Debrecen, 2014

Pódium-beszélgetés Kocsár Miklós zeneszerzővel

A beszélgetőtárs: Ittzés Mihály

Kocsár Miklós és Ittzés Mihály (MMA portréi)

Ittzés Mihály: Tisztelt Hallgatóság! Sajnálatos, hogy Szőnyi Erzsébet tanárnő gyengélkedése miatt nem lehet velünk, s ezért csak ketten ülünk itt Kocsár Miklós tanár úrral, akit tisztelettel köszöntök az Önök nevében is. Ahogy Szabó Márta tanárnő bevezetőjében említette, Szőnyi tanárnőt nemcsak az elhangzott zeneművek képviselik, hanem egy korábbi alkalmon készült felvétel jóvoltából mozgóképen is jelen lesz itt velünk. Két évvel ezelőtt – mint majd látni fogják – négy zeneszerzővel beszélgethettem többféle dologról. Az akkor készült felvételből két rövid részletet választottunk ki Szőnyi tanárnő megnyilatkozásaiból. Az első kérdés, amit feltettem akkor a zeneszerző vendégeknek, az volt, hogy tanulmányaik során, mint leendő zeneszerzők, milyen inspirációt vagy iránymutatást kaptak arra, hogy kórusműveket írjanak. A másik kérdés pedig a pályakezdésre vonatkozott.

[Két bejátszással idéztük fel a Szőnyi Erzsébet által 2012-ben mondottakat.

Ld. az akkori hangfelvétel teljes szerkesztett szövegében.]

Ittzés Mihály: A mozgóképről hallottakat még szeretném megtoldani. Tizenöt évvel ezelőtt Kaposváron a Tanítóképző Főiskola zenei fakultásának a szervezésében volt szerzői estje Szőnyi tanárnőnek. Akkor is engem ért az a megtiszteltetés, hogy riportere lehettem a hangversenyt megelőző beszélgetésnek. Abból a beszélgetésből szeretnék két dolgot idézni, mert ezek átvezetnek a Kocsár Miklós tanár úrral való beszélgetéshez.

Szőnyi Erzsébet többek között arról beszélt, hogy korán elkezdett tanítani kisgyerekeket, majd gimnazistákat, zeneakadémistákat és így tovább, illetőleg hogy az előadó-művészetben is magas szinten kapott képzést zongoristaként, zeneszerző-növendékként kötelező karmesteri tanulmányokat folytatott, kamarazenére Weiner Leóhoz járt. Szőnyi Erzsébet szavait a Parlandóban megjelent szerkesztett változatból olvasom fel.

„Amit pályám kezdetéről elmondtam eléggé mutatja, hogy többféle irányba elindulhattam volna. […] Úgy éreztem azonban, hogy a zeneszerzés az, amibe minden belefér, ez a zenei tevékenységek között a legteljesebb, ezért tartottam meg ezt, s a többit ennek rendeltem alá. Az álmom az volt, hogy operákat írok, de hát ez az ország kis ország. Az első operámban minden volt: szólisták, kórus, zenekar, minden az égvilágon. Megírni csodálatos volt, de igazi színpadi előadása irreális kívánság volt. E Jókai Mór drámája nyomán írt Dalma című operának volt mégis egy előadása 1953-ban a Fészek Klubban, a kor kiváló vezető énekeseinek a közreműködésével, a kórusban a növendékeim működtek közre, zenekar híján magam zongoráztam. Az, hogy gyermekeknek írtam operát, voltaképpen visszahatása volt annak, hogy láttam, a magyarországi körülmények között szinte semmit sem lehet kezdeni nagyszabású művekkel. Ez a felismerés egybeesett avval, hogy megkeresett Serényi Emma, aki a Kertész utcai Általános Iskolában tanított. Olyan jó volt a normál iskolai kórusa, hogy szeretett volna velük valami nagyot produkálni, s miután akkor nagyon benne voltam az operában mint koncepcióban, gondoltam eleget teszek a felkérésnek és írok nekik egy darabot, ami az ő képességeiknek, világuknak megfelel. Így született meg A makrancos királylány, amely 1957 óta főleg ének-zenei általános iskolákban kerül előadásra.”

