Beszélgetés Benke ÉvÁVAL,

a Fekete László Zeneiskola AMI Tanárával

Benke Éva tanárnő 1990-ben lépett be iskolánk kapuin, és egészen nyugdíjba vonulásáig nálunk dolgozott, elsősorban szolfézstanárként, de vállalt intézményvezető-helyettesi és megbízott igazgatói feladatokat is. Az évek alatt, sugárzó személyiségének és lelkiismeretes munkájának köszönhetően, iskolánk és a város kulturális életének, meghatározó személyiségévé vált.  A következő beszélgetésen életéről és az iskolával való kapcsolatáról faggatom a velem szemben ülő Éva nénit.

Kerekes András:  Mesélj, kérlek, az életedről mielőtt iskolánkba kerültél. Honnan jöttél ide hozzánk? Hogy teltek az ifjú éveid?

Benke Éva: Marosvásárhelyen születtem, ott nőttem fel, oda jártam iskolába, ott végeztem el érettségi után a zenepedagógiai főiskolát.

K.A.: Hangszeren kezdtél tanulni, vagy már az elején a szolfézs tantárgy fogott meg?

B.É.: Zongorán kezdtem el tanulni a marosvásárhelyi zeneiskolában, ami annak idején a híres marosvásárhelyi Kultúrpalotában működött, ami egy jellegzetes kulturális pontja Marosvásárhelynek.  Az igazat megvallva, a kellő szorgalom hiányában (ami a gyakorlást illeti) a zongora helyett elméleti szakra felvételiztem. A főiskola után, 1976. szeptember 1-jétől elkezdtem dolgozni, közben beiratkoztam a Kolozsvári Zeneakadémiára, amit elvégeztem 1981-ben. Nálunk a kinevezések úgy működtek, hogy miután elvégezted a főiskolát, az országban megjelölt munkahelyek közül választhattál. Abban az évben két magyar nyelvű iskolában volt lehetőség elhelyezkedni, és tekintettel arra, hogy a főiskolát jó eredményekkel végeztem, sikerült bekerülnöm az egyik ilyen iskolába, Nagyvárad mellett, Érsemjénben.  Nagyváradon laktam és naponta jártam ki az iskolába. Itt dolgoztam 1980-ig, majd sikerült visszamennem Marosvásárhelyre, ahol a helyi zeneiskolában dolgoztam szolfézs és ének tanárként. Vásárhelyen az alapfokú zeneiskola és a szakközépiskola egyben működött, ezért a tantestület 116 főből állt. 1985ben sajnos vissza kellett mennem Nagyváradra, mert nem tudták tovább biztosítani Vásárhelyen az állást.

1989-ben, még az úgynevezett ”forradalom” előtt, fordult meg a fejemben, hogy át szeretnék telepedni Magyarországra. És ez a dolog  az „1990. Marosvásárhelyi márciusi események” után, megerősödött bennem.

K.A. : Milyen módon sikerült az áttelepülés és miért pont Tiszafüredre?

B.É. : Ez egy nagyon kedves ismerősömnek köszönhető, aki már akkor Debrecenben dolgozott a szakközépiskolában. Elég gyakran járt át Romániába, így egyszer szóba hozódott, hogy át szeretnék jönni. Bojti Eszterről van szó, aki elég gyakran meg szokott fordulni nálunk itt a zeneiskolában, zsűritagként. Ő megígérte nekem, hogy utánanéz egy pár meghirdetett állásnak.  Egyszer jött az értesítés, hogy Tiszafüreden, Egerben és Szentendrén meg vannak hirdetve szolfézstanári állások, ezért elhatároztam, hogy átjövök. Szentendre és Eger is elfogadta a végzettségem, azzal a feltétellel, hogy lakást nem tudnak biztosítani.  Így maradt Tiszafüred, aminek örültem is, mivel nem volt messze a határtól. Meg kerestem az igazgató urat, aki akkor Rőmer Ottó volt és elbeszélgettünk. Ugye nekem nem volt egyszerű pályázni, mivel nekem a város „befogadót” kellett biztosítson.  Igazgató úr meg ígérte, hogy beszélni fog érdekemben a várost képviselő személyekkel, és ha tud valami választ, hát értesíteni fog. Ez a beszélgetés februárban történt. Májusban megjött a befogadó a város részéről és az értesítés az állás megnyeréséről. Így 1990. augusztus elsején átjöttem Tiszafüredre  és elkezdtem dolgozni. Az elején szolgálati férőhelyen laktam negyed  magammal,  aztán mire sor került a személyes dolgaim áthozatalára, kaptam szolgálati lakást, melyben 2006-ig tartózkodtam.

K.A.: Gondolom, hogy nem bántad meg, hogy idekerültél hozzánk, hiszen nagyon sok időt töltöttél itt. Befogadott az iskola közössége és a város is. Mi az, ami megfogott és itt tartott ilyen hosszú ideig?

