LÁSZLÓ FERENC*
Fiatalok és a klasszikus
zene
Komoly,
de nem reménytelen
Habár a komolyzenei közönség nemzedéki utánpótlásáért
való aggódás immár maga is nagypapakorú félelem, a koncertlátogató közönség
elöregedése korántsem légből kapott álprobléma. A fiatalok megnyerése
létkérdés - e felismerés muzsikusok és koncertszervezők seregét nyomasztja
és inspirálja, itthon csakúgy, mint a nagyvilágban.
Ritkulnak a telt házak - egykönnyen ez a szubjektív és
enyhén képzavaros benyomásunk támadhatott az utóbbi pár esztendőben, ha
rendszeresen látogattuk a klasszikus zene bevett hazai koncerthelyszíneit. Ma
már a sok szempontból amúgy bámulatosan viruló s világsztárok
vendégfellépéseivel gazdagon tarkított koncertévadok, a fesztiválok
bővülő sora sem igen fedheti el a tényt, hogy valamiféle átformálódás
zajlik a komolyzene s általában a magaskultúra
társadalmi környezetében, amely jelentékenyebb a látogatottság
idényjellegű árapálymozgásainál. A jegyvásárlói pénztárcákat is keményen
sújtó világgazdasági válság e téren inkább csak kísérőjelenség vagy
legfeljebb katalizátor, amely gyorsabb lefolyásúvá és nyomatékosabbá teszi a
tőle jórészt független folyamatokat: az államok óvatos vagy épp
sietős kihátrálását a mecénási pozíciókból, a koncertjárás társasági-társadalmi
presztízsének és divatjának leértékelődését, ezzel összefüggésben a
szponzorok növekvő takarékossági hajlandóságát vagy épp a komolyzenei
lemezpiac elvérzését. S éppen nem utolsósorban: az új koncertlátogató
nemzedékek meghódításának és kinevelésének egyre sürgetőbb, nehezebb és
sokrétűbb feladattá válását, amely némi fáziskéséssel immár hazánkban is
mind többek számára jelent komoly fejtörést és egyszersmind új, izgalmas
lehetőségeket.
A család helyett
A klasszikus zenei közönség elöregedése világjelenség,
így a hazai helyzet felmérésében és a kiutak keresésében jó néhány nemzetközi
példa kínálkozik. A legprogresszívebb kísérletek jócskán túlterjeszkednek a
"tegyük trendivé a klasszikus zenét!" - egyebekben dicséretes -
törekvésén. Ezek kezdeményezői részint zenepedagógiai feladatokat
vállalnak magukra, részint pedig a komolyzene társadalmi küldetését
bizonyítják. Európában alkalmasint a máig loboncos üstökű angol karmester,
Sir Simon Rattle nyolcvanas évek óta mindinkább
kiteljesedő fáradozásai említhetők. Rattle
előbb a Birminghami Szimfonikus Zenekar élén, majd 2002 óta immár a
Berlini Filharmonikusok vezető karnagyaként terelgeti a fiatalokat a
klasszikus zene felé: hangsúlyosan nem formális megjelenésével, ingyenes és
korántsem hagyományos helyszíneken megtartott koncertek sorával, s nem
mellesleg a hátrányos helyzetű tinédzserek bevonásával néhány kitüntetett
produkcióba. (2003-as kezdeményezése, amely egy használaton kívüli berlini
remízben 250 gyerekkel és nagykamasszal táncoltatta el Sztravinszkij Tavaszi
áldozatát, mára legendássá vált.) Rattle
tevékenységétől korántsem függetlenül a Berlini Filharmonikusok
szervezetén belül ma már külön oktatási osztály működik, merthogy egy sor
német és angolszász szimfonikus együtteshez hasonlóan itt is felismerték, hogy
a közönség-utánpótlás megteremtése nevelői, zenepedagógiai feladatokat ró
a jövőért aggódó muzsikusokra. Hiszen világjelenség az is, hogy a zenei
képzést és a zenei ízlés fejlesztését már csak alig vagy egyáltalán nem
ambicionáló család és iskola helyett magára a zenei közösségre hárulnak e
feladatok. Ami annál is sorsdöntőbb felelősség, mivel a legújabb
kutatások szerint egyre fiatalabb korban alakul ki a gyermekek zenei ízlése, s
így jócskán lerövidül az az időszak, amíg lehetőség kínálkozik az
ízlés orientálására és fejlesztésére.