E darabnak két előadásáról tudok a következő hónapokban: Szegeden és Kecskeméten is készülnek. Kecskeméten nem ének-zenei iskolások, hanem a Református Általános Iskola tanulói fogják előadni. Gyerekekkel kapcsolatban még egy fontos gondolatot idézek a kaposvári interjúból:

„Hogy tettem-e valaha is művészi engedményt, amikor gyermekeknek írtam?- Nem! Mindig úgy éreztem, hogy a technikai szintre, amit a gyerekek még meg tudnak valósítani, le tudok ereszkedni, de azért erőt kell nekik kifejteni. Mert az igazi öröm az, amikor erőkifejtés nyomán születik az eredmény, s így mutathatják meg művészi képességeiket.”

Azt hiszem, hogy ez jó üzenet most is Szőnyi tanárnőtől. A tőle hallottakból hadd kapaszkodjam most két dologba, elindítva ezekkel Kocsár Miklóssal a beszélgetést. Visszafelé menve, legyen az első hívó szó: opera. Ha valaki átnézi a műveid listáját, mindenfélét talál benne: oratorikus művet, a cappella kórusművet, kíséretes kórusművet, számtalan dalciklust, önálló dalokat, kamarazenét óriási változatosságban. És az opera? Sose kísértett meg?

Kocsár Miklós: Dehogyis nem, egyfolytában kísért. A főiskola elvégzése után egy-két évvel a Madách Színházhoz szerződtem egy kísérőzene kapcsán. Arra gondoltam, hogy milyen jó lesz egy kicsit színházhoz kötődni. Akkor az volt a legjobb színház az országban, nagyon jó lesz hozzá kötődni. Megtanulja az ember a dramaturgiát és egyáltalán a színpad mechanizmusát. A „kis kötődésből” tíz év lett; tíz év után hagytam ott azt is. Így mondhatom: azt is, mert tulajdonképpen tíz év után jó dolog váltani, mert annyi idő alatt beleszürkül az ember a teendőkbe. Szóval, opera. Egyfolytában nézegettem a szövegkönyvnek valókat, kerestem a történeteket, de nem találtam igazán kedvemre valót. Azaz egyszer találtam egy Krúdy színjátékot, amiből én magam meg is csináltam a librettót és nagy lelkesedéssel fogtam volna hozzá, ha meg nem kérdezem legjobb barátaimat, operaszerző barátaimat, eldicsekedve vele, hogy mit találtam, mit szeretnék operának megírni. Egytől egyig mindegyik lehordott, hogy ilyen marhaságot ne csináljak: ez nem jó operának, és lebeszéltek róla. Hát ez elvette a kedvemet, így elmaradt. Az egyetlen igazán jó alkalom nemrégiben, talán két vagy három évvel ezelőtt adódott volna, de annyira nevetségesek voltak a feltételek, hogy nem lehetett elfogadni. Márciusban kértek arra, hogy egy július-augusztusi bemutatóra írjak egy három felvonásos operát. Hát ez abszurdum…

I. M.: Ezt lehet, hogy Händel és Mozart korában meg lehetett csinálni, de ma nem…

K. M.: Ma nem. Természetesen nem lehet. Ma egy opera írásához legalább öt év kell. Ne felejtsük el, nem ott kezdődik az operaírás, amikor leírja az első hangot a zeneszerző, hanem jóval előtte: amikor a szövegkönyvvel barátkozik, a szituációkat próbálja kitalálni, vagy amikor megtalálja a partnert, aki megfelelő szöveget ír, ha maga nem tud fabrikálni ilyeneket. Úgyhogy ez nem nagyon egyszerű dolog… És hány zeneszerző kollégának van operája meghangszerelve a fiókban? Mert nem került rá sor… Így Szőnyi tanárnőnek is, ugye ott van. Sajnos költséges mulatság egy operát előadni, és nagy luxus egy zeneszerzőnek írni, de ha tud, és van hozzá elég akaratereje, akkor nagyon kifizetődő. Főleg, hogyha sikere is van vele.

I. M.: Kívánjuk, hogy legyen még erre módod…

K. M.: Hát, nem hiszem… Az a vonat már elment.

I. M.: A másik közös kérdés onnan adódik, hogy Szőnyi tanárnő hivatkozott Bárdos Lajosra, mint tanárára. Azt hiszem logikus, hogy ezt a kérdést Neked is felteszem itt, a Bárdos Szimpóziumon: Tanárodként volt-e kapcsolatod Bárdos Lajossal?

