalább sikerült valami pénzkereseti forráshoz jutni?

- Az ő családja középbirtokkal rendelkezett, ezért ők is üldözötté váltak az új rendszerben. A háborút is megjárta, hadifogolynak is elvitték, de Fokcsaniból [ejtsd: foksányi, város Románia keleti részén] szerencsére hazaengedték. Mivel nagyon sokoldalú ember volt, remekül zenélt, és akkor Szentesen nagyszerű szimfonikus zenekar volt, itt megtalálta a helyét. Zsiga minden fúvós hangszeren jól játszott, kottát is remekül olvasott, így a zenekarban nagy hasznát vették. Engem is beajánlott zongoristának, és egy évig ott működtünk kulturálisan. Fizikálisan meg jártam ki kapálni, a bolgárkertészetbe palántázni, vagy ahol éppen munkát találtam. Amíg a Vecseri-birtok megvolt, addig oda jártam segíteni, de 1950-ben fel kellett ajánlani a földjüket, és helyette egy iszonyatos rossz minőségűt kaptak. A beszolgáltatás viszont óriási volt, pl. egy év alatt 900 tojást, 70 kg baromfi beszolgáltatását szabták ki ránk. Kénytelenek voltunk a piacon megvenni a hiányzó mennyiséget. Az első levágott disznó után 3 kg zsírt, a második után 6 kilót kellett beadni. De ugyanígy a búzát, kukoricát is az utolsó szemig elnyelte a beszolgáltatás. Nap, mint nap különböző bizottságok ellenőrizték, hogy mi van még a padláson. Persze egészen mást írtak be, mint ami valójában létezett. Például az 1 mázsa kukoricánkat 20 mázsára becsülték. Egyre nehezedett az életünk, a jogász végzettségű Zsiga egy traktor mellett volt rakodómunkás. Volt ugyan egyik nagybátyjának, Vecseri Pista bácsinak egy jól menő ügyvédi irodája, amit - két lánya lévén - Zsigára akart hagyni, de Zsiga nem szerette az ügyvédi munkát. A lelkiismerete tiltakozott az ellen, hogy pénzért a meggyőződését feladja, ezért nem is akart ügyvédként tevékenykedni. Egyre romlottak a viszonyaink. 1951-ben két súlyos veszteség is ért bennünket: apukám júliusban, a Zsiga édesapja pedig szeptemberben halt meg. El kellett adni egy lovat, hogy kifizethessük a temetésüket. A beszolgáltatások terhe miatt az adótartozásunk egyre nőtt. Persze nem véletlenül. Egyik nap kiküldték például, hogy a házunk adójaként fizessünk be 1000 forintot. Valahogy összekapartuk és bevittük, de két nap múlva egy másik felszólítást küldtek, ami már 5000 forintról szólt, ezt már nem tudtuk befizetni, majd harmadnapra 10 ezer forintról. Akkor jöttek a végrehajtók, és mindenünket elvittek. Amit a háború megkímélt, ezek nem: vitték a zongoránkat, a festményeket, a bútorokat. Két nap múlva pedig megjelentek nálunk a hatósági emberek, és közölték, hogy a mi házunkat egy rendőr kiigényelte, és mi cserelakásként megkapjuk az övét. Anyukám kapott egy szobát és egy távol lévő konyhát, mi Zsigával egy mosókonyhába költöztünk. Így végződött a szentesi „vendégszereplésünk". De a Jó Isten mindig velünk van, és akkor sem hagyott el bennünket. Dr. Nyíri Gézától, Zsiga kedves barátjától kaptunk egy meghívást Nagykőrösre. Dr. Nyíri Géza akkor a Nagykőrösi Konzervgyár fúvószenekarának vezetője volt, és mivel ismerte Zsiga nagyszerű hangszertudását, tudta, hogy bármilyen hangszeren bármelyik szólamba be tud ugrani szükség szerint, és karmesterként is kiváló. Az ő protekciójával kerülhettünk ide.

- Innen már egy új korszak kezdődött a Vecseri házaspár életében.

