Deák Ágnes

Tanárok, kollégák, emlékmorzsák, emléklapok

(3. folytatás)

Róna Frigyes (Budapest, 1923. máj. 16.– Budapest, 1985. okt. 29.)

Róna Frigyes és felesége sírszobra a Farkasréti temetőben

(Horvay János alkotása)

Karmester, műfordító körülbelül két évvel a háború után, egy társaságban véletlenül találkoztam régi ismerősömmel, Róna Frigyes karmesterrel. Hamarosan félrehúzódtunk, s beszélgettünk a háborúról és a háború előtti tanulmányi évekről. A régi ismerősök közül egy fiatal művész-házaspárról (Schneider Hédy zongoraművész és Berkovits Tibor hegedűművész) hallottuk, hogy a háború után nagyon hamar Párizsba kerültek. Az 1947-es párizsi Long-versenyen Schneider Hédy nagydíjat nyert.

Sok régi kolléga nevét soroltuk, kérdezgettük egymást, de nem tudtunk senki másról. (Gerle / Grósz Róbertet körülbelül tizenöt évvel később hallottam egy pesti zeneakadémiai hangversenyén.) Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy a társasághoz már nem is mentünk vissza.

Mikulai Gusztáv (1905 -? karmester)

Mikulai Gusztáv egy fiatalokból álló kis zenekart szervezett, amelyben egy ideig én is játszottam. Egy-két vidéki koncertre emlékszem. Semmire nem emlékszem, sem a próbák, sem a koncertek műsorára, helyszínére, a zenekar tagjaira sem, csupán arra, hogy mennyire szükségem volt akkor arra pár száz forintnyi keresetre (próbánkénti 30-40, koncertenként 50-60 forint).

(Emlékeztető a mai fiatalabbaknak: a háború után másfél évig elképesztően nagy infláció volt; 1946. augusztus 1-jén váltotta fel a pengőt az új forint. Emlékszem egy hirdetésre: egy vidéki zeneiskola hegedű- és zongoratanárt keresett. A fizetés: havi 300.- /háromszáz!/ forint és lakás.)

Czövek Erna (Orsova, 1899. dec. 13. – Bp., 1983. márc. 30.

(A portré forrása: Czövek Erna AMI honlapja)

(szolfézs- és zongoratanár) amikor már az Operaház zenekarának tagja voltam, tanítani is szerettem volna. Magántanítvány nem akadt, ezért Czövek Ernához, a Fővárosi Zeneiskola Szervezet akkori igazgatójához fordultam; az Ő révén kerültem a Vajda Péter utcai Zeneiskolába, ahol négy évig tanítottam alapfokon.

Ungár Imre (Budapest, 1909. január 23. – Budapest, 1972. november 22.)

(zongoratanár) egyszer egy koncerten több kisebb virtuóz darabot játszottam. A hangverseny első részében valószínűleg Ungár Imre is zongorázott. A műsor után Ungár néhány kedves szóval gratulált, további sikereket kívánt, s egy-két jó tanáccsal is ellátott. Utóbbiakat igyekeztem megfogadni.

Szendrey-Karper László (Budapest, 1932. január 28. – Budapest, 1991. február 12.)

(A kép forrása: nava.hu)

(gitárművész, főiskolai tanár) egy koncerten együtt léptünk föl. A hangverseny után nem volt mód beszélgetni – engem viszont nagyon érdekelt a gitár és a gitárjáték – ezért meghívtam a művészt, látogasson meg minket. Szendrey-Karper eljött, hozta hangszerét, közelről megmutatta, játszott rajta, kezembe is adta. Beszélt a hangszer és játékmódjának múltjáról, fejlődéséről. Említette, hogy van Paganininek néhány gitár-hegedű kompozíciója. (Ezekről tudtam, soha nem játszottam, de tanítottam.) Beszélt Andrés Segovia-ról, s arról, milyen hatást tettek rá hanglemezei.