K. M.: Prozódiát tanultunk nála. Nagyon szerencsétlen dolog volt. Reggel 8-tól tanított, mi olyan fél 9 és háromnegyed 9 körül betámolyogtunk az órákra. Ő ezt tulajdonképpen szemrebbenés nélkül tudomásul vette, de azért nem lehetett jó véleménye rólunk. Sajnálom, hogy így volt, de ez az igazság.

I. M.: Na de valamit mégiscsak profitáltatok abból, amit ő tanított, amit ő esetleg számon kért…

K. M.: Hát hogy az ördögbe ne’… Persze.

I. M.: Vagy amit áttételesen az ő műveiből esetleg kórusszerzőként tanulni lehetett. Volt-e ilyen?

K. M.: Bárdos kiváló tanár volt, úgyhogy ha csak egy beszélgetést hallott vele az ember, vagy csak egy fél mondatot, abból is nagyon sokat lehetett okulni, tanulni. Hát még, hogyha valamiről előadást tartott! – A prozódia órára persze csináltunk rendes feladatokat is. Mert azért nem minden alkalommal volt olyan, hogy fél 9-kor, vagy háromnegyedkor estünk be, de megesett néha. Akkoriban minden este koncertre, színházba vagy operába jártunk, és bizony, ha későn feküdt le az ember, akkor nehezen lehetett fölkelni. Diákszállóban laktunk, úgyhogy…

I. M.: Korlátozott volt az élettér.

K. M.: Igen, korlátozott.

I. M.: Ha komponálsz, akkor honnan indulsz ki? Azért vetem föl ezt a kérdést, mert ma itt néhány hangszeres művet hallottunk Tőled, korábbiakat és későbbieket, és tudom, hogy nagyon sok olyan műved van, ami egy-egy konkrét személyhez, előadóművész barátodhoz, kollegádhoz, vagy együtteshez kapcsolódik. Ez irányít bizonyára. De amikor saját intencióból elkezdesz komponálni, mi születik meg először? Egy hangzás-idea, egy konkrét melódia, amihez meg kell találni a harmóniát és a hangszert, vagy hangszereket? Vagy esetleg csak valamilyen gesztus, amihez viszont meg kell találni a hangokat. A vokális zenében a szöveg inspirációja inkább egyértelművé teszi a kiindulást. Vajon egy szabadon, külső hatás nélkül elinduló hangszeres műnél hogyan működik ez a kompozíciós folyamat?

K. M.: Ilyen művem nincs. Az a kivételes helyzet számomra, hogy tulajdonképpen a már főiskola elvégzése óta mindig valakinek írtam, amit írtam. Csak úgy magamtól? – annál lustább vagyok, hogy magamnak írjak egy darabot... De ha kér valaki, és főleg azzal csábítanak, hogy lesz belőle előadás is... Tehát, hogy ekkor és ekkor bemutatják, vagy már ki is van tűzve az előadás időpontja, ez ugye az emberben megindítja a folyamatot, és megcsinálja a darabot. Mást, minden mást félretéve akár. Ma is így van, pedig most már lenne időm bőven saját magammal foglalkozni. Legalább 4-5 darabom van úgy…

I. M.: Félkészen?

K. M.: Hevenyészett állapotban, mondjuk így, amiből lehetne valamit csinálni, de még nem jött meg az inspiráció. Ugye egy megrendelés, egy kitűzött időpont – ez mindig olyan, ami föllelkesíti az embert, s munkára készteti.

I. M.: Az adott hangszer és előadó lehetőségei, eddig ismert lehetőségei inspirációt jelentenek, vagy pedig korlátot? Hogy tudniillik eddig lehet elmenni technikai és egyéb nehézségekben, vagy pedig nem érdekel, hogy mit tudnak, mit se’, mert a műnek megvan a maga logikája, amit követni kell; a mű ezt és ezt kívánja, s azt kell eljátszani? Melyik a fontosabb?

K. M.: A mi időnkben nem a zeneszerzésből, hanem az alkalmazott zeneszerzésből lehetett megélni. Tehát először is filmzenét vagy színházi zenét kellett írni. Ezt megfizették, és ha ez megfelelő anyagi hátteret biztosított, akkor lehetett a másikon gondolkodni. Egy színházi kísérőzene vagy filmzene rögtön megrendelői igényekkel kezdődik: írjál egy zenét, de maximum három hangszerre. Vagy írjál egy zenét, de csak, mondjuk…

I. M.: Ötször öt percet.

K. M.: Csak okarina, meg citera, meg furulya van. Szóval meghatározott hangszerek állnak rendelkezésre. Tehát az ember hozzászokott ahhoz, hogy arra írjon, ami van.

