EGY TROMBITÁS LÉPTEI

Egy újszerű CD ötletét, és néhány tervezett részlet magas színvonalú megvalósítását várta a pályázó fiatal muzsikusoktól a tavaly életre hívott Fanny Mendelssohn ösztöndíj alapítója. Heide Schwarzweller huszonkét elismert szólistát, köztük egyetlen magyar művészt kért fel arra, hogy egy-egy fiatal muzsikust ajánljon, és Boldóczki Gábor trombitaművész egyik végzős tanítványát, Pálfalvi Tamást javasolta. A kiküldött anyag alapján Tamást ötödmagával hívták meg a hamburgi döntőbe, amelynek másnapján a zsűri eredményt hirdetett: az első Fanny Mendelssohn ösztöndíjat és egy szóló CD elkészítésének lehetőségét Pálfalvi Tamás nyerte el.

- Mi volt az a CD-koncepció, ami ennyire tetszett a zsűrinek?

- Egy dupla CD-anyagot terveztem meg, egy klasszikus témát állítottam szembe egy kortárs albummal. A klasszikus részhez olyan darabokat kerestem, amelyeket még soha nem játszottak el trombitán. Mozart elegáns, humoros zenéje mindig lenyűgözött, így hát elkezdtem keresgélni a művei között, és végighallgattam az összes versenyművét. Végül a C-dúr oboaversenyt és az 5. A-dúr hegedűversenyt választottam ki, ezek mellé tettem J. N. Hummeltől a Bevezetés, téma, és variációk oboára című művet.

- Miért kerülte ilyen akkurátusan a trombitát?

- A mi repertoárunk elég szűkös, mindössze három ismert versenyművünk van. Az alapötletem az volt, hogy bővítsem a trombita-repertoárt, ezért gondoltam, hogy már megírt mesterművek közül válogatok, azokat trombitára hangszerelve.

- A kortárs CD-hez mit talált ki?

- Az teljesen más alapokra épült. Ott az volt a célom, hogy bemutassam a trombitán fellelhető  technikai innovációkat. Olyan műveket próbáltam keresni, amelyek korszakalkotó darabjai a trombitarepertoárnak. Karlheinz Stockhausen írt például pikolóra egy darabot, az is olyan újítás volt, ami áttörésnek számított.

- A zsűrit meggyőzte, meghívták a döntőbe.

- Szabó Teréz tanárnővel utaztunk ki Hamburgba, mert zongorával kellett bemutatni néhány általunk választott részletet a leendő CD anyagából. Első este az ösztöndíj alapítójának, Heide Schwarzwellernek a lakásán volt egy közös vacsora, ahol megismerkedhettek a finalisták és a zsűritagok. Két fuvolista, egy fagottos, és egy csellista került be a döntőbe velem együtt, nagyon jó volt a hangulat, néhány mondatban mindenki elmondta a koncepcióját, és másnap reggel kezdődött a verseny. Egy órát kaptunk, hogy bemutassuk a CD-anyagot a zsűri előtt. Én egy kicsit kicsúsztam az időből, egy óra tizenöt percen keresztül egyfolytában játszottam és beszéltem. Néhány vicces meglepetést is kitaláltam.

- Mégis mit?

- Például amikor befejeztem a klasszikus darabokat, minden átmenet nélkül odafordultam az egyik zsűritaghoz, mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam: pssszt!!! Mindenki nagyon meghökkent, nem tudták, hogy így kezdődik Ligeti György Mysteries of the Macabre című darabja, amit következőként játszottam. Szóval nagyon pontosan megterveztem az egész egy órát, egy törölközőt is leterítettem, mert volt például egy darab, amelynél térdelnem kellett.

- Miért? Ez is a show része volt? Vagy a felvételnél is térden fog játszani?

- Karlheinz Stockhausen Oberlippentanz című műve a Licht Circle: Samstag című operájában szólal meg, így a különböző színházi elemek hozzátartoznak az előadáshoz: a trombitás lassan járkál, letérdel, feláll, kiabál, ez mind a produkció része. Ráadásul egy igen nehéz résznél van ez a letérdelés, öt percig úgy kell maradni, aztán szép lassú mozdulatokkal felállni, és közben folyamatosan játszani. Elég fárasztó, sokat gyakoroltam előtte, mert amikor először próbáltam, nem is tudtam megcsinálni. A felvételen ezeket a technikai elemeket különböző mikrofon beállításokkal lehet befolyásolni.

- Végül is megérte, hiszen a zsűri oly annyira értékelte az ötleteit, hogy magának ítélte az ösztöndíjat, és egy szóló CD-t is elkészíthet. Ez az lesz, amivel pályázott?