Králikné Rosner Melánia /Melania/ (Cece, 1934. december 22. - Budapest, 2004) énekművész-tanár)

Két évig tanítottam a győri szakiskolában is; ugyanabban az időben tanított ott Rosner Melanie, a tanárképzőben. Hazafelé a vonaton néha találkoztunk, ilyenkor rendszerint növendékeinkről beszélgettünk. Engem mindig érdekelt az énekesek és a fúvósok légzéstechnikája. Érdekelt, hogyan tudnak egy hosszú dallamot egy lélegzetre végigénekelni, végigfújni. Ennek a dolognak a tanítási módjáról kérdezgettem Melanie-t. (Hegedűsök számára is fontos a helyes légzés, ugyanis a helytelen vagy visszatartott légzés görcsössé, merevvé teheti a nyakizmokat, s ez a merevség más izomcsoportokra is kiterjedhet. Ennek következtében a hegedűhang minősége és a technikai kivitelezés is romolhat.) Később Melanie unokaöccsét, Rosner Zsoltot a szakiskolában évekig tanítottam.

Még egy kolléga volt, aki a hegedűjáték technikájával, azon belül a lélegzés mikéntjével foglalkozott. Dr. Szende Ottó (1923-1994, hegedűtanár) a hegedülés legalapvetőbb mozdulataival kapcsolatban érdekes kísérleteket végzett. Egyik kísérletsorozata a hegedülés közbeni lélegzésre vonatkozott. (Általában a „lefelé” irány a kilégzés, a „fölfelé” irány a belégzés. Ez természetesen a tempónak is függvénye.) Ebben a kísérletsorozatban én is részt vettem. A kísérlet helyszíne az akkor dr. Nemessúri Mihály által vezetett Sportkórház volt. Az általam választott darab Paganini XIII. Caprice-a volt, amit háromszor, kis szünetekkel kellett eljátszanom. A kottát – a szokott vonásaimat beírva – előre átadtam Szende Ottónak. A kísérlet előtt néhány percig játszottam a szájamra szerelt szerkentyűvel, ami minden kilégzést koppantással jelzett – szokni kellett... A játék után Szende Ottó összehasonlította a háromszori játékban történt be- és kilégzéseket.

VISSZA A KONZIBA

Harminchárom évig tanítottam a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumban. Ez idő alatt, természetesen nemcsak hegedűs kollégáimmal voltam kapcsolatban.

Sipos Éva (Máramarossziget, 1919. június 3-án, szolfézs- és zongoratanár)

A hangszert tanuló fiatalok számára – a zenei pályára készülők esetében is – az elméleti zenei tárgyak amolyan „nemszeretem” tanulni valót jelentenek. Sipos Éva hozzáértése, odaadása, lelkesedése nyomán a növendékek hamar megértették a zeneelméleti alapok szépségét és nélkülözhetetlen fontosságát.

Tantos László (zongoratanár) ha egy növendéke késett vagy hiányzott, maga ült a zongorához; főleg Chopin műveket játszott. Előfordult, hogy ráértem egy kicsit, kisétáltam a folyosóra (szomszéd teremben tanítottunk). Ha úgy gondoltam, hogy egyedül van, bekopogtam hozzá, s egy ideig hallgattam a játékát. Így ismerkedtem meg jobban az általam addig alig ismert Chopin darabokkal. Kérésemre többször is eljátszotta a c-moll prelűdöt, amely csodálatos harmóniáival „maga a bánat”.

Sólyom György (Budapest, 1922. február 25. - Budapest, 2005. november 4., zenetörténész-tanár) néha úgy osztottam be a hegedűórákat, hogy meghallgathassam Sólyom György előadását. Egyik ilyen alkalommal Bartók A kékszakállú herceg vára című operájáról beszélt, lemezen is hallgattuk. Emlékezetes, ahogy Sólyom mondta: az ötödik ajtónál szinte „tapinthatóvá válik a fény”.

Sebestyén Albert zongoraművész-tanárral Vilt Tibor szobrászművész kiállításáról beszélgettünk. A kiállításon szerepelt az Éneklő gyerekek című relief; ez a dombormű Bartók egyik énekkari műve részletének vizuális megjelenítése. Ennek hatására egyszer életemben megpróbáltam „lerajzolni” Bach g-moll Fúga-szonátájának negyedik tételét, ami csupa tizenhatodból áll. (Tíz, tizenkét vagy még több milliméter-papírra rajzoltam a tizenhatodokat; függőlegesen öt milliméter jelentette a félhang-magasságot, vízszintesen öt milliméter az időtartamot, a tizenhatodot.)