I. M.: Azt tudom, hogy mint színházi karmester, nyilván mások, és saját színházi zenéidet is vezényelted.

K. M.: Igen.

I. M.: De ez előfordul filmzenéknél is?

K. M.: Vezényelni?

I. M.: Igen.

K. M.: Csak én. Az első kivételével csak én vezényeltem mindet.

I. M.: Tehát például a híres nevezetes Huszárik filmhez, a Csontváry-hoz írt zenédet is?

K. M.: Igen. Csak én. Tudniillik, ha az ember megírja a partitúrát, akkor azt oda kell adni egy karmesternek, annak vagy van ideje megnézni, vagy nincs – rendszerint nincs.

I. M.: Képre kell rádirigálni…

K. M.: Igen, egy szituációra kell rádirigálni, amiben szinkronpontok vannak, tehát egy bizonyos ponton találkozni kell a zenének és a képnek. Na’ most ehhez természetesen vagy gyorsítani kell a zenén menet közben, vagy lassítani. Ezzel egy karmester nem tud boldogulni.

I. M.: Például beleírni két ütemet…

K. M.: Ó, meg még többet is! A karmester csak bújja a kottát: hát, hogy is van? Háromnegyed, négynegyed… stb. – nemhogy még a képet is nézze! Én meg tudom. Úgyhogy gyakorlatilag fele annyi idő alatt készítettük el a fölvételt, ha én vezényeltem. Csak először, az első filmzenémnél volt, hogy karmester vezényelt.

I. M.: Most ebből jön egy hirtelen adódó kérdés, amire nem készültem, hogy…

K. M.: Hát én se’ készültem.

I. M.: Nem beszéltünk össze, tehát nem is készülhettél. A kérdésem tehát ez: Az előadóművészi gyakorlatból a komponista mennyi hasznot tudott magának hajtani?

K. M.: Mai napig is igénybe veszem ezt a fajta gondolatot. Igyekszem elképzelni magamban a zenét, amit írok, és bizony még vezényelgetek is közben, ütöm a taktusokat – körülbelül. Körülbelül, mert nagyon nehéz leírni mindig, amit gondol az ember. Nincs abszolút hallásom sajnos, akinek az van, az már legalább azt tudja, hogy milyen hangokat kell leírni. Konkrétabban, hogy mi az, amit elképzelt.

I. M.: Ujfalussy tanár úr egyszer egy erre vonatkozó kérdésre azt mondta, nem az abszolút hallás a fontos, hanem az érzékeny relatív hallás, ami – s itt már csak én viszem tovább a gondolatot – analitikus hallás. Analitikus abban az értelemben, hogy egyszerre több felé tud hallani. Nem – hogy úgy mondjam: amatőr módon –, hogy csak a dallamot hallja, vagy csak a ritmust hallja, hanem mindent komplexen.

K. M.: Ez így igaz.

I. M.: A zeneszerzői munkához ez alapfeltétel, és a műveid bizonyítják, hogy ez tökéletesen működik.

K. M.: Tulajdonképpen végig kell élni a darabot: a dinamikát, a harmóniákat, a dallamokat, és egy belső kontrollal meghatározni a megfelelő formarészeket. Legfőképpen ez utóbbi miatt fontos a „végigélés”. Én a mai napig is, ebben a nagy-nagy alkotói szabadságban is, még mindig hiszek abban, hogy a zenének van egy igen erőteljes belső kapcsolódási pontja. Magyarul: van benne periódus, van benne formarész, van benne visszatérés, nem föltétlenül ugyanúgy, mint régen, hanem áttételesen, a legkülönbözőbb módokon. Csak úgy zenét írni, összehányni vasvillával a hangokat, az is szól valahogy természetesen, de értelmetlen, szerintem. Nem fedi igazán a zeneszerzés szó értelmét. Az alkotásnak van egy belső logikája, amit nem lehet kihagyni.

I. M.: Amit most mondtál, az tökéletesen segít nekem visszakapcsolni az elgondolt kérdéseim egyikéhez: mit szólsz az elemzéshez. Ordasi kollegánk a külső hallgató számára igen impozáns, alapos, mély értelmű elemzést adott egy mély értelmű kompozícióról. Találkozol-e azzal a dilemmával – az ismert Arany János mondást idézem –, hogy „gondolta a fene”... Vagyis, hogy a költő azt gondolta, amit az elemző kimutatott, holott dehogy is gondolta. Hogy viszonyulsz a műveidről szóló elemzésekhez?

