Francia művészek Schubert-felvételeiről

Nem lenne túlzás talán a kissé képzavaros szlogen sem, hogy Schubert zenéje – ahogy a franciák látják. Mert többről, másról van szó, mint csupán a Warner/Erato jóvoltából hozzánk is eljutott interpretációkról. Aki végighallgatta őket, tanúsíthatja: valami egészen megrendítő közvetlenség érződik abból, ahogyan eme előadóművészek Schubert zenéjét közvetítik, azaz, saját olvasatuk által érzékeny felbontású, szokatlan megvilágítású hangképet adnak kétségkívül széles körben ismertnek-népszerűnek tekinthető művekről.

A harmincas évei közepén járó David Fray személye nem ismeretlen a budapesti hangversenylátogatók számára; különböző hangversenyrendezők jóvoltából fellépett szólóesten csakúgy, mint több kedvelt zenekarunkkal. Fray Bach és Mozart mellett Schubert-művekből készített lemezeket; második Schubert-korongján a G-dúr szonáta (D. 894), a h-moll Ungarische Melodie, valamint két négykezes kompozíció, az f-moll Fantázia és az a-moll Allegro szerepel (ez utóbbiakban Conservatoire-beli volt zongoratanára, mentora, Jacques Rouvier a partnere).

Ami a magyar zenebarátokat illeti, a Schubert-interpretációt illetően igencsak elkényeztetettek – elég Fischer Annie hangfelvételekről mindmáig felidézhető, felejthetetlen játékára és Schiff András élménytadó előadására hivatkozni. E korszakos jelentőségű felfogások ismeretében is figyelemreméltó Fray Schubertje. Tolmácsolásában stabil, átgondolt koncepción alapul valamennyi tétel – nehéz lenne rangsorolni, melyik mű vagy milyen karakter áll hozzá legközelebb. Mindentudó biztonság árad a szervezett hangokból, amit csak első megközelítésben magyarázhatunk a technikailag kiművelt pianisztikus tudással. Fray ugyanis többre képes: működésbe hozza a hallgató emocionális szféráját is. Tehát, visszaadva a zene nyelviségébe vetett hitet, mögöttes jelentéstartalmakat kelt hangzó életre. Teszi ezt szinte eszköztelenül, már-már klasszikus tökélyre törekedve – miközben a kompozíció zárt egysége különös átalakuláson megy keresztül azáltal, hogy hosszasan él tovább a hallgatóság tudatában. Pontosabban, nem is a tudatában, hiszen a tudatosság Fray „térfelén” van, aki épp az intellektus fénye által fedezteti fel az átélhető szférát a befogadókkal. Olyan hangzásvilágba kerülünk, ahol otthon érezzük magunkat (nem otthonosan, azaz, szellemi szabadidő-ruhában!) – azáltal, hogy az érzelmileg berendezett muzsika valamennyi eleme megélt élményként köszön vissza. Fray játékában nincs semmi extrémitás – nem vesz extravagáns tempókat, kerüli a hatásos megoldásokat, nem magyarázza agyon a műveket. Egyszerűen hangzó életre keltette a kompozíciókat, ott-és-akkor jelenidejűen a maga számára, a mindenkori hallgatósága számára pedig korlátlan idejű aktualitással.

(ERATO 08256 461669 9 2)

A közelmúltban megjelent háromkorongos album tulajdonképpen jubileumi kiadványnak is tekinthető; éppen két évtizede dolgozik közösen Nathalie Stutzmann és Inger Södergren. Kodály jó egy évszázada azt tette szóvá, hogy a francia zeneszerzés értékei nem (vagy legalábbis csak nagyon lassan és töredékesen) jutnak el hazánkba – úgy tűnik, a francia előadóművészek némelyikének napjainkban is ez a sors jut. Így például NathalieStutzmann neve sem tekinthető közismertnek, még zenész berkekben is minálunk. A szopránénekesnő Christiane Stutzmann tanította ugyan énekelni mély hangú kislányát, de zenei tanulmányai csak több más terület érintésével jutottak vissza az emberi hang művészetéhez. Gyermekként zongorázott, fagottozott, kamarazenével, majd vezényléssel foglalkozott – ez utóbbi hivatásként kíséri, párhuzamosan az énekléssel. Vezényelni a finn Jorma Panulától tanult, a daléneklés művészetébe nem kisebb mester, mint Hans Hotter vezette be.

Stutzmann operaénekesként is fellépett, de pódiuménekesként ismertebb a nagyvilágban. Húsz éve állandó zongorakísérője a svéd Inger Södergren, akivel elsősorban francia és német repertoárt alakított ki. 2009-ben alapított egyébként egy kamarazenekart is, Orfeo 55 néven, amely Metzben működik, ahol Stutzmann rezidens művész. Interjúkban hangsúlyozni szokta azt a meggyőződését, hogy nem tud Schubert zenéje nélkül élni. S hogy tényleg valami fontosat-lényegeset jelent számára a dalok költőjének zenei világa, ékesen bizonyítják dalciklus-felvételei (amelyek külön-külön korábban már megjelentek).