- Nem egészen, mivel a pályázatban egy nagyon extrém repertoárt állítottam össze. Az eredeti koncepciótól eltérően egy teljesen új témához illesztve fogok darabokat játszani mindenféle stílusból. Jelenleg folyamatban vannak a tárgyalások a tavaszi felvételről. Szeptemberben várható a CD bemutató-koncertje a MecklenburgVorpommern Ünnepi Játékok keretében, és ezt további németországi koncertek követik.

- Ennél a munkatempónál mennyire intenzív gyakorlás szükséges? Ki lehet hagyni egy-két napot?

- Ki lehet, de nem büntetlenül. Én igyekszem egyet sem kihagyni, de ritkán előfordulhat mulasztás, például ha utazni kell.

- Mi a legvonzóbb a trombitában?

- Talán az, hogy nagyon sokszínű. A tokunkban ott van négy-öt hangszer, B trombita, C trombita, szárnykürt, kettő-három féle, különböző pikoló, és épp ezért rengeteg hangszínt lehet vele játszani, és így sokféle érzelmet kifejezni.

- Ezen a szinten általában már drága hangszerekkel játszanak. Önnek van sajátja?

- Különböző pályázatok és versenyek segítségével nyertem hangszereket, de hát nyilván mindig van jobb. Tavaly nyáron egy debreceni szólókoncertemnek köszönhetően megkeresett egy holland hangszergyár képviselője, és egy gyári látogatás során ki is próbálhattam a hangszereket. Végül az igazgató adott nekem egy B és egy C trombitát tesztelésre, ezekkel játszottam a Fanny Mendelssohn verseny döntőjében is. Azóta elkészültek az új prototípusok.

- A gyárnak azért előnyös ez, mert egyre több tehetséges trombitás használja világszerte az ő hangszereiket? Hogyan működik egy ilyen munkakapcsolat?

- Az Adams gyár például ütős hangszerek gyártásában és eladásában világelső ugyan, de csak hét éve kezdtek el trombitákat készíteni. Az a céljuk, hogy minél kiválóbb legyen a hangszer, ennek érdekében trombitásokat kérnek fel tesztelésre. Második látogatásomkor előálltunk egy teljesen új C trombitával, amit gyakorlatilag Miel Adams-el együtt fejlesztettünk ki. Amikor a megjelenő szólólemezem szóba került, az igazgató javasolta, hogy használjam továbbra is a hangszereiket. Nagyon örültem, ilyen jó minőségű trombitákon még nem játszottam. Azóta egyébként hivatalosan is „Adams Artist” vagyok.

- Az alapján, amit idáig elmesélt, úgy képzelem, hogy már kisgyerekként is állandóan trombitált.

- Nem, kiskoromban egyáltalán nem akartam zenélni. A szüleim próbáltak rábeszélni, mert nekik nem volt lehetőségük zeneiskolába járni, és szerették volna, ha legalább mi tanulunk valamilyen hangszeren a testvéremmel. Én viszont ellenálltam, csak focizni akartam. Egyszer elvittek a salgótarjáni zeneiskolába, de megmondtam, hogy én nem fogok zenét tanulni, menjünk haza. Később viszont már én kértem, hogy próbáljuk meg, mert a nővérem időközben elkezdett zongorázni, és megtetszett a dolog. Kitaláltam, hogy dobolni szeretnék, de akkor épp nem volt hely a tanszakon. Kipróbáltam pár hangszert, oboát, klarinétot, hegedűt, és aztán egyszer csak szembe jött a folyosón az egyik énektanárnő, és azt mondta édesapámnak, hogy trombitás szám van. Elmentünk Szabó Pista bácsihoz, megfújtam a trombitát, ami nagyon tetszett, mert a hangszert konkrétan brűzöléssel kell megszólaltatni.

- Ez mit jelent?

- Az alsó és a felső ajkak között levegőt fújsz ki, és ez által az ajkak rezegni kezdenek. Egy gyerek számára ez leginkább a motor hangjához hasonlít, és nagyon viccesnek tűnik. Több nem is kellett nekem, elkezdtem trombita órákra járni, de eleinte még nem vettem túl komolyan.

- És mi hozta meg az áttörést?

- 2002 októberében Szabó István tanár úr elvitt az országos trombitaversenyre, ahol nagyszerű zenészeket és nagyszerű darabokat hallottam. Akkor eldöntöttem, hogy trombitás leszek.

- És többé soha nem bizonytalanodott el?

- Soha. Tízévesen felírtam a gyakorlószobám ajtajára, hogy Pálfalvi Tamás trombitaművész.  És azóta folyamatosan lépegetek a cél felé.

Bokor Gabriella

Megjelent a Legato 36 – 2015. Január számában. Köszönet a másodközlés engedélyezéséért. (A Szerk. megj.)