Beszélgetés Benke ÉvÁVAL,
a
Fekete László Zeneiskola AMI Tanárával
Benke Éva tanárnő 1990-ben lépett be iskolánk
kapuin, és egészen nyugdíjba vonulásáig nálunk dolgozott, elsősorban
szolfézstanárként, de vállalt intézményvezető-helyettesi és megbízott
igazgatói feladatokat is. Az évek alatt, sugárzó személyiségének és
lelkiismeretes munkájának köszönhetően, iskolánk és a város kulturális életének,
meghatározó személyiségévé vált. A
következő beszélgetésen életéről és az iskolával való kapcsolatáról
faggatom a velem szemben ülő Éva nénit.
Kerekes András: Mesélj, kérlek, az életedről mielőtt
iskolánkba kerültél. Honnan jöttél ide hozzánk? Hogy teltek az ifjú éveid?
Benke Éva: Marosvásárhelyen születtem, ott nőttem fel, oda jártam iskolába,
ott végeztem el érettségi után a zenepedagógiai főiskolát.
K.A.: Hangszeren kezdtél tanulni, vagy már az elején
a szolfézs tantárgy fogott meg?
B.É.: Zongorán kezdtem el tanulni a marosvásárhelyi
zeneiskolában, ami annak idején a híres marosvásárhelyi Kultúrpalotában
működött, ami egy jellegzetes kulturális pontja Marosvásárhelynek.
Az igazat megvallva, a kellő szorgalom hiányában (ami a gyakorlást illeti)
a zongora helyett elméleti szakra felvételiztem. A főiskola után, 1976.
szeptember 1-jétől elkezdtem dolgozni, közben beiratkoztam a Kolozsvári
Zeneakadémiára, amit elvégeztem 1981-ben. Nálunk a kinevezések úgy
működtek, hogy miután elvégezted a főiskolát, az országban megjelölt
munkahelyek közül választhattál. Abban az évben két magyar nyelvű
iskolában volt lehetőség elhelyezkedni, és tekintettel arra, hogy a
főiskolát jó eredményekkel végeztem, sikerült bekerülnöm az egyik ilyen
iskolába, Nagyvárad mellett, Érsemjénben.
Nagyváradon laktam és naponta jártam ki az iskolába. Itt dolgoztam 1980-ig,
majd sikerült visszamennem Marosvásárhelyre, ahol a helyi zeneiskolában
dolgoztam szolfézs és ének tanárként. Vásárhelyen az alapfokú zeneiskola és a
szakközépiskola egyben működött, ezért a tantestület 116 főből
állt. 1985ben sajnos vissza kellett mennem Nagyváradra, mert nem tudták tovább
biztosítani Vásárhelyen az állást.
1989-ben, még az úgynevezett ”forradalom” előtt,
fordult meg a fejemben, hogy át szeretnék telepedni Magyarországra. És ez a
dolog az „1990. Marosvásárhelyi márciusi események” után,
megerősödött bennem.
K.A. : Milyen módon sikerült az áttelepülés és miért
pont Tiszafüredre?
B.É. : Ez
egy nagyon kedves ismerősömnek köszönhető, aki már akkor Debrecenben
dolgozott a szakközépiskolában. Elég gyakran járt át Romániába, így egyszer
szóba hozódott, hogy át szeretnék jönni. Bojti Eszterről van szó, aki elég
gyakran meg szokott fordulni nálunk itt a zeneiskolában, zsűritagként.
Ő megígérte nekem, hogy utánanéz egy pár meghirdetett állásnak.
Egyszer jött az értesítés, hogy Tiszafüreden, Egerben és Szentendrén meg vannak
hirdetve szolfézstanári állások, ezért elhatároztam, hogy átjövök. Szentendre
és Eger is elfogadta a végzettségem, azzal a feltétellel, hogy lakást nem
tudnak biztosítani. Így maradt Tiszafüred, aminek örültem is, mivel nem
volt messze a határtól. Meg kerestem az igazgató urat, aki akkor Rőmer Ottó volt és elbeszélgettünk. Ugye nekem nem
volt egyszerű pályázni, mivel nekem a város „befogadót” kellett
biztosítson. Igazgató úr meg ígérte, hogy beszélni fog érdekemben a
várost képviselő személyekkel, és ha tud valami választ, hát értesíteni
fog. Ez a beszélgetés februárban történt. Májusban megjött a befogadó a város
részéről és az értesítés az állás megnyeréséről. Így 1990. augusztus
elsején átjöttem Tiszafüredre és elkezdtem dolgozni. Az elején szolgálati férőhelyen laktam negyed
magammal, aztán mire sor került a személyes dolgaim áthozatalára, kaptam
szolgálati lakást, melyben 2006-ig tartózkodtam.
K.A.: Gondolom, hogy nem bántad meg, hogy
idekerültél hozzánk, hiszen nagyon sok időt töltöttél itt. Befogadott az
iskola közössége és a város is. Mi az, ami megfogott és itt tartott ilyen
hosszú ideig?
B.É.: Erről nagyon sokat tudnék beszélni. Az
elején nagyon nehéz volt, mert senkit az égvilágon nem ismertem Tiszafüreden és
a kollégáim nagy része a hétvégeket a családjuk körében töltötte természetesen.
