ALTERNATÍV ZENEPEDAGÓGIAI IRÁNYZATOK A 20. SZÁZADI EURÓPÁBAN

A magyar zenei nevelés Kodály Zoltán elveire épül. Kodállyal nagyjából azonos időszakban Európa szerte több zenepedagógus is foglalkozott a zenetanítás struktúrájának és módszertani eszköztárának megreformálásával. Munkájuk eredménye világszerte alkalmazott világhírű módszerként él a mai zenepedagógiában. Kodály mellett feltétlenül meg kell ismerkednünk Dalcroze, Orff és Willems zenepedagógiai koncepcióival is.

Emile Jaques-Dalcroze (svájci francia zeneszerző, zenetanár, a század első felében a merev szolfézstanítást kívánta oldani az érzetekre és az érzésekre való hatással. Nevelési rendszere „Dalcroze–euritmia” néven vonult be a köztudatba, amit magyarul ritmikus tornának vagy mozgásnak nevezhetünk. Módszerének lényegét így foglalja össze a mester: „(…) az a célja, hogy a zene segítségével összhangba hozza az egyén értelmi és testi képességeit.”

Euritmia-gyakorlatának sajátossága, hogy a zenei érzéket és tájékozottságot testmozgáson keresztül fejleszti ki. Alapelve: a hangszertanulást előzze meg a ritmikus mozgás gyakorlása! E ritmikus mozgás nem választható el a szolfézs elmélyült tanításától, mert akkor az egész koncepció tévútra kerül.

A ritmikus mozdulatok a tanár improvizált zongorajátékával függnek össze. A tanár a rögtönzést váltogatja, a gyerekek saját mozgásukat ehhez igazítják – e tevékenység a gyerekeket állandó figyelemre készteti. Először a járást gyakorolják, és csak akkor, ha szól a zene; ha nem hallják a zenét, csendben és mozdulatlanul maradnak. Talán túl könnyűnek tűnik ez a feladat, de mégsem az, hisz a 4 éves kor az ideális a Dalcroze–euritmia elkezdésére, s ebben a korban még nem magától értetődő a figyelem és a koncentráció olyan foka, mely váratlan sorrendben egyszerre azonosítja a csendet és a zenét. Kezükkel, testükkel a dallam rajzát ábrázolják, irányváltoztatással jelzik a frázis végét, a dinamikai kontrasztokat mozdulatuk nagyságának változtatása mutatja. További fokozatként kétféle ritmust érzékeltetnek egyszerre (pl. a zongora jobb kezének zenéjéhez tapssal, a balkéz zenéjéhez lábbal kapcsolódnak, stb.) Az euritmiát a Waldorf iskolákban nálunk is alkalmazzák

Carl Orff (bajor zeneszerző, zenepedagógus) koncepciója a ritmikai improvizációra épül, kiindulópontja még a gyermekdalok- és játékdalok felhasználása. Elsősorban mozgással ábrázolják a hangzásokat, de grafikus ábrákat is készítenek egyéni jelek formájában. Később megtanulják a hagyományos notáció alapelveit is. A testhangszerek mellett néhány melodikus-ritmikus hangszert is készített Orff. Fa- és fémlapokból xilofont, harangjátékot, metallofont készített, majd üstdob, dob, gong és cintányér egészítette ki a sort. Zenei tapasztalatot csak aktív részvétellel szerezhetünk, s ennek meg kell előznie a hangszertanulást – vallja Orff. A zene kiindulópontja elsősorban a ritmus, a dallam csak másodlagos; az aktivitás során a beszédből ritmus, a ritmusból dallam lesz. Fontos a zene, tánc, beszéd egysége, afféle „összművészet” ez a gyerekek szintjén: hangszerekről saját testük „gondoskodik” (taps, csettintés, dobbantás, stb.), rövid, improvizált történeteket mesélnek-énekelnek saját elképzeléseik szerint, sokféle hangsúllyal, tempóval, intonációval, belső ismételgetésekkel, dinamikai építkezéssel. Népzenére is alapozza a tanítást, mert a gyermek számára ezt tartja a zenei befogadás természetes útjának. Tanítási anyagának kiinduló pontja a régi gyermekdal-anyag és az ötfokúság. Az egyszerű többszólamúságot osztinátó kísérettel teremti meg. Az Orff-módszer a legelterjedtebb valamennyi „cselekvési módszer” közül. Látványos, és vonzó benne az, hogy a gyerekek rövid idő elteltével tudnak eredményesen szerepelni, felszabadultan, örömmel muzsikálnak. Hazánkban is több helyen részlegesen használják ezt a módszert és az ún. Orff-hangszereket.

