KISS LÁSZLÓ

Tévedhetnek-e a tanárok?*

Készültem írni egy cikket arról, mennyire fontos megtanítanunk a fiatalok számára saját hibáik és rossz döntéseik kezelését. Aztán ahogy egyre többet gondolkodtam a témán, arra jöttem rá, hogy van egy fontos csoport, amelynek tagjai még a diákoknál is jobban rettegnek a hibázástól. Ők a tanárok.  

Ha az ember elkezd tanítani, valamiért azonnal az a kényszerképzete támad, hogy a hibázás valami megbocsáthatatlan bűn, a jó tanár sosem vét, sosem hibázik, nem rontja el az évszámot vagy a képletet, minden helyzetet helyesen és igazságosan kezel, mindenre tudja a megoldást, és rendíthetetlen erkölcsi sziklaként példát mutat az elkövetkező generációknak. Pedig ennél messzebb nem is állhatnánk a valóságtól. A pedagógus is ember, ami azzal jár együtt, hogy olykor elrontja az évszámot és a képletet, bénán reagál le helyzeteket, néha fogalma sincs, mit kellene tennie, és legkevésbé sem erkölcsi szikla, csak Ember.

A tévedhetetlen tanár mítosza azért is furcsa, mert ha visszaemlékezünk saját tanulmányainkra, pontosan láttuk és ismertük tanáraink gyengeségeit. A családi legendáriumunk őriz ezzel kapcsolatban egy történetet, amikor az osztályfőnökömnek hatodik osztályban azt a visszajelzést adtam – az ő kifejezett kérésére – hogy szerintem sosem dicsér minket, mindig csak szid, egyszerűen nem veszi észre azt, amikor jók vagyunk. Ezzel a visszajelzéssel annyira megsértettem az osztályfőnököm hibátlanságát , hogy még aznap meglátogatta a szüleimet otthon, és elkezdte meggyőzni őket arról, hogy komoly magatartásproblémáim vannak.

Cathrin Schultz pszichológus, a hibázás egyik legismertebb kutatója arról mesél, hogy a probléma gyökere abban keresendő, hogy szinte már irracionális szeretet fűz bennünket azokhoz a modellekhez, amelyek segítségével a világot megérteni próbáljuk. A bennünk élő modellek oly annyira erősek, hogy általában a nyílt tényekkel való szembesülés sem elegendő ahhoz, hogy feladjuk őket, hanem teljes kreativitásunkat megmozgató megoldásokkal rukkolunk elő az ellentmondás feloldásához. Csak hogy érzékeltessem, hogy ezek mennyire abszurdak tudnak lenni, ezen stratégiák közül megmutatom a kedvencemet: a tévedtem, de igazam van! stratégiát: “lehet, hogy azt jósoltam, ma esni fog, és igaz, hogy végül nálunk hétágra sütött a nap, de volt olyan település, ahol viszont tényleg esett, tehát igazam volt. Vagyis a modellem helyes, nem kell elvetnünk, a világegyensúly fennmarad, én pedig megmaradhatok annak az embernek, aki mégiscsak képes megjósolni az esőt.”

Pedagógusokkal, ifjúsági szakemberekkel beszélgetve azt tapasztalom, hogy hihetetlen mértékben rettegnek attól, hogy valamit helytelenül tesznek, elrontanak, és ennek következtében a tanítványaik, vagy éppen kollégáik, inkompetens tanárnak, trénernek tarják őket. A modell, hogy egy tanár nem hibázhat, arra kényszeríti a pedagógusokat, hogy a munkájuk során felmerülő tévedéseiket, rossz döntéseiket, hibáikat a fennt említetthez hasonló, a környezetük számára gyakran átlátszó stratégiákkal leplezzék. Pedig ne legyenek illúzióink, a fiatalok elég gyorsan észreveszik, ha valamit rosszul mondunk, inkonzisztens dolgokat állítunk, vagy bort iszunk és vizet prédikálunk…stb. A “jó diák” persze ilyenkor elfordul, nem veszi észre, úgy csinál, mintha nem történt volna semmi. A “rossz diák” azonban szóvá teszi, felhívja rá a figyelmünket, számon kér a hibáért, és ha megpróbáljuk letagadni a tévedést (általában megpróbáljuk), akkor élvezettel dörgöli az orrunk alá.

Ez a hibáktól rettegő, azokat minden áron elkerülni akaró viselkedés minden szinten áthatja az iskolát.

Azt is mondhatnám, az iskolák hibakultúrája kulturálatlan.

Ugyanis nemcsak önmagunkkal szemben várjuk el a hibamentességet, hanem a diákoktól is. Erre az egyik bizonyítékom, hogy az iskolában szerintem nem létezik valódi javítási lehetőség: a hibáktól nem lehet megválni, azokat egész tanévben, sőt akár évekig a hátunkon cipeljük. Miért? Tegyük fel, hogy egy diák úgy dönt, (persze hibásan) hogy a történelem dolgozatra nem tanul, inkább játszik még egy online pókerpartit. A következmények nem maradnak el: a dolgozatra egyest kap. Képzeljük el, hogy ez jól észhez téríti a diákot, és a következő dolgozatra már felkészül. A szorgalmas tanulás eredményeként kap egy ötöst. Hányas lesz mindezek átlaga? Hármas. És mi ezzel a baj? Csak annyi, hogy a diák sosem tudta hármasra a tananyagot: egyszer tudta egyesre, most éppen ötösre tudja. Az eredmény se nem reaális, se nem túl igazságos.