K. M.: Tátott szájjal hallgattam.

I. M.: Mégis: volt olyan, amit tudtál, amikor a darabot komponáltad, mert a belső ösztönök, a kontroll működött.

K. M.: Persze, persze.

I. M.: Csak talán – feltételezem – nem biztos, hogy tudatosan, de most volt egy visszacsatolás mástól, másnak az elemzésében.

K. M.: Ilyen részletességgel nem lehet végiggondolni komponálás közben. Az alkotás folyamata, ha egyszer megindul… Mindenkinél másképp van, és kár, hogy nincs itt Szőnyi tanárnő, akkor nyilván ő is elmondhatná, hogy hogyan működik nála ez a folyamat. Nálam valahogy „bekattan” valami, vagy ha valami ötletem támad, akkor azt szélsebesen le kell írni, és rögzíteni belőle, amit lehet, mert egy fél perc múlva, – nem fél óra múlva! – fél perc múlva már elfelejtem. Aztán persze olyan is van, hogy valamit leírok hevenyészetten, másnap előveszem, és nézem csodálkozva, hogy ez mi a csuda…

I. M.: Szóval a mű egy kicsit önjáró lesz.

K. M.: Igen, van egy belső folyamat…

I. M.: Tehát hogyha valamit leírtál, akkor annak megvan a logikája, hogyan lehet tovább menni, mert hogyha erőlteti az ember, akkor az…

K. M.: Az már a komponálás technikai része.

I. M.: Hát erre akartam rákérdezni.

K. M.: Ez most az a része, amikor megjön az ihlet. Viszont nyakon kell csípni, és mindent, amit lehet leírni; abban minden benne van, abból mindent ki lehet bontani. Ez azonban rendkívül ritkán jön, rendkívül nehéz nyakon csípni, és főleg, hogyha nincs abszolút hallás, már rögtön nem tudom, hogy milyen hangot írjak le. Legfeljebb segít, hogy kialakultak bizonyos segédeszközök. Ábrákat, vonalakat vagy pontokat szoktam feljegyezni emlékeztetőül, hogy például magasabb vagy mélyebb hang kell. Utána jön a baj, mert ha elkezdek másnap ezek alapján dolgozni, akkor néha hiába nézem meg a pontokat, már nem tudom, hogy pontosan mit jelentenek.

I. M.: Konkretizálni kell újra.

K. M.: Igen, újra ki kell találni a pontoknak megfelelő hangokat, ami nem ugyanaz, amit akkor hallottam, és már természetesen nem is úgy viselkedik.

I. M.: Íme, itt egy fontos dolog: „amit akkor hallottam” – tehát a belső hallás valamit azért diktál…

K. M.: Igen, a belső hallás, hogyne! Gyönyörűek a zenekari hangzások, amit hall az ember. Kikeverni sem tudom, hogy hogyan lehetne…

I. M.: Aki hallott tőled kamarazenekari művet vagy zenekari alkotást, az tudja, hogy a hangszíneknek a mesteri keverése nagyon is jellemző a műveidre.

K. M.: Azt nem tudom, hogy mesteri-e, de az nem ugyanaz, amit én akkor hallottam. Az éteri valami. Nem is tudom, hogy’ mondjam – a zeneszerzés egyik fénypontja, egyik csodálatos pillanata ez! A másik csodálatos pillanat, mikor az ember gyürkőzik, dolgozik, kínlódik vele, és egyszer csak elérkezik egy olyan pontra, amikor meglátja az alagút végét, hogy ott lesz a vége, befejeződik az alkotási folyamat. S a harmadik gyönyörű pillanat, amikor szembesülünk vele, amikor előadják. Ott ülünk a koncertteremben, és meghalljuk, és azt mondjuk csodálkozva: „Ezt mind én írtam? Jaj!”. Vagy azt mondjuk, hogy „Ez igen, jól van, így gondoltam!” És akkor örül az ember...