Edgar Willems (flamand zenepedagógus) a zenei nevelés eleven alapjainak kialakítására törekedett, hogy ennek révén megerősödjék az ember belső világának harmóniája. Négy fejlődési fokot tartalmazó programja a hallás-, ritmus- és improvizációs érzék fejlesztésére, valamint az ének tanítására épül. Énekléssel, kottaolvasással és kifejező vagy ritmikus mozgásokkal alakít zenehallgatóvá a módszer.

Egyik lényeges vonása a szülőkkel való intenzív kapcsolat. Számunkra szokatlan az eljárás, hogy az éves zenehallgatási listát megkapják a szülők, és mindenkinek otthon is megvan a zenei anyag és partitúra. Willems zenei nevelési rendszere élő gyakorlatból, szolfézsból, hangszerből, rögtönzésből és zeneszerzésből ered, iskolájában 3 év korai életkorban történő előkészület után mindenki zongorát és egy dallamhangszert tanul, szolfézsra és kórusba jár. Alapfontosságú a zenetanulás énekes megközelítése; nyitott, és támogatja minden ország saját zenéjének szabad megközelítését és feldolgozását. Zenei hátterükből adódóan kezdetektől foglalkoznak hangzatokkal, hangzatfelbontásokkal. Szolfézstanításának egyik alapszimbóluma az abszolút szolmizáció. A diatonikus skála mellett használja a régi móduszokat és a pentatóniát is. Római számmal jelöli a fokotokat, arab számot használ a hangközök jelölésére. A szülők a kommentált koncertekre természetesen gyermekeikkel együtt elmennek (évi 12 alkalom). A családi ünnepekre ajándékul kapott CD, mely az éves listán szerepelt, teljesebb örömet okoz, mint az ugyanennyiért vásárolt divatos játék. Nem ritkán a szegényebb családokat támogatják, így mindenkinek otthon is megvan a zenei anyag és annak partitúrája. Ez olyan intenzív hatású, hogy a szülőkben is zenei aktivitás ébred és a szülői kórusba járnak. Hátrányként kell meghatároznunk, hogy szigorú óratervet tartalmaz ez a módszer és kevés lehetőséget ad a tanítói szabadságának, ezenkívül sok eszközt igényel.

Kodály, Dalcroze, Orff, Willems – párhuzamok és eltérések

Izgalmas feladat a négy mester szemléletét összehasonlítani, azonosságokat, különbözőségeket felfedezni zenepedagógiai alapelveikben. Vitathatatlanul közös vonás, hogy mindannyian erősen hangsúlyozzák a kisgyermekkor szerepét, a korai zenetanulás fontosságát, valamint az aktív részvételt a zenei folyamatban. A szabad ritmus, szabad dallam, improvizáció fontosságát is mindannyian elismerik, Kodálynál az improvizáció az aktív stílusismeret eszközeként jelenik meg. Kodály és Willems pedagógiája egyértelműen vokális alapozottságú, zenéből kiindulva haladnak a zenei ismereteken át a zenei élmény magasabb szintjéig. Orff és Dalcroze a test rezdüléseiből, mozgásokból indul ki, ez elemi szinten az improvizációs készség fejlesztéséhez vezet, később persze az éneklés is fontos része a tanításnak. Kodály „A komolyzene népszerűsítése” című New-York-i (1946) előadásában több olyan gondolatot vet fel, mely párhuzamba állítható tartalmilag a Willems módszerrel. „Az aktivitás és a passzivitás, vagyis a zene előadása és hallgatása között a megfelelő egyensúlyt az egészséges zenei élet biztosítja. Próbáljuk megtanítani az embereket arra, hogy mindkettőt helyesen műveljék. Meglehetősen céltalan dolognak tartom, hogy zeneileg képzetlen embereket szimfonikus koncertekkel túlhalmozzanak.”

