ELHUNYT HÁRS ERNŐ KÖLTŐ,
MŰFORDÍTÓ*
(1920-2014)
(A portré forrása: archívum.magyarhirlap.hu)
Hárs Ernő (Magyaróvár,
1920. szeptember
26. –Budapest, 2014. június 4.)
1938-1943 között a József Nádor
Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Közgazdaságtudományi Karán
tanult. 1943-tól katona volt. 1945-1946 között a Földművelésügyi
Minisztérium segédelőadója volt. 1946-tól 30 évig a Külügyminisztérium
gazdaságpolitikusa, majd a nemzetközi szervek főosztályának munkatársa
volt, 1976 óta szabadfoglalkozású író. Halk szavú, a mindennapok világára
figyelő lírikus, akit az emberi lét végső kérdései foglalkoztattak.
Tisztítótűz című verseskötete és a Hullámgyűrűk című
prózai emlékezései jelentősek. Húsz saját kötete (versek, tanulmányok és
egy szakkönyv a diplomácia világáról) mellett gazdag műfordítói
életművet hozott létre, főként német, olasz és portugál nyelvű
alkotások magyarra átültetésével. Ezek sorából kiemelkedik két eposz: Torquato
Tasso tollából A megszabadított Jeruzsálem, illetve Luís de Camoes műve, A
Lusiadák, amelynek magyarra fordításáért a portugál államtól megkapta a
Tengerész Henrik Érdemrend lovagkeresztjét, valamint Francesco Petrarca
Diadalmenetek című, korábban magyarul kiadatlan művének tolmácsolása.
Ő ültette magyarra Michael Ende A végtelen történet című
világsikerű regényét. Több kötettel gazdagította a magyar gyermekvers-irodalmat
is. 1993-ban József Attila-díjjal tüntették ki, 1996-ban
elnyerte a győri költészeti biennále fődíját és Radnóti-díjat
vehetett át, 2003-ban Déry Tibor-díjjal jutalmazták, 2010-ben Hieronymus-díjat
kapott műfordítói munkásságának elismeréseként. Hárs Ernő alkotói
pályáját 2011-ben Stephanus-díjjal is jutalmazták, 2009-ben pedig
a Magyar Írószövetség örökös tagja lett.
Tavaszi vágyakozás, Nyári éjszakák és Kaleidoszkóp
címmel kötetekbe gyűjtve jelentette meg az Eötvös József Könyvkiadó Hárs
Ernő dalszövegfordításait.
Művei
· Az Európai Gazdasági Bizottság 20 éve
(tanulmány, 1968)
· Lépcsőfokok (versek, 1972)
· Toronyzene (versek, 1978)
· A nemzetközi szervezetek világa (tanulmány,
1982)
· Tisztítótűz (versek, 1984)
· Mit kell tudni a nemzetközi
szervezetekről (Hajnal Sándorral, Ravasz Károllyal,
ismeretterjesztő, 1987)
· Hétalvó napsugárka (Dékány Péterrel,
gyermekversek, 1990)
· Hullámgyűrűk (prózai emlékezések,
1990)
· Éjféli tárlat (versek, 1991)
· Szeptember tenyerén (versek, 1992)
· Emlékezzünk régiekről (történelmi tárgyú
költői munkák, 1993)
· Aranyhíd (versek, 1997)
· A dal szüli énekesét (tanulmányok, prózai
írások, 1999)
· Túl az Óperencián (összegyűjtött gyermekversek,
2000)
· A mindenség rácsai közt (válogatott és új
versek, 2001)
· Palacküzenet (versek, 2004)
· Kereszt és koszorú. Búcsú a XX. századtól
(2006)
· Tarlóvirágok (válogatott kiadatlan versek,
2007)
· Életed nélkül (válogatott versek, 1942-2009,
2010)
Műfordításai
· Mozaik (versek, műfordítások, 1944)
· Csillagóra (versek és műfordítások, 1964)
· Albert
Steffen: Pestalozzi (verses dráma, magánkiadás, 1968)
· Árnyak a barlang falán I–II. (válogatott műfordítások,
1983-2003)
· Luís de Camőes: A lusiadák (eposz, 1984)
· Michael Ende:
A Végtelen Történet (fantasztikus regény,
1985)
· Fekete lángok. Fekete-Afrika írásos költészete (Keszthelyi Tiborral, I.
kötet: 1986; II. kötet: 1989)
· Charles Baudelaire: A mesterséges
mennyországok (esszé, 1990)
· Luís de Camőes: Mit vársz, remény?
(szonettek, 1992)
· A. Haushofer: Moabita szonettek
(szonettek, 1992)
· Torquato
Tasso: A megszabadított Jeruzsálem (eposz, 1996)
· Michael Ende:
A varázslóiskola (kisprózák, verses mesék, 1996)
· Lucifero: Petőfi Sándor Szibériában (1999)
· A hűség énekei (Meyer és Goethe, 2001)
· Kaleidoszkóp (zenei műfordítás, 2002)
· Csengj halkan, dalom (Liszt-dalszövegek, 2006)
· Francesco Petrarca: Diadalmenetek (2007)
(A
szöveg forrása: Wikipédia)
Kemény Aranka: HÁRS ERNŐ (1920–2014)
Önmagát nemzedéktársaihoz képest „megkésett”-ként aposztrofálta. Tizenhét esztendősen kezdett írni, mégis, „első hivatalos” kötete csak 1964-ben jelenhetett meg. Hiába telt el közben huszonhét esztendő, a magyaróvári Lajta-part édene, a gyermekkor emlékei már belevésődtek Hárs Ernő költészetébe. A Csillagóra védőborítóját díszítő egyszerű ecsetvonalú hajladozó nádszálak a kötésen mélynyomatként nyernek térbeli hatást, s az egymást keresztező vonalak képe egyszerre a szikrázó csillagos ég meg a sérülések többlettartalmával telítődik. Mintha Gáll Gyula e munkája már a költő későbbi sorait vetítené előre: „Átlyuggattak a század vétkei, / s a vágyai keresztre feszítettek, / megtörtént veled minden emberi / s az iszonyattól sem kaptál kegyelmet.” (Tükörmonológ.) Mert a II. világháború az ő életét is alapvetően befolyásolta. Sebesülést szenvedett, s hiába jelentette meg 1944 tavaszán első verseit és fordításait a Pátria Nyomdánál, Mozaik című kötete a németek bevonulása, az életveszély, a kulturális élet ellehetetlenülése miatt már nem jutott el közönségéhez, s később is visszhangtalan maradt.
Pedig a magyaróvári piarista gimnázium színjeles diákja máshogy képzelte
indulását. Az önképzőkörben tűnt fel verseivel, majd eltökélte, hogy
Kosztolányi Dezsőhöz, költői példaképéhez hasonlóan – aki a PEN
Club elnöke, utazó követe is volt egy ideig – diplomata és
költő-műfordító lesz egy személyben. Angol, német és francia
nyelvből szerzett felsőfokú nyelvvizsgát, célirányosan tanult Párizsban,
Bécsben, közgazdaságtudományt hallgatott és doktorált Pesten, de kiegészítésül
még különböző diplomáciai tanfolyamokat is elvégzett. Mindezek, valamint
kitűnő fogalmazóképessége és műveltsége segítették, hogy végre
1946-ban a szigorú rostán fennmaradva külügyi álláshoz jusson.
Irodalmi, műfordítói indulásánál sokat jelentett számára földije,
a mosonszentmiklósi Kormos István segítsége, aki a Világirodalom
gyöngyszemei-sorozat szerkesztőjeként versek fordításával bízta meg.
1949-ben Szabó Lőrinc leánya, a színész Gáborjáni Klára
közbenjárására mutatta be a rádió a Hanság mondavilágából merített
Hany Istók című elbeszélő költeményét. Verseinek megjelentetését
támogatta Domokos Mátyás is, akivel Szabó Lőrinc halála után, 1957–58-ban
együtt rendezték sajtó alá az Örök barátainkat.
Amikor harminc év elteltével maga mögött hagyta a Külügyminisztériumot, többé
nem ment állásba, minden idejét a műfordításnak, a költészetnek
szentelte. S ez az elszántsága kedvezett az eposz műfajának. Lefordította
a portugál klasszikus Luís de Camo és A lusiadák (1984) című
eposzát, majd TassoA megszabadított Jeruzsálem-ét (1995) ültette át magyar
nyelvre. Ezt a teljesítményét jutalmazta az Írószövetség
a kiemelkedő műfordításért járó Forintos-díjjal, 2010-ben pedig
műfordítói munkássága elismeréseként a Hieronymus-díjat is megkapta.
Nagy kedvvel fordította Michael Ende népszerű meseregényét,
A végtelen történet-et (1985), és ő tolmácsolta Charles Baudelaire
addig kevéssé ismert A mesterséges mennyországok című esszékötetét
(1990).
A folyamatos műfordítói munka mellett gyarapodtak saját verseskötetei is.
Kiteljesedő költészetét 1996-ban a Radnóti-díj költői
fődíjával ismerték el. Laudációjában Lator László így fogalmazott
művészetéről: „Akárhonnan indul el, különösen az elmúlt évtizedben
írott verseiben, ha a leghétköznapibb látványból, ha az európai
művészet évszázados emlékeiből, valami erkölcsi szabályt keres,
a maga és mindnyájunk életére, sorsára érvényes, többnyire metafizikai
igazsághoz jut. Az utóbbi időben, most már a fogyatkozó idő
szorításában írott verseinek mindig visszhangos belső tere van. Most szól
a lírájában a legszebben »az életakarat záró fortissimója«,
most tudja igazán az elmúlás színe előtt, a véges élet
mégis-örökkévaló szépségét, a mámoros életörömöt kidalolni:
»Megbízhatatlan, gyönyörű kihívás, / parázna tündér, poklok zsombékjain /
tánckönnyű lábbal végiglibbenő, hadd ünnepeljünk – tönkre koptatott,
/ kirojtosodott, megvakult szívünket / terítve eléd élő szőnyegül!« Lírája
csakugyan »befelé tündököl«, nem vonzódik a látványos
mutatványokhoz. S bár van benne valami nemes, már-már vörösmartys pátosz, szép
emelkedettség, mindig ott érzik benne a huszadik századi líra
természetéhez-alkatához szelídített tapasztalattömege.”
Szerencsés volt a szerelemben, amely élete nehézségein átsegítette.
1939-ben ismerte meg a tizenhat esztendős Sándor Juditot, aki
zeneakadémista volt még, amikor 1944 végén, Budapest ostromakor házasságot
kötöttek.
Sándor Judit portréja (www.gyaszportal.hu)
Több mint hatvan esztendeig kitartottak egymás mellett. A zene szeretete is összefűzte őket, Hárs Ernő a zeneirodalom számos dalát lefordította felesége számára, aki híres operaszerepei mellett ennek a műfajnak is kiváló előadója volt. Judit 2008-ban bekövetkezett halálát követően Életed nélkül című verskötetében gyászolta meg őt és a vele együtt elveszített boldogságot: „Mert van olyan, mi érthető, / s van, ami érthetetlen, / mi szétvált, már nem egyesíthető / se pokolban, se mennyben. / Az egyetlen, mit tehetünk, / feltámasztjuk a dalban. / Csak élő szívet temetünk, / a holt már halhatatlan.” (Rekviem szólóhangra, V.)
Későn, 2012 őszén ismertem meg személyesen. Ropolyi Lajos,
a Szabó Lőrinc Alapítvány elnöke vitt el hozzá, hogy interjút
készítsünk életútjáról és Szabó Lőrinchez, valamint leányához, Kisklárához
fűződő emlékeiről a Petőfi Irodalmi Múzeum
számára. Őszintén, szerényen, hangjában lendülettel, ifjúi hévvel mesélt,
a családi barátság előzményei és egymásra épülő epizódjai közben
egyre beljebb jutottunk saját élettörténete és a történelem bugyraiba.
Fizikai ereje fogytán is mindig felvillanyozta egy-egy fordítással kapcsolatos
probléma, a szellemi kihívás lételeme volt. Hosszú, termékeny élete munkáját
több mint húsz önálló könyve (versek, tanulmányok, emlékezések, válogatott
műfordítások) és a lefordított teljes művek mellett számos
fordításantológia őrzi.