Én bizony ez idő alatt itt maradtam egyedül. Voltak pillanatok, mikor
nagyon elbizonytalanodtam, olyankor felültem a vonatra átmentem Váradra a
rokonokhoz, vasárnap este meg vissza. Nemsokára megismerkedtem a Józsa
családdal, akik szintén Erdélyből telepedtek át, és első pillanattól
egy nagyon szoros, és őszinte barátság alakult ki közöttünk, ami a mai
napig is tart. Így már könnyebb volt az ittlét. Aztán kezdtem megismerni
közelebbről a kollégákat, és néhány hónap után megérkezett a Taraszov család is Ukrajnából, akikkel szintén nagyon jó
munkakapcsolat és baráti kapcsolat alakult ki. Mindkét lányukat én tanítottam
szolfézsból és én erre nagyon büszke vagyok, hogy ezek a lányok lassan
nemzetközi hírnévre tesznek szert. A mai napig, ha tehetik és haza jönnek, úgy
csináljuk, hogy néhány órára találkozzunk, és beszámoljanak az
élményeikről.
Emellett, minden kollegával nagyon jó volt a munka és
emberi kapcsolatom, úgy hiszem.
Természetesen az ember munkahelyén vannak kellemes és
kellemetlenebb periódusok, így nekem is voltak, de, a nem kívánatos dolgokat
kitöröltem az életemből, és ahogy az ének is mondja: „Csak a szépre
emlékezem”.
K.A. : Voltak-e az évek alatt olyan növendékeid,
akikre hasonló büszkeséggel emlékszel vissza, mint Taraszova
Krisztire és Brigire?
B.É. : Természetesen
vannak. A Kerekes testvérek: Te, Enikő és Eliza,Magyar
Peti, Lengyel Peti, Rőth Laci, Katona Zoli, Vágó
Adri, Puha Gyuri, Szabó Gábor , Bodon Bence és még
sokan mások. Az igazság az, hogy miután Szabó Katalin kolléganőm elkerült
ebből az iskolából (talán 1995-től), azóta a „B” tagozatos növendékek
mindig nálam voltak. Ők azok a növendékeink, akik általában zenei pályát
választottak, és akikre nagyon büszke vagyok. A magam szigorúságával és
megértésével mindig sikerült ezekkel a gyerekekkel eredményt elérni úgy a felvételiken,
mint a szolfézs versenyeken is.
K.A. : Mi a pedagógiai hitvallásod? Mit tartottál
fontosnak a tanítás során?
B.É. : A
legnagyobb célkitűzésem a gyerekekkel és az emberekkel való kapcsolataim
ápolása, melyekre én egész életemben nagy hangsúlyt fektettem. Rájöttem, hogy
egy pedagógusnak nem csak az a feladata, hogy megtanítsa azt a bizonyos leckét
a gyereknek. Emberek, pedagógusok vagyunk, nem csak tanárok és azért lettek
ezek a gyerekek ide küldve hozzánk, hogy mindent, ami jó bennünk, azt próbáljuk
átadni nekik. Én ezen a vonalon próbáltam haladni egész életemen keresztül, úgy
Magyarországon, mint Romániában az ott töltött 13 év alatt. Az az érzésem, hogy
ez a dolog nekem nagyjából sikerült, mert, most is - habár nem dolgozom- volt
növendékeim, ha meglátnak, az iskolaudvaron, vagy akár az utcán, vagy a Tisza
parton, messziről kiáltják, hogy „Csókolom Éva néni! Mikor tetszik
visszajönni?” és ez az embernek nagyon jó érzés,
hogy igenis visszavárják, és nem azt mondják, „milyen jó hogy elment”. Hogy ne
beszéljek arról, hogy mikor tartottunk egy-egy tanári hangversenyt, elég
gyakran én is próbáltam valamivel részt venni ezeken a rendezvényeken, és
milyen jó érzés volt, mikor egy nap az egyik üzletbe, megállított egy néni, és
megkérdezte: ”Drága, nem maga az aki énekelt az este a
tv-ben? Úgy tetszett, másnap is meghallgattam!”. Ezeket a pillanatokat,
az ember soha nem felejti el.
K.A. : Mit csinálsz jelenleg? Mik a terveid a
jövőben? Számíthat-e rád az iskola valamilyen formába a későbbiekben?
B.É. : Sajnos
én most azért is mentem nyugdíjba, mert édesanyám olyan egészségi állapotban
van, hogy úgy gondoltam, hogy ezt a hátralevő időszakot mellette
töltöm. Hogy ez meddig fog tartani, nem tudjuk, de én megígértem a kollégáknak,
növendékeimnek, sőt a szülőknek is, akik megkérdezték, hogy látnak-e
még az iskolába, hogy ha lesz lehetőség, természetesen segíteni fogom
továbbra is a zeneiskola életét. Rendezvényekkel kapcsolatban megígértem, hogy
szívesen visszajövök, ha hívtok.
Azt, hogy ezután hol fogom letölteni a hátralévő
éveimet, még nem döntöttem el. Marosvásárhelyre a szívem mindig
visszahúz. Ha őszinte leszek, ott van az igazi otthonom. Van egy kis
lakásunk, tehát van hova menjek. A 24 év hosszú idő volt, és ez alatt
nagyon sok emberi kapcsolatom alakult ki itt Tiszafüreden, ami Vásárhelyen
sajnos már nincs, kivéve az a néhány jó barát, akikkel, folyamatosan tartom a
kapcsolatot. Tehát, a jövőről, még hadd ne nyilatkozzam. Meglátjuk.
K.A.: Köszönöm a beszélgetést, sok erőt kívánok
neked erre a nehéz időszakra. Minden szépet és jót kívánok a jövőben
és várunk vissza sok szeretettel.
B.É. : Köszönöm
szépen.
Kerekes András