A művészi értékű zenehallgatás élménynyújtó és hallásfejlesztő szerepe Kodály és Willems koncepciójában kerül előkelő helyre. Alapvető azonosság: értékes zenéből kiindulva, hallásképzéssel, értékes zenéhez vezetni.

Különbözőség a gyakorlati célban van, míg Kodály nemzetet nevelő, tömegekre ható koncepciót alkotott, Willems olyan iskolán kívüli zeneiskolát teremtett, melyben kb. 3 év (korai életkorban) előkészület után mindenki zongorát és egy dallamhangszert tanul és kórusba jár, valamint továbbra is folyik zenei írás-olvasás tanulása. Kodály az egyszólamú vokális megközelítés, majd az egyszerű énekes kétszólamúság mellett áll ki, hangszerként a furulyát helyezi előtérbe. Orff már a pentaton anyagnál használ xilofont, metallofont, később barokk furulyát. Kodály a zongora használatát egyáltalán nem javasolja. Dalcroze és Willems módszerében ez a hangszer éppúgy nélkülözhetetlen, mint a zongorán kiválóan improvizáló pedagógus. A mozgás mindannyiuknál nagyon fontos, bár Kodálynál ez alapvetően a dalos körjáték és a gyermektánc tanításának, művelésének fontosságát jelenti. Kodály, Orff és Willems a népzene jelentőségét hangsúlyozzák, – Kodály és Orff a pentatóniából kiindulva, legelőször a kis hangközű (szó–mi) dalokat tanítva teszi mindezt. Kodálynál a zenei olvasás írás eszköze elsősorban és alapfokon a relatív szolmizáció. Dalcroze és Willems abszolút szolmizációt tanít, Orffnál kevésbé hangsúlyos ez a terület, és a pedagógus saját belátása szerint választhat a kétféle zenei írásrendszer közül.

Kodály és Willems határozottan művészi értékű anyagot közvetít tanítványainak, Dalcroze énekes anyaga a század eleji francia iskola hangzásvilágát tükrözi. Az orffi megközelítés gyermeki improvizációja pedig – kellő ismeretek és tapasztalatok hiányában esetenként – csekély művészi értéket hordoz magában. Mindamennyi (Dalcroze, Kodály és Willems módszere) részletesen kidolgozott alapelvek szerint működik. Orff inkább ötleteket, példákat ad.

Négy mester, négyféle felfogás a zene tanításáról. Az összehasonlítások alapján joggal lehetünk büszkék Kodályra, de talán érdemes átgondolnunk, hogy a többi módszer egy-egy ötletét „átcsempészve” hogyan tudjuk még tartalmasabbá, még eredményesebbé tenni pedagógiai munkánkat! Egészen új, magyar kezdeményezés Sáry László kreatív zenei gyakorlatra épülő módszere. A gyakorlatok a hangerő, hangszín tempó, hangmagasság ritmuselemek variációs lehetőségeivel egy új zenei világba kalauzolnak, amellyel önmagunkat, előadótársainkat, a környező világtól eddig még nem tapasztalt oldaláról ismerhetjük meg. Kevés zenei felkészültségre sok játékot, élményszerű feladatot talált ki felnőtteknek és gyermekeknek, olyanokat, amelyekkel egyúttal a kortárs zene világába vezető utat is megmutatta. Tekintsünk határainkon túlra is, és ami szépet, jót tapasztalunk, bátran igazítsuk egyéniségünkhöz.

(Forrás: Adoratus Kórus honlapja)

Művészeti Egyesület, 1043 Budapest, Kassai utca 1.