SOLTI KÁLMÁN*

Erkölcs és iskola

Az ember, mióta ember, tudtában van annak, hogy embernek lenni nem adottság, hanem feladat, és hogy az ember folyton az embertelenségben él. Ahhoz, hogy valóban megérdemelje az ember nevet, erőfeszítésekre van szükség