I. M.: Még egy utolsó kérdést engedj meg…

K. M.: De valamire nem válaszoltam az előbb…

I. M.: Csak azt akartam mondani, hogy tulajdonképpen ugyanazt megerősítetted, amit Szőnyi tanárnőtől idéztem: a zeneszerzést érezte a legteljesebb zenei tevékenységnek, annak ellenére, hogy az, amit a zeneszerző belül hall, az kifelé, más számára is hallhatóan nem hangzik. A zeneszerzői munka mai formájában vagy papírmunka, vagy komputeren végzett munka, de abból születik meg majd a hangzó zene. Tehát a zeneszerző számára nyilván az alkotásnak és az elképzelt „előadásnak” a komplexitása a fontos.

K. M.: Igen. De emlékszem rá, mi az, amire nem válaszoltam. Csak annyit mondtam Ordasi előadására, hogy tátott szájjal hallgattam. Ehhez tehetem hozzá:

Természetesen bizonyos dolgokról tudok. Rájöttem arra, hogy a versben az évszakok benne vannak. Tehát utána eszerint kezdtem írni: kvintekben jött a motívum. Egyből az is végigfutott rajtam, mi lenne, ha a kvintkörön végigmennék. Tudtam, hogy ez lehetetlen, mert olyan kórus nincs, amelyik végig tudná énekelni a kvintláncot. Azon töprengtem, hogy hogyan lehet akkor kettesével, vagy hármasával összefogni. Szóval ez a zenetudomány feladata, hogy kibontsa mindazt, amit a zeneszerző akkor megálmodott, de szóval végig nem mondott. Mert ez a lényeg! Nincs időm komponálás közben, hogy végiggondoljam, például, hogy a kvintkör hogyan is érvényesül. Csak egy villanás, és már továbbmentem. Vagy elhagyom, vagy újra visszatérek hozzá.

A vers számomra nyilván rettentően fontos; és így van, ahogy Ordasi Péter is mondta: először a verset olvassa föl az ember magának, és megpróbálja meghatározni a versnek bizonyos fordulópontjait.

Ezzel kapcsolatosan egy kis történetet mondok el: a debreceni kórusversenyre írtam a Csodafiú-szarvast, és mint minden megrendelésnek, van dátuma. Ennek

is volt határideje: december 31., vagy valami akörüli időpont szokott volt lenni. Elhatároztam, hogy az akkor megismert népi imádságokból a Mégis mondom, Damion-t írom Debrecennek. Aztán abba belefulladtam. Egyszerűen nem tudtam tovább csinálni.

I. M.: De egyszer csak megszületett és az egyik legnépszerűbb darab lett abból a sorozatból!

K. M.: Hét év után! Hét évig volt a zongorán, ott pihent. Nem tudtam egy szó miatt megzenésíteni. És aztán akkor kétségbeesésemben, hogy már nem tudom mi lesz: pár hét van csak a kompozíció leadásáig, elővettem a Nagy László kötetet, kinyitottam, és…

I. M.: ...és ott nyílt ki…

K. M.: ...és ott nyílt ki! Ez is olyan véletlen volt.

I. M.: Első látásra meg volt a szerelem.

K. M.: Rögtön végigolvastam, és már szinte élt bennem minden. Nagyon gyorsan leírtam.

I. M.: Csillagos óra a komponistának.

K. M.: Így van.

I. M.: Az idő múlóban van, vagy már el is múlt a nekünk rendelt idő, egy utolsó kérdésre készültem még. A mi nemzedékünk zeneszerzői nagyon különös pályát futottak be. Azt hiszem, hogy – a magyar zenetörténetre gondolva legalábbis – semelyik korból nem tudnék ilyet felidézni, hogy néhány évtized alatt

tulajdonképpen három periódust lehet megkülönböztetni az egyéni pályákban is, de a kollektív zeneszerzői stíluskorszakban, vagy stílusváltásokban mindenképpen. Elindultatok valahol, ahogy itt is hallottuk a fagott Duóban, a bartóki hagyományból, aztán jött egy erőteljes avantgárdnak nevezett időszak, és aztán egy harmadik, ami valamikor a ’80-as évektől kezdődően alakult ki…

K. M.: Inkább a ’90-es évektől.

I. M.: Igen, inkább a ’90-es évektől. De már voltak jelei a ’80-as években annak, amit jobb szó híján posztmodernnek szoktak nevezni. Ez voltaképpen gyűjtőfogalom, amelybe szinte mindenféle belefér. Te ezeket a korszakokat hogyan élted meg? Hogyan vészelted át? – ha szabad ezt a kifejezést használni.

K. M.: Tudjuk, hogy az ’50-es éveknek a megszorító intézkedései és tiltásai sújtották a zenét is. Nem lehetett még Bartókot sem hallgatni, bizonyos műveit nem lehetett játszani. Kották is alig voltak elérhetők. Stravinkskyról is alig tudtunk valamit, és az, hogy mi történik a nagyvilágban, arról szinte semmit. Akkor jött ’56, és hirtelen betódult hozzánk egyrészt a Varsói Ősz felől érkező információsorozat, és sokan ki is mehettek külföldre szétnézni. Szinte kiéhezetten fogadtuk a ránk zúduló információtömeget, ami a zene újfajta irányairól szólt. Ugye mi addig csak azt tanultuk, amit Bartók vagy Kodály jelentett. Bartóktól is éppen csak a népszerű műveit ismerhettük, Stravinskynek az orosz korszakából valamit, és így kiéhezetten az új zenére, hallgattuk ezeket a műveket, és mint a szivacs, úgy szívtuk magunkba ezeket az új eszközöket, ötleteket. Hogy ki-ki hogyan dolgozta föl magában ezt a sok információt, és hogyan adta vissza művek formájában, az megint egy külön történet. Volt, aki egy az egyben lemásolta; volt, aki saját zenéjébe próbálta befogadni és belefoglalni. Aztán végül ennek is elmúlt a varázsa. Kiderült, hogy ez is csak egy eszköz, ez is csak egy lehetőségünk volt. Például: a cluster jó dolog, először meglepődsz, szíven üti az embert, és utána már tulajdonképpen egyszerű, akár – ha tetszik – C-dúr harmóniának is fölfogható bizonyos értelemben. Tehát elmúlt a csoda, és mindenki ott maradt, ahol volt, illetve ahová eljutott, és próbálta összeszedni saját magát. Ez nagyon fontos kijelentés, hogy saját magunkat kellett összeszedni. Tehát nem állandóan másokra figyelve, megtanulva másoknak az újszerű ötleteit, vagy a kifejezéshez használatos eszköztárat. Persze azért van, aki még mindig hisz ezekben az avantgárd technikákban.

I. M.: Ez a te esetedben azt jelenti, hogy azt a korszakodat meg kellett, meg kell tagadni? – Vagy pedig azt ma is lehet vállalni?

K. M.: Van, aki megtagadja, s van, aki elfogadja. Én például csodálkozom azon, hogy az egyik korszakból, a másodikból, a harmadikból összerakom a műsort, amint szerzői estjeimen többször találkoztam e lehetőséggel, azt tapasztaltam, hogy a művek nem bántják egymást.

I. M.: Mindegyik te vagy.

K. M.: Mindegyiket vállalom, igen. De van olyan, aki bizonyos korban írt műveit egyszer megtagadja, és nem engedi, hogy játsszák. Mondván, hogy az nem ő.

I. M.: Túlhaladott. – Itt talán lezárhatjuk az eszmecserét. Nagyon hálás…

K. M.: Reggelig tudnánk beszélgetni.

I. M.: Biztosan, de lesz más program is még ma este. Így hát nagyon szépen megköszönöm a beszélgetést. Mindig tudtam, hogy Kocsár tanár úr jó beszélgetőpartner.

K. M.: De hogy ennyire? – Ezt én sem tudtam…

I. M.: Az öniróniádat méltányolom, de én valóban nagyon hálásan köszönöm a beszélgetést! Így nem maradt üresen az az idő, amit Szőnyi tanárnővel szerettünk volna megosztani. Természetesen nagy örömmel vettük volna, ha nem csak jelképesen lehet jelen. Meg kell azonban jegyeznem: még távollétében is hozzájárult ahhoz, hogy milyen irányba menjen a beszélgetésünk.

Köszönöm szépen még egyszer; és szívből kívánom: abból a sok vázlatból, amire utalt Kocsár Miklós, még sok remek dolog szülessen meg, és teljék bennük öröme az előadóknak és a közönségnek is.

Hallgatóságunknak köszönöm a szíves figyelmet. Viszontlátásra az esti hangversenyen!

Ui.: Köszönöm Veres Anett egyetemi hallgatónak, hogy a beszélgetést hangfelvételről leírta, s ezzel hozzájárult a szöveg szerkesztéséhez és közreadáshoz.

/Az illusztrációk forrása: Bárdos Lajos portré: palloimre.ro, Kocsár Miklós: Csodafiú-szarvas-vegyeskar (EMB) /