Búcsú Benkő Zoltántól
(1938.
március 26. – 2015. május 23.)
Báll Dávid
2015. május 23-án hajnalban elhunyt Benkő Zoltán.
Néhány nappal halála után, leírva ezeket a szavakat kezd tudatosulni bennem
ennek valódi súlya. Talán jónéhányan gondoljuk úgy egy–egy nagyhatású,
számunkra – ez esetben nem pusztán számomra – fontos személyiség kapcsán, hogy
betegsége ellenére vele ez nem történhet meg. Bízunk abban, hogy ezen is
túllesz, még sokáig velünk marad, s elfeledjük az elmúlt néhány év nehézségeit.
Benkő Zoltán Antal István és Petri Endre növendékeként
1962-ben diplomázott a Zeneakadémián, azt követően öt évet a miskolci
Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában tanított.[1] 1969
és 1972 között a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, 1972-től
1976-ig a finn Jyväskylä Konservatorióban oktatott. 1976-tól majd’ három
évtizeden át a Bartók Konzi zongoratanára volt. Számos kiváló
növendék került ki az osztályából, többek között Falvai Sándor, Simon László,
Dalmay Miklós. Fellépett Kocsis Zoltánnal (1983), éveken keresztül dolgozott
Matuz István fuvolaművésszel, akivel J. S. Bach összes fuvola-zongora szonátáját
előadták, valamint 1975-ben a Hungaroton számára lemezt is készítettek.[2]
Matuzzal több díjat is nyertek 1971-ben és 1972-ben, 1978-ban pedig első
helyezést értek el a La Rochelle-ben megrendezett Modern Zenei Fesztiválon.
Nagyapja, Benkő Henrik (szül. 1858.)
1884-től 1902-ig a Nemzeti Zenede összhangzattan tanára, 1887 és 1910
között a Magyar Királyi Operaház karmestere volt,[3] Zoltán
különleges kötődése az opera műfajához talán ennek is tulajdonítható.
Kitartásának köszönhetően sikerült megszereznie nagyapjának felvételeit,
amiken zongorán kíséri a kor híres énekeseit.[4]
Lakásának egyik falán az utolsó pillanatig egy Benkő Henriket ábrázoló kép
foglalt helyet.[5]
Igazi pedagógusnak születni kell. Az alap- és középfokú oktatásban tanítók
különösen meghatározóak egy diák életében. Benkő Zoltán szívvel-lélekkel
tanított, a zene imádata még a kevésbé tehetséges növendékeire is hatással
volt. Hihetetlen nyugalommal, türelemmel foglalkozott szerényebb képességű
tanítványaival is – ennek számtalanszor tanúja voltam, s szinte megszállottként
azokkal, akikben érezte a tudásvágyat, a tehetséget. A nehezebb sorsú diákokat
felkarolta, évekkel a szakközépiskolai tanulmányaikat követően is
figyelemmel kísérte életüket – amennyiben azok adtak rá lehetőséget. Simon
Lászlóval Simon haláláig (2009) jó kapcsolatban voltak.
Mindig szeretettel beszélt egykori tanítványairól, nem
egyszer néztük, hallgattuk meg közösen nagytehetségű diákjainak
felvételeit, köztük – jól emlékszem – Hlavacsek Tihamérral a Haláltáncot,
Radics Bélával Liszt Reminiszcenciáját Bellini Norma című operájából,
Dalmay Miklóssal pedig Beethoven műveit. Ha néhányan csupán pár évre is,
de úgy érzem, a gyermekei voltunk, mindig felhívhattuk telefonon, elmehettünk
hozzá zenét hallgatni vagy csak úgy beszélgetni. Egy–egy jól sikerült hangversenyt
követően lelkesedésével leírhatatlan örömet tudott okozni, sosem
fukarkodott a dicséretekkel, amik közismert őszintesége miatt különösen
jólestek. Rajongással beszélt azon előadásokról, koncertekről, amik
nagy hatással voltak rá, olyannyira átszellemült, hogy minden esetben úgy
éreztem, azokat nekem is látnom, hallanom kell.
Utolsó növendékeinek egyike voltam, s személye óriási
hatással volt rám. Szókimondásával és őszinteségével egyenességre nevelt,
átfogó zenei ismeretével pedig arra sarkallt, hogy minél többet és többet
akarjak ismerni, tudni. Hetente kétszer volt zongoraórám s minden alkalommal a
legutolsó voltam, így sosem kellett 60 perc után elbúcsúzni. Általában két órát
töltöttünk a Konziban, sosem sietett. A tanítás volt számára az első, s
miután végeztünk a Margit-híd budai hídfőjéig együtt utaztunk és beszélgettünk.
Egyik alkalommal kis könyvecskét adott nekem, amibe minden órán be kellett
írnom egy idézetet, amit az aznapi találkozásunkra választott ki – igen sokat a
Bibliából.
Akkoriban rendszeresen meglátogattam otthonában, ahol
rengeteg operát, előadót ismertetett meg velem.[6]
Björling, Ferenczy György, Fricsay, Kleiber, Kozlovsky, Maslennikova, Zinka
Milanov, Osváth Júlia, Toscanini, Richard Tucker csak néhány név azon
fantasztikus művészek közül, akiket általa ismertem meg. Tudatosan,
megtervezetten teltek ezek az összejövetelek, előre beállította a videokazettákat
a megfelelő helyekre, a lemezeket, szövegkönyveket, bizonyos esetekben a
dokumentumokat előkészítette, hogy találkozásunkkor a legkevesebb idő
menjen kárba s véghez tudjuk vinni, amiket felvázolt magában. Zenei
gyűjteményét pontosan vezette, mindent katalogizált. Számomra a különféle
komolyzenei felvételek megszerzésének vágya is erre az időszakra
tehető. Telefonon is sokat kerestük egymást, hogy beszámoljunk egy friss
koncertélményünkről vagy pedig csak megosszuk gondolatainkat.
Szerénységének mértéke érthetetlen volt számomra. Úgy
vélem, hogy a kiválóbbnál kiválóbb növendékei, korábbi nagyszerű
előadóművészi tevékenysége ellenére messze nem ismerték el megfelelően,
tanári, művészi kvalitásai jóval nagyobb tiszteletet érdemeltek volna,
ő erre azonban sosem panaszkodott.
Képtelenség egy ilyen nagyhatású, jó embernek, remek muzsikusnak és tanárnak az összes pozitív
tulajdonságát megemlíteni, minden olyan cselekedetére emlékezni, amelyek
épülésemre szolgáltak (talán több száz más ember életére is hatással voltak) és
amik miatt az vagyok ma, aki vagyok. Mindig büszkeséggel tölt el, hogy méltónak
talált arra, hogy olyan szeretettel és önzetlenül bánjon velem, ahogyan azt
tette. Bízom abban, hogy emlékét méltón megőrizzük, zene iránti szenvedélyét,
tanítványai felé tanúsított önzetlenségét és kiválóságát pedig mi is örökül
hagyjuk.
Drága Tanár Úr, kedves Zoli, köszönöm mindazt, amit
tőled kaptam, emléked örökre elkísér. Nyugodj békében!
1. sz. melléklet: Benkő Henrik portréja:
2. sz. melléklet: A Matuz–Benkő-lemez füzetének
borítója