A hangszert tanuló kisgyerekek közül sokan már zeneiskolai szinten is játszottak valamilyen zenekarban. (Például nevezetes volt és évtizedekig működött Óbudán Kutasi Margit vonószenekara.) A zenei pályára készülők később a konziban folytatták, mások meg ott kezdték a zenekari játékot, a kamarazene játszást. Növendékeim többnyire Szekeres Kálmán kamarazene és zenetörténet tanárnál kezdték ízlelgetni a kamarazenélés örömeit. A kolléga már előző évben megismerkedett leendő növendékeivel, főtanszak-órán vagy vizsgán. A főtanszak-tanárokkal Szekeres Kálmán többnyire megbeszélte, hogy az első félévben milyen műveket fog tanítani. Előfordult, hogy az ügyesebb növendékek vágyaikban nagyon előreszaladtak volna; ilyenkor közösen próbáltuk megbeszélni velük, hogy miért lenne jó még várni kicsit a nehezebb művekkel, például egy Debussy–szonátával vagy egy kései Beethoven-kvartettel.

Huzella Elek (Budapest, 1915. augusztus 24. – Budapest, 1971. december 15.)

(A portré forrása: hiresmagyar.network.hu)

egyszer, kollégákkal beszélgetve elmondta, hogy A kékszakállú herceg vára elemzése közben a Máté passióból ismerős Bach-motívumot vélt fölfedezni. Ez nem lehet véletlen – gondolta – s utánanézett a Máté passióban. Megtalálta ezt a motívumot: ezen a ponton Bach a legmélyebb krisztusi magány pillanatát ábrázolja. A kékszakállú herceg várában – feltételezése szerint – a mély emberi magány érzékeltetésére idézte Bartók ezt a motívumot. Természetesen más zenei közegben, más hangszereléssel, más kontextusban jelenik meg a Bach-i motívum. Huzella kiemelte, hogy szerinte Bartók, aki annyira tudatos és korrekt volt, Bach nevének megfelelő hangközeivel elmondja azt is, hogy idézetről van szó. Huzella Elek e felismeréséről egy cikk is megjelent annak idején a Muzsika folyóiratban, olvastam is akkor.

Korrepetitorok

A főtanszak-tanárral egyetértő, vele együttműködő korrepetitor nagyon fontos munkatárs. A hármasban közösen tartott órákon (más terminológiával, más megközelítéssel) egyrészt megerősíti, másrészt kiegészíti a főtanszak-tanár instrukcióit. Két legaktívabb munkatársamra emlékszem, gyakori gondolataik felidézésével.

Szűcs Ilona /Ilona/ (Kisújszállás, 1915. október 2. – Dunakeszi, 2010. szeptember 22., zongorapedagógus, korrepetitor, koncertszervező) minden növendéknek mindig elmondta, hogy a teljes darabot ismerni kell. A legegyszerűbb zongorakíséretet is ismerni kell, tudni kell, mi történik a hegedűjáték közben. Egyszerű akkordok, akkordfelbontások, díszítések, más ritmus, más harmóniák, esetleg moduláció; hogy szövi tovább a zongora a zenei anyagot, amikor a hegedű-szólamban szünet van. Mikor, mit jelent a generálpauza? Lezárást, megnyugvást, vagy éppen a feszültség fokozását? A zenei súlyok, a súlyos és súlytalan ütemrészek pontos értelmezését is nagyon fontosnak tartotta Szűcs Ilonka.

Steinert Mária (zongoraművész, zongoratanár, korrepetitor) egyik legfontosabb gondolata volt a zene időbelisége, a zenei történés. A formai ismereteket is számon kérte; például egy szonáta-formánál a különböző hangnemeket, különböző karaktereket. Hol kezdődik egy rész, honnan jött, hova megy? Ha megismétlődik egy téma, hogyan folytatódik másodízben? Indulás – kérdezés, kérdés – felelet, feszültség – oldás, Steinert Mária gyakori kulcsszavai voltak.

Steinert Máriával többször léptünk fel vidéki művelődési házakban. Egyik helyen – vegyes műsorú előadáson – a zongora nem annyira hamis, mint nagyon mélyre hangolt volt. Egy lassú és egy gyors darabot kellett volna játszanom. A mély hangolás annyira zavart, hogy le akartam mondani a szereplésről. Steinert Mária azonban vállalta, hogy a lassú darabot transzponálva játssza, így nekem nem kellett lehangolnom a hegedűt.

Két zeneakadémiai tanár

Simon Albert (Makó, 1926. augusztus 18. – Budapest, 2000. február 17.)

(A portré forrása: www.lfze.hu)

karmester, zenetudós és zenepedagógus maximalista volt. Zenekarának minden tagjától a legnagyobb figyelmet, fegyelmet követelte meg. Nem tűrte a lazaságot, a csak rutinból való játékot. „Minden hangot el kell játszani” – mondta gyakran. Ezen azt értette, hogy a legfárasztóbb próba legutolsó percében is, a második hegedű legutolsó pultjánál is, teljes odaadással, teljes tudását latba vetve muzsikáljon mindenki. „Jumi” (mindenki így ismerte, szólította), ha meghallgatott egy kamaraegyüttest, sokszor megjegyezte: „Ti most nagyon szépen akartok muzsikálni.” Ez nem dicséret volt, sőt! Magamutogató, önfényező játékot bírált ezzel – például túlzott vibrátót, stb.

Szarkasztikus, csípős megjegyzései, sokszor bántóan gunyoros modora miatt Simon Albertet sokan nem szerették, ám szaktudását mindenki elismerte, s tanulni mindig lehetett tőle.

Kistétényi Melinda /Kaindl/ (Budapest, 1926. július 25. – Budapest, 1999. október 20.)

(A portré forrása: nava.hu)

zeneszerző, karvezető, orgonaművész, zenepedagógus robbanékony, heves, szenvedélyes egyéniség volt. Akár játszott valamelyik hangszerén, akár tanított, vagy csak beszélt a zenéről (esetleg természetzenéről, madárzenéről), mindig csupa tűz, csupa lobogás volt. Legendásan éles hallása volt; így például eltéveszthetetlenül finoman kiénekelte az enharmonikus hangokat (pl. egy gesz és egy fisz közti különbséget). Előfordult, hogy egy-egy koncerten találkoztunk, s a koncert után az utcán, megállva a jeges szélben, magyarázta, mi tetszett neki és miért, mi nem tetszett és miért. Egyéniségének erejére szerintem jellemző, hogy egyetlen közös szereplésünkből – Bach V. Brandenburgi versenye – semmi másra nem emlékszem, csakis Kistétényi Melindára.

ELŐADÓMŰVÉSZEK

Demján Éva (Szabadka, 1912. dec. 11. - Budapest, 1987.) és Polgár Judit előadóművészek közeli ismerőseim, barátnőim voltak. Mindkettejük versmondását nagyon szerettem. Demján Évától főként Tóth Árpád és Radnóti verseit hallgattam szívesen. Polgár Juditnak nem annyira a versmondására emlékszem, inkább arra, hogy Füst Milán költészetét általa ismertem meg, egy verseskönyvből. Ezen kívül Polgár Judit beszédgyakorlatokkal is segített, mert előfordult, hogy egy-egy hosszú tanítási nap után elfáradtak a hangszálaim, berekedtem. A beszédgyakorlatok által lehettem úrrá ezeken a gondokon.

MÉG NÉHÁNY EMLÉK AZ OPERAI MÚLTAMBÓL

Próbajátékra jelentkeztem; többen hallgattak meg: Tóth Aladár főigazgató és koncertmesterek, szólamvezetők. A sikeres próbajáték után három vagy négy évig voltam az Operaház zenekarának tagja. Nem tudom, hány évvel a próbajáték után, Tóth Aladár egyszer meglátott a Zeneakadémia előcsarnokában, egy koncert szünetében. Az emberek feje felett (nagyon magas volt), a tömegben meglátott; odaintegetett nekem, és szinte súgva mondta: „Nagyon szép volt az a-moll Fuga”. Ezeket a szavakat kitüntetésnek éreztem és érzem ma is.

Operaházi „pályafutásom” idején szinte naponta testközelből hallgattam akkori nagyjainkat. Kevés művészt ismertem személyesen, néhányukkal közelebbi viszonyban voltam. Hármójukról írok egy-két szót.

Báthy Anna (Beregszász, 1901. június 13. – Budapest, 1962. május 14.) opera-

énekesnő Erzsébetjét a Tannhäuser-ben mindig megkönnyeztem.

Házy Erzsébet (Pozsony, 1929. október 1. – Budapest, 1982. november 24.)

operaénekesnőt Mimi szerepében (Puccini: A bohémélet) szintén nagyon meghatóan énekelt.

Sándor Judit (Budapest, 1923. október 10. – Budapest, 2008. október 23.)

(A portré forrása: gyaszportal.hu)

operaénekesnő alakítása a Figaró házasságában (Cherubino) ugyancsak nagyon emlékezetes számomra.

Házy Erzsébettel és Sándor Judittal többször is szerepeltem kisebb koncerteken, ezek révén kerültem velük közelebbi ismeretségbe.

Ferencsik János (Budapest, 1907. január 18. – Budapest, 1984. június 12.)

(A portré forrása: www.momus.hu)

magyar karmester, korrepetitor, az Operaház főzeneigazgatója (1957–1973, 1978–1984) és a Magyar Állami Hangversenyzenekar vezetője (1953-tól haláláig), a Budapesti Filharmóniai Társaság

zenekarának elnök-karnagya; a Nemzeti Zenede tanára, főiskolai tanár) rövid próbákat tartott, de nála minden percnek sűrített értelme volt. Az emlékezetes pillanatok közül kettőről szeretnék írni. A Don Giovanni felújításakor Leporello szerepét Székely Mihály énekelte. A katalógus-áriánál Ferencsik megállította a zenekart: „Figyeljenek! Kacagnak a klarinétok!” S a klarinétok eljátszották azt a menetet, ami mintha tényleg kacagás volna.

A következő emlékezetes pillanat Muszorgszkij Hovanscsinájának felújításához kapcsolódik. Az első színpadi próbán, az Előjáték végén, amikor felmegy a függöny, olyan szép volt a díszlet és a világítás, hogy a Karnagy úr most azért állította meg a zenekar játékát, hogy a zenekari árok mélyén ülő muzsikusok is előrejöjjenek, s megnézzék a színpadképet, érezzék a hajnali moszkvai hangulatot.

Kertész István (Budapest, 1929. augusztus 28. – Herzliya, 1973. április 16.)

(A portré forrása: zeneakademia.hu)

magyar zenekari és operakarmester eredetileg hegedűs volt, Rados Dezsőnél növendéktársam. Az Operaházban, mint korrepetitor, kezdte működését, karmesterként első bemutatkozása Verdi Rigoletto-ja volt. „Az asszony ingatag” kezdetű ária a közönség egyik kedvence, mindig megismételtetik. Kertész István megbeszélte a tenoristával és a zenekarral, hogy nem fogunk ismételni. Az ária után a közönség tapsolt, a zenekar tovább játszott; a közönség tovább tapsolt, mi mégis tovább játszottunk. Végül a közönség abbahagyta a tapsot, így fejeztük be az előadást. A magam részéről soha ilyen összefogottnak, drámainak nem éreztem ezt a részt. Kertész István 1956-ban hagyta el Magyarországot, és nagyon hamar nemzetközi hírű karmesterré vált. Nagyon fiatalon hunyt el, egy sajnálatos, véletlen balesetben.

1956. október 23.-án kedden az Erkel Színházban a Cigánybárót játszottuk. A darab egy részében behozták a magyar zászlót (a műhöz tartozott, vagy csak az aznapi felfokozott hangulat miatt?); a közönség tapsviharban tört ki – a zenekar megállt. Már elcsitult a közönség, de talán a zászló látványa miatt, újra meg újra felcsattant a tapsvihar és az éljenzés. Nem tudom, be tudtuk-e fejezni az előadást. Mire eltettem a hegedűt, már ott várt a férjem, aki a rádióból ijesztő híreket hallván, értem jött, mert nem akarta, hogy egyedül menjek haza.

A Rákóczi úton siettünk a 6-os villamoshoz, amikor szemberohant velünk egy kürtös kolléga, és odakiabált: „Arra ne menjetek, ott lőnek!” A mellékutcákon igyekeztünk hazafelé; a Hősök terénél már vagy még fűrészelték a Sztálin szobrot.

ELSŐ KÍNAI UTAZÁSOM

Az 1950-es évek végén egy kulturális csereprogram keretében húszegynéhány tagú művészcsoport utazott távol-keleti szocialista országokba (Kína, Észak-Vietnám, Észak-Korea). A csoport tagjai: Róna Viktor és még három balett-művész szólista, tíznél többen a balettkarból, Németh Amadé zongoraművész és karmester, Pongrácz Péter oboaművész és én. Velünk tartott egy koreográfus és a két ládányi jelmez gondozója. Németh Amadé kísérte zongorán az egész műsort, mi ketten oboa- illetve hegedűszámokkal „színesítettük” az előadásokat.

Németh Amadé (Nagybánya, 1922. december 14. – Budapest, 2001. július 6.) karmester, zeneszerző, szakíró) közreműködése nélkül nem volt műsor! És bizony előfordult, hogy a számunkra furcsa ételektől, a szokatlan klímától, a sok előadástól, a protokolláris kötelezettségek közepette Amadé olyan rosszul volt, hogy szinte szerette volna lemondani az előadást. Tudta, hogy ezt nem lehet megtenni, így gyöngyöző homlokkal, rosszulléttel küzdve végigkísért minden számot.

Vietnámban egy szabadnapon jacht-kirándulást szerveztek számunkra. Az előzetes figyelmeztetés ellenére többen fürdőruhában szálltak föl a hajóra (a figyelmeztetés arról szólt, hogy vigyázzunk, mert a felhős időben is éget a Nap). Nekem szerencsém volt a fehér blúzomban, de legtöbben úgy leégtek, hogy a legközelebbi előadáson komoly nehézséget okozott a jelmezek fölvétele.

Egy alkalommal felfigyeltem Róna Viktor (Budapest, 1936. augusztus 17. – Budapest, 1994. január 15.)

(A portré forrása: www.fidelio.hu)

táncművész, koreográfus, balettigazgató és partnere beszélgetésére. A művésznő arra figyelmeztette Viktort, hogy vigyázzon, mert nem érzi jól magát, nem tud saját lendületével segíteni az emelésekben.

Ez elgondolkoztatott engem: hiszen a lendület minden természetes mozgás része, hegedűsöknek is elengedhetetlen. (Tanárom, Rados Dezső kulcsszavai voltak: egyensúly, lendület, rugalmasság.)

Az utazni készülő társaságot az út előtt összehívták az akkori kulturális minisztériumba. Itt elmondtak néhány ismeretet (például, hogy minden nő nadrágban jár), s elláttak bennünket jó tanácsokkal. Ne lepődjünk meg – tanácsolták – ha a nézők nem tapsolnak az előadásokon. Távol-keleten ez nem szokás – mondták. Megtörténik, hogy ha nem tetszik az előadás, néhányan elmennek. Ha tetszik a műsor, mindenki ott marad. Ha nagyon tetszik, ilyen hangokat adnak: c-c-c, s a fejüket ingatják. Így előkészítve indultunk el, de már az első előadáson kiderült, hogy tudnak az európai szokásokról. Minden számot viharos taps és sokszor újrázás követett! Ennek az útnak köszönhettem, hogy később Pekingben tanítottam két tanéven keresztül.

A szerzőről

Deák Ágnes hegedűművész-tanár (Budapest, 1927. jan. 31.) A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Gábriel Ferenc és Rados Dezső voltak a mesterei. Tanított a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában és docensként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Intézet Miskolci Tanárképző Intézetben. 1948 és 1965 között számos európai országban szerepelt és sikeresen vett részt nemzetközi zenei versenyeken is.