Persze joggal mondhatjuk, hogy ilyen az élet, az embernek viselnie kell a döntései következményét. Ez teljes mértékben igaz, de a következmények vállalása és hibáink hosszú távú “cipelése” nem ugyanaz. Carol Dweck TED előadásában mesél egy chicagói iskoláról,

ahol ha a diák nem megy át egy teszten, akkor nem azt írják rá a dolgozatára, hogy megbukott, hanem azt, hogy “még nem”.

Vagyis egyértelművé teszik, hogy a diák MOST nem tudja az anyagot, ezért MÉG NEM teljesítette a feladatot. Nem a bukást hangsúlyozzák, hanem a lehetőséget a fejlődésre: a “még nem”-ben benne van az ígérete annak, hogy sikerülni fog. 

Ez a megközelítés egy lényeges különbségre hívja fel a figyelmünket. Hiszen amikor a tanulmányainkat befejezve szeretnénk helyt állni az életben, nagyon nem mindegy, hogyan viszonyulunk a kudarcokhoz: életre szóló cipelnivalóként, vagy a siker ígéreteként tekintünk-e rájuk. Az üzleti világban számtalan példát találhatunk ennek illusztrálására. Kevesen tudják, hogy Muhámmád Janusz Nobel-békedíjas közgazdásznak, az indiai szegények bankjának kitalálójának volt egy korábbi projektje, amelyben földművelésre próbálta motiválni a szegényeket, és az ilyen formában megtermelt gyümölcsöt és zöldséget eladni. A vállalkozás teljes kudarc volt. Mégis, igazából senkit sem érdekel ma már hány rossz döntést hozott Muhámád, ha egyszer volt egy zseniális ötlete. Nem ér fele annyit a vállalkozása, amelyet sikerre vitt. Vagy ott van a sorozatos hibázás utáni talpraállás nagy ikonja, Steve Jobs, aki évekig veszteséges vállalkozásokat halmozott, kirúgták a saját cégéből is, de a nevét mégis úgy tartjuk számon, mint az emberét, aki siker sztorit csinált az Apple-ből. Azaz az életben senkit sem érdekel, hányszor esünk el, hanem az a kérdés, hányszor állunk fel, és mit tanulunk belőle.

Ehhez képest az iskola mikrokozmoszában nagyon is fontos, hogy hányszor esünk el, mert nem ugyanaz a megítélése annak a diáknak, aki tízszer esik el, mint annak, aki egyszer sem. Minél kevesebbet hibázik egy diák, annál nagyobb elismerést kap.

Ehhez képest ritkán szokott  könyvjutalmat és oklevelet kapni az a diák, akinek a legnagyobb mértékben javult abban a tanévben az átlaga.

De miért nem? Könnyen lehet, hogy ebben több munka volt, mint a kitűnő bizonyítványban, azonban ez nem érték. Legalábbis hivatalosan semmiképp.

A hibakulturálatlanság következményei nem maradnak meg az iskola falai között. Nemcsak arról van szó, hogy pedagógusok százezrei teszik tönkre magukat lelkileg (ennek következtében előbb-utóbb testileg) pusztán azért, hogy fenntartsák a hibátlanság illúzióját, hanem a munkaerőpiacra kilépő fiatalok is komoly hátrányokkal indulnak. Az a munkavállaló, aki fél hibázni, tévedés esetén pedig minden eszközzel igyekszik ballépéseit letagadni, minimalizálni vagy relativizálni, sok kellemetlen helyzettel fog szembesülni. És most nem az olyan munkahelyekre gondolok feltétlenül, mint a Prezi, ahol pezsgővel ünnepelnek meg minden leállást és komolyabb hibát (pontosabban azt, hogy milyen sokat tanultak belőle). A hibázás ugyanis még a leghierarchikusabb rendszerben is az élet mindennapi, természetes része, amit nem kiiktatni és tagadni kell, hanem a helyén kezelni. Arról pedig azt hiszem, nem kell sokat érvelnem, hogy a munka – legyen szó egy új termék kitalálásáról, a saját vállalkozásunk megtervezéséről, egy csapat vezetéséről, vagy egy munkahelyen való érvényesülésről –  elképzelhetetlen hibázás nélkül.

 Mit tehet tehát egy pedagógus, ha szeretné ezt az ördögi kört megszakítani? Engedje el a tévedhetetlenség illúzióját, és ismerje be, ha hibázott, kérjen bocsánatot. Diáktól, kollégától, igazgatótól, szülőtől, bárkitől. Nem kell félni, ettől senki sem lesz kisebb, sem kevésbé kompetens. Csak emberibb. Az iskola, és benne a tanítás pedig mi más, mint emberi kapcsolatok szövevényes hálózata. A hibáink beismerésével éppen ezen kapcsolataink minőségét javíthatjuk. És nem mellesleg reménykedhetünk abban, ha ezt tesszük, előbb-utóbb a diákjaink is követni fogják a példánkat.

(Forrás: DIA-DEMOKRATIKUS IFJUSÁGÉRT ALAPÍTVÁNY, Karinthy Frigyes út 16, Budapest, Hungary, H-1111, hellodia@i-dia.org +36 1 354 11 91)