Viva El Sistema!
A helyzet mindazonáltal nem reménytelen, hiszen a zene
nem nyelvi jellegű, univerzális és interkulturális jelenség, s mint ilyen
nemcsak sikerrel népszerűsíthető, de a társadalmi felzárkóztatásban
és a közösségek fejlesztésében is érdemi szerepet játszhat. Ennek vitán felül
legékesebb bizonyítéka a venezuelai zenei képzés egyszerre kulturális,
társadalmi és szociális diadala, az 1975 óta feltartóztathatatlanul
hódító El Sistema, amely a helyi
szociális tárca támogatásával jelenleg több mint 300 ezer fiatal számára kínál
kitörési lehetőséget, s megismerkedést nem csupán a klasszikus zene
kultúrájával, de a szolidaritás, a harmónia, az együttműködés
társadalmilag is kamatoztatható erényeivel úgyszintén. Az El Sistema sikere ma már egy sor más országban, így az
Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is hasonló kezdeményezések életre
hívását eredményezte.
A fentebb vázolt helyzet, a problémák és kitörési
pontok sablonja "Kodály országában" is hasonló, s így a hazai zenei
élet szereplői ugyancsak egyszerre kényszerülnek a rövid távú taktikai
közönséghódítással és a stratégiai közönségneveléssel foglalkozni.
Kezdeményezésekben nincsen hiány, hiszen a ma már nem létező Klassz Iroda zenével barátkoztató Csoki koncertjeitől
az idén júniusban megrendezett I. Nagy Hangszerválasztóig, a Nemzeti
Filharmonikusok módszeresen felépített ifjúsági bérleteitől a Müpa babakoncertjeiig se szeri, se száma a jövő
reménybeli közönségét megcélzó eseményeknek. Mégis a legváltozatosabb s
ilyesformán legígéretesebb közelítésekkel alighanem a Budapesti
Fesztiválzenekar kísérletezik: egyszerre választva szét a célba vett, ám
különböző módszerekkel elérhető korosztályokat, s fordulva a zenei
nevelésen túli társadalmi szerepvállalás felé. "Elmúlt már az idő,
amikor egy zenekar csakis koncertteremben, frakkba öltözve volt
látható-hallható" - fogalmaz Fischer Iván, aki zenekarával immár új koncertformákat
is sikerre vitt. Ilyen például a huszonévesek számára a Millenárison
megrendezett Midnight Music típusa, amely az éjszakai
életet élő fiatalok, döntően a huszonévesek számára bizonyult
csábítónak. Fischer a beleérző készség fontosságát hangsúlyozza: "Ez
a generáció általában nem vásárol színházi vagy koncertbérletet, CD-vásárlás
helyett letölti magának a zenét. Arra van szükség, hogy a fiatalok ingyen
hozzájussanak a művészetekhez, mert hatalmas rá az igényük.
Egyszerűen el kell képzelni, hogyan élnek ők: kevés pénzzel, de nagy
érdeklődéssel, későn kelnek és későn fekszenek." Az 5 és 12
év közötti gyermekek számára a Kakaókoncertek megrendezése, zene a Critical Mass biciklis menetének,
minikoncert szülészeten és az öregek otthonában,
kisfilmes pályázat, tematikus maratonok,
tehetségkutatás a Magyar Zeneiskolák Szövetségével - s e felsorolás még csak
nem is teljes. Az új közönség és egyszersmind a zene társadalmi küldetése felé
nyit a Budapesti Mahler Ünnep idei különleges produkciója, Benjamin Britten
gyermekoperája, a Noé bárkája is, amely eredetileg is döntően
gyermek muzsikusokra-énekesekre íródott. A karmester és rendező, Philipp
György a készülő előadásról szólván a bárka szimbólumát
nyomatékosítja: "Ki kell menteni ezeket a gyerekeket a mai magyar
'kultúrából'. Mentenünk kell, ami még menthető."
Hendikepesek
Amíg az opera műfaja körül a fiatal közönség
meghódításának jó néhány sikeres kísérletét láthattuk az elmúlt években (itt
első renden nyilvánvalóan Kovalik Balázs nevét kell említenünk), s a
társadalmi szerepvállalás mozzanata is megjelent ezen a tájékon (lásd, mondjuk,
a Krétakör Krízis-trilógiájának középső darabját), addig a
klasszikus zene kamaramuzsikai vonulata nyilvánvalóan kevesebb eredményt ért el
a fiatalok megszólításában. Reménykeltő példa persze itt is akad, amint
erről a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál harmadik sorozatáról
beszámoló cikkünk is hírt adott (lásd: Meghallgatják egymást,
Magyar Narancs, 2012. augusztus 23.). Ám e téren mégis határozott
közönségdeficittel és valóságos hendikeppel szembesülnek a különféle, sokszor
tehetséges, sőt rangos vonósnégyesek és egyéb kamarajellegű formációk
művészei. Krulik Eszter, a tavaly megalakult Krulik Kvartett primáriusa a
közönségszervezői feladat kihívásait emlegeti: "Vannak budapesti
koncerthelyszínek, ahol ahhoz a feltételhez kötik az együttes fellépését, hogy
hoznunk kell a saját közönségünket. Az embereket személyesen, egyenként kell
megszólítani, mert bár a kör e-mailek és a közösségi portálok fontos
reklámfelületek, az 1000-2000 meghívottból biztosan csak azok szoktak eljönni,
akiknek személyesen mesélek a koncertről." S tegyük még hozzá, a
kamarazenéről ráadásul mesélni is nehezebb, hiszen ahogyan az
ismeretterjesztőként is fáradozó Péteri Lóránt zenetudós fogalmaz: "A
'hardcore' kamarazenéről sokkal nehezebb a
szakzsargon mellőzésével beszélni, mint mondjuk egy Mahler-szimfóniáról.
Utóbbiban sztori van, a legkülönbözőbb stilisztikai utalások, egymással
feleselő hangvételek, unikális hangszerelési ötletek, míg Brahms op.
120-as két zongora-klarinét szonátája egyfelől gyönyörű,
másfelől nagyon okos zene, ámde mesélni róla roppant nehéz."
Interaktív ismeretterjesztés, ingyenesség, internet -
szemre mintha ez az alliteráló hármas kecsegtetne leginkább a fiatalok bevonzásával.
"Aki ma nincs fent a Youtube-on,
akinek nincs Facebook-profilja, s aki nem él az
úgynevezett social media
egyéb lehetőségeivel - az egyszerűen nem létezik a nyilvánosság
számára" - fogalmazta meg a netes jelenlét kényszerét egyik legutóbbi
interjújában (Muzsika, 2012. július) a Nemzeti Filharmonikusok
főigazgatója, Kovács Géza, s valóban, mindez nélkülözhetetlennek
tűnik, még akkor is, ha rövid távú megtérüléssel nem kecsegtet a nem is
annyira virtuális energia-befektetés. Merthogy az internetes jelenlétből
és az ingyenes koncertekből nem tudni, mikor lesz jegyvásárló vagy épp
bérletes közönség, s ezen a téren értelemszerűen a hosszú távú projektek
sem garantálhatnak biztos sikert. Bár hogy végül sor kerül-e a fentebb
emlegetett El Sistema magyarországi meghonosítására,
amint azt a fideszes Kupper András kezdeményezése
célozza, az korántsem csupán a jegybevételek majdani remélt gyarapodása miatt
lehet érdekes számunkra. A Symphonia Alapítvány és
annak formálódó monori előprojektje ugyanis a
hátrányos helyzetű fiatalok felzárkóztatásában és a romaintegrációban is
szerepet kíván vállalni, s ez a vállalkozás még akkor is méltán igényt tarthat
támogató rokonszenvünkre, ha amúgy netalán szívfájdalom nélkül az öregekre
hagynánk is Schumann Esz-dúr zongoraötösét.
Forrás:
2012/35.
szám (2013. VIII.30.)