- Igen. Én 1952. szeptember 22-én érkeztem Kőrösre, Zsiga pedig december 1-jével került át. Akkoriban szerveződött a Zeneiskola is, rengeteg növendékkel, és mivel szegény Kovács Pista tüdőbajt kapott, engem hívtak meg helyette zongoraoktatónak. Először Nyíri Gézáék lakásába költöztünk, majd decemberben kaptunk a Zeneiskolában egy kétszobás kis lakást, ott alkalmazták. Zsigát hivatalsegédnek. Akkoriban még minden termet külön-külön kellett fűteni, nem volt könnyű munka a tíz kályha üzemeltetése. A takarítást is mi vállaltuk. Délig fizikai munkát végzett, majd elment a postáért, elhozta az igazgató ebédjét a Konzervgyárból, délután adminisztrált 5 óráig, hiszen a gondnoki teendők is rá vártak, utána pedig este 9-ig tanított. 300 forint volt a fizetése havonta, és lakást, fűtést, világítást kaptunk mellé. Nekem 600 forint volt a fizetésem, úgy-ahogy meg tudtunk élni.

- Tudtátok, hogy milyen az a város, amely menedéket adott számotokra?

- Nem, akkor láttuk először, amikor meghívást kaptunk ide. Szentes után a béke szigetének számított Nagykőrös, hiszen itt már nem üldözötteknek, csak nincsteleneknek számítottunk. Édesanyám is velünk jött, és elkezdődött a polgári élet számunkra. Szentesen a Zsoldosok közül a nővérem maradt, hiszen lelkész férje, dr. Gilicze László miatt ő oda kötődött, és egy unokabátyám, dr. Zsoldos Ferenc sebészorvos. A család teljesen szétzilálódott.

- Ha visszagondolsz addigi életedre: fiatal lány korodtól rengeteg megpróbáltatást kellett átélned, magasan kulturált, polgári elveket valló családból kikerülve úrilányként hogy lehetett elviselni a durvaságot, a primitívséget, az igazságtalanságokat, a család kifosztását?

- Mindig arra gondoltam, hogy a bombázások, a közvetlen életveszély után minden jobb. A Jó Isten soha nem hagyott el. A családi béke, a mélységes szeretet, a melegség, az összetartozás érzése átsegített minden szörnyű helyzeten. De az előző generációra én is csodálattal gondolok: a nagymamámra például, aki mindazt átkozódás nélkül, csöndben eltűrte, hogy a bőségből nincstelenség lett. Szuperintelligenciával elfogadott hitét látva erőt meríthettem a küzdelmeimhez.

- Azért Nagykőrösön se kolbászból volt a kerítés az '50-es évek idején. Nincstelenként hogy tudtatok talpon maradni?

- Az első időkben még jegyre se jutott minden. Zsiga ment hajnalban húsért sort állni, én kenyérért. Kevés volt a jövedelmünk, de nem kellett éheznünk sosem. A szeretet mindent pótolni tudott. A kollégák szolidaritása, a növendékeink sikeres előrehaladása, a zene erősítő ereje feledtette velünk a hétköznapok apró próbatételeit. Zsiga is egyre több szakmai feladatot kapott, a fúvó- és ütőtanszak megszervezése tehetségének megfelelő feladat volt. 1968-ban, országos szinten elsőként megalakított dobzenekara a tévé „Ki mit tud?" vetélkedőjén is olyan sikeresen szerepelt, hogy utána országszerte alakultak a dobzenekarok.

- A tanítás mellett tanulnod is kellett.

- Igen, 1957 és '61 között ismét szegedi diák lehettem. A tanárképző főiskolán szereztünk Zsigámmal együtt tanári diplomát. Nem volt felhőtlen időszak, mert már mindkét gyermekünk megszületett akkorra, és súlyos balesetet szenvedett édesanyámat is ápoltam. Anyagilag sem volt könnyű, ezért amikor az abonyi zeneiskolába fúvós- és zongoratanárt kerestek, mindketten elvállaltuk, így a szerdai és szombati napokon Törtelen (az abonyi zeneiskola kihelyezett intézményében) tanítottam másodállásban, majd később főállásban egészen 1988-ig, amikor nyugdíjba mentem. Közben egy kis plusz pénzhez jutottunk. Visszakaptuk ugyanis az államosított Várady-házat, amit aztán eladtunk, és abból tudtuk megvenni a Helmeczi utcai kis házunkat. Kibővítettük, korszerűsítettük, és boldogan éltünk benne. Nyugdíjasként aztán az itthoni zeneiskolában dolgoztam még hosszú éveken át. 

- Volt-e időtök a két kislányotokkal is foglalkozni, zeneileg képezni őket?

- Beáta már kétéves korától zongorázott, Kadosa Pál felesége, az akkori szakfelügyelő fel is figyelt a tehetségére. Magától tanult meg zongorázni, gyakorlatilag oly módon, hogy hallotta, amint a gyerekekkel foglalkoztam. Önállóan fejlesztette magát tovább, megtanult kottát olvasni, már négyéves korában össze tudta olvasni a violin- és basszuskulcsot. Ötéves korában csodálatba ejtette a pesti tanárokat azzal, hogy minden hangnembe át tudta tenni és azonnal lejátszani a kétkezes darabokat. De sajnos később abbahagyta a zenélést, mert valójában nem okozott neki örömet. Egészen más pályát választott: először a veszprémi egyetemen vegyészetet tanult, de végül a söripar kutatását választotta élethivatásul, ebből is doktorált. Most tanszékvezető a Corvinus Egyetemen, sokat jár külföldre előadni. Németországban, Japánban, Kínában is elismerik a tudását.

- Az ő fia az a Hegyes Ádám, aki többször adott már sikeres hangversenyt Nagykőrösön is. Mégis csak megmaradt a hangszer szeretete a családban.

- Valóban, Ádámnak már jelentős versenyeredményei vannak, több zongoraversenyen dobogós helyen végzett. De a másik lányomnak, Gabikának is mind a négy gyermeke játszik valamilyen hangszeren.

- Visszatérve a tanuláshoz: a teológiát is a nagykőrösi években végezted el. Miért érezted ennek szükségét?

- 1701-től kezdődően, ameddig vissza tudjuk vezetni a Várady családot, nagyon sok református lelkészre bukkanhatunk. Három Várady Istvánról tudjuk, hogy ezt a hivatást választotta, közülük kettő Gödöllőn teljesített szolgálatot. Minden felmenőm nagyon öntudatos, mélyen hívő és vallását gyakorló ember volt, ebben nevelkedtünk fel, ezt kaptuk örökségül. Egész életünkön végigkísért bennünket a hit, hiszen a bajban mindig megtapasztaltuk az Úristen kegyelmét, segítségét. Mindig vágytam arra, hogy teológiát végezzek, és amikor Gabika lányom (már több diploma birtokában) beiratkozott levelező tagozaton a Budapesti Teológiára, én követtem a példáját. Csodálatos öt évet töltöttünk együtt. Az anya-gyermek viszonyon túl egyenrangú tanulótársak lettünk, és én figyelemmel kísérhettem fejlődését, tehetsége kibontakozását. Különleges ajándék volt ez a Jó Istentől számomra.

- Egy ilyen tartalmas, szép életútból nehéz lenne valamit kiemelni, mégis azt kérdezem, mire emlékszel vissza a legszívesebben?

- Kétféleképpen lehet leélni az életet. Vagy azt keressük, hogy mi volt benne a szép, vagy azt, hogy mi volt benne a csúnya. A Jó Isten megadta nekem azt a képességet, hogy csak a szépre tudjak visszagondolni. A rózsának sem a tüskéi számítanak, hanem a szépsége és illata. Számomra csak az utóbbiak a fontosak. Szeretetburokban éltem az életemet, amin át nem hatolhatott a rossz. És sohasem vagyok egyedül: az Úristen mindig velem van. Ezért is szeretem olyan nagyon Ézsaiás könyvének ezt a részletét: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy." Mit számítanak a csapások annak, aki az Úristen kezében van? Ennél nagyobb védettséget sehol sem kaphat.

- Köszönöm a beszélgetést, és nagyon jó egészséget kívánok.

Dr. Erdélyi Erzsébet

(Forrás: Nagykőrősi Riportok)