B.É.: Erről nagyon sokat tudnék beszélni. Az elején nagyon nehéz volt, mert senkit az égvilágon nem ismertem Tiszafüreden és a kollégáim nagy része a hétvégeket a családjuk körében töltötte természetesen. Én bizony ez idő alatt itt maradtam egyedül. Voltak pillanatok, mikor nagyon elbizonytalanodtam, olyankor felültem a vonatra átmentem Váradra a rokonokhoz, vasárnap este meg vissza. Nemsokára megismerkedtem a Józsa családdal, akik szintén Erdélyből telepedtek át, és első pillanattól egy nagyon szoros, és őszinte barátság alakult ki közöttünk, ami a mai napig is tart. Így már könnyebb volt az ittlét.  Aztán kezdtem megismerni közelebbről a kollégákat, és néhány hónap után megérkezett a Taraszov család is Ukrajnából, akikkel szintén nagyon jó munkakapcsolat és baráti kapcsolat alakult ki. Mindkét lányukat én tanítottam szolfézsból és én erre nagyon büszke vagyok, hogy ezek a lányok lassan nemzetközi hírnévre tesznek szert. A mai napig, ha tehetik és haza jönnek, úgy csináljuk, hogy néhány órára találkozzunk, és beszámoljanak az élményeikről.

Emellett, minden kollegával nagyon jó volt a munka és emberi kapcsolatom, úgy hiszem.

Természetesen az ember munkahelyén vannak kellemes és kellemetlenebb periódusok, így nekem is voltak, de, a nem kívánatos dolgokat kitöröltem az életemből, és ahogy az ének is mondja: „Csak a szépre emlékezem”.

K.A. : Voltak-e az évek alatt olyan növendékeid, akikre hasonló büszkeséggel emlékszel vissza, mint Taraszova Krisztire és Brigire?  

B.É. : Természetesen vannak. A Kerekes testvérek: Te, Enikő és Eliza,Magyar Peti, Lengyel Peti, Rőth Laci, Katona Zoli, Vágó Adri, Puha Gyuri, Szabó Gábor , Bodon Bence és még sokan mások. Az igazság az, hogy miután Szabó Katalin kolléganőm elkerült ebből az iskolából (talán 1995-től), azóta a „B” tagozatos növendékek mindig nálam voltak. Ők azok a növendékeink, akik általában zenei pályát választottak, és akikre nagyon büszke vagyok. A magam szigorúságával és megértésével mindig sikerült ezekkel a gyerekekkel eredményt elérni úgy a felvételiken, mint a szolfézs versenyeken is.

K.A. : Mi a pedagógiai hitvallásod? Mit tartottál fontosnak a tanítás során?

B.É. : A legnagyobb célkitűzésem a gyerekekkel és az emberekkel való kapcsolataim ápolása, melyekre én egész életemben nagy hangsúlyt fektettem. Rájöttem, hogy egy pedagógusnak nem csak az a feladata, hogy megtanítsa azt a bizonyos leckét a gyereknek. Emberek, pedagógusok vagyunk, nem csak tanárok és azért lettek ezek a gyerekek ide küldve hozzánk, hogy mindent, ami jó bennünk, azt próbáljuk átadni nekik. Én ezen a vonalon próbáltam haladni egész életemen keresztül, úgy Magyarországon, mint Romániában az ott töltött 13 év alatt. Az az érzésem, hogy ez a dolog nekem nagyjából sikerült, mert, most is - habár nem dolgozom- volt növendékeim, ha meglátnak, az iskolaudvaron, vagy akár az utcán, vagy a Tisza parton, messziről kiáltják, hogy „Csókolom Éva néni! Mikor tetszik visszajönni?” és ez az embernek  nagyon jó érzés, hogy igenis visszavárják, és nem azt mondják, „milyen jó hogy elment”. Hogy ne beszéljek arról, hogy  mikor tartottunk egy-egy tanári hangversenyt, elég gyakran én is próbáltam valamivel részt venni ezeken a rendezvényeken, és milyen jó érzés volt, mikor egy nap az egyik üzletbe, megállított egy néni, és megkérdezte: ”Drága, nem maga az aki énekelt az este a tv-ben?  Úgy tetszett, másnap is meghallgattam!”. Ezeket a pillanatokat, az ember soha nem felejti el.

K.A. : Mit csinálsz jelenleg? Mik a terveid a jövőben? Számíthat-e rád az iskola valamilyen formába a későbbiekben?

B.É. : Sajnos én most azért is mentem nyugdíjba, mert édesanyám olyan egészségi állapotban van, hogy úgy gondoltam, hogy ezt a hátralevő időszakot mellette töltöm. Hogy ez meddig fog tartani, nem tudjuk, de én megígértem a kollégáknak, növendékeimnek, sőt a szülőknek is, akik megkérdezték, hogy látnak-e még az iskolába, hogy ha lesz lehetőség, természetesen segíteni fogom továbbra is a zeneiskola életét. Rendezvényekkel kapcsolatban megígértem, hogy szívesen visszajövök, ha hívtok.

Azt, hogy ezután hol fogom letölteni a hátralévő éveimet, még nem döntöttem el.  Marosvásárhelyre a szívem mindig visszahúz. Ha őszinte leszek, ott van az igazi otthonom. Van egy kis lakásunk, tehát van hova menjek. A 24 év hosszú idő volt, és ez alatt nagyon sok emberi kapcsolatom alakult ki itt Tiszafüreden, ami Vásárhelyen sajnos már nincs, kivéve az a néhány jó barát, akikkel, folyamatosan tartom a kapcsolatot. Tehát, a jövőről, még hadd ne nyilatkozzam. Meglátjuk.

K.A.: Köszönöm a beszélgetést, sok erőt kívánok neked erre a nehéz időszakra. Minden szépet és jót kívánok a jövőben és várunk vissza sok szeretettel.

B.É. : Köszönöm szépen.

Kerekes András