Schubert-dalokról a zenebarátoknak elsőként Dietrich Fischer-Dieskau utolérhetetlen művészete jut eszébe, a Winterreise említésekor a magyarok Polgár László (szerencsére hangfelvételen is megőrzött) megrendítő előadására gondolhatnak, a személyre-szabott listákon előkelő helyen szerepelhet Peter Pears, vagy épp Ionel Pantea. Női hangon a Téli utazás, A szép molnárlány vagy épp a Hattyúdal (Stutzmann felvételén hat további dal is szerepel) – több mint szokatlan. Miként az is szokatlan, vagy legalábbis ritka, hogy hosszú évekig-évtizedig koncertező repertoárján is tartsa énekesnő.

Stutzmann és kísérője, aki zongoristaként is szép pályát mondhat magáénak, ember-léptékűnek érzi a dalok világát. Tehát, nem a sűrítmény-jelleget domborítják ki, nem is valamiféle mozaikként rakosgatják össze kisterjedelmű alkotóelemeikből a ciklusokat, hanem a sűrítést olyképp valósítják meg, mint az epikus alkotások, amelyek afféle jéghegy-csúcsokból képesek sejtetni a nagy távlatokat is, méretarányosan, kidolgozottan.

Első hallgatáskor az élmény váratlanságától elbűvölve, azonnal újrahallgattam, korongonként az albumot. Lebilincselő az a mód, ahogyan Stutzmann szinte a közlés természetességével énekel. A dalolás az érzelmek áradásában mutatkozik meg, ugyanakkor mindig érezhető valamiféle tartózkodás – a pódium távolsága a hallgatótól, vagy épp az a tapintat, amellyel a szerzőből az elképzelhető legszebbet akarja megmutatni a dalok közvetítése által?

Korántsem rutin (s főképp nem a megszokás) tartja együtt az énekest és kísérőjét, hanem az egy irányba való zenei gondolkodás. Nem kétséges: aligha lehettek vitáik valamely dal tempóját, karakterét illetően. Mindketten olyan művészek, akik minden hangért felelősséget vállalnak, azokért is, amelyek dallamokká állnak össze, azokért is, amelyek az alapot, a fundamentumot jelentik, s azokért, is amelyek a kíséret változatos funkcióit teljesítik. Meggyőződésük bizonysága néha szokatlan tempóválasztásuk, pontosabban, az a szabadság, amellyel néha merik megállítani az időt. Ehhez különböző (kifejező)eszközök állnak rendelkezésükre, amelyek felismerése gyakran csak sokadik meghallgatáskor, tudatos elemző-odafigyeléssel válik lehetségessé. A schuberti kifejezést egységnek tekintik, a dalszövegek nemcsak dallammal, hanem kíséretbe ágyazott, mindenkor pregnáns ritmikájú melódiákban realizálódnak. Több mint technikai bravúr az a megtervezett-kidolgozott dinamikai rend, amely ráadásul sohasem hangerő-teraszok mentén rendeződik; a pianóknak egész családja van – az indulati töltéstől függően egy-egy (decibelben meghatározható) hangerő megannyi érzés-hangulat megjelenítésére alkalmas. Együtt-muzsikálásuk során sohasem érződik semmi effektusnak, szöveg-illusztrációnak – a vándorlás-motívumok és – gesztusok akkor is előbukkannak, ha konkrétan a vándorlás-szó nem fordul elő a szövegben. Stutzmann remekül ért az irreális légkör megteremtéséhez – hangi alakítása sokdimenziósnak hat, külön színei vannak az álmoknak, a sejtéseknek és a vágyaknak-képzelődéseknek a megjelenítésére.

Nagyon sokszor kell meghallgatni a felvételeket, hogy szavakba foglalható konkrétumokat találjunk – és még amikor felfedezhető végre, hogy a Gute Nacht szövege kissé torzul (gutte, hosszú t-vel), még azt sem modorosságnak, inkább afféle sajátos karakterizáló ötletként fogadjuk el.

A dal: intim műfaj, kétségkívül nem monumentális koncerttermekbe való. Legalábbis, nem minden előadó vállalkozik arra, hogy kipróbálja, otthon érzik-e magukat szokatlan méretű pódiumon is a kislélegzetű alkotásokból felépülő ciklusok. E korongokat hallgatva, leginkább azért sajnálom, hogy a koncertéletben (nálunk is) a perifériára szorulnak a dalok, mert ily módon nincs meg a lehetőség megteremteni a közös(ségi) érzést nagylétszámú publikummal. Pedig ilyen interpretáció esetén bionyosra vehető, hogy működne a „bioáram”. Márpedig a zene közösségi produktum, közös élményforrás-lehetőség – a külön-külön megélt élmények utólagos-verbális megosztása pedig legtöbbször nem több, mint egy beszámoló valamely finom lakomáról. Ami, természetesen, nem pótolhatja a személyes megtapasztalást.

(ERATO 0825646237012)

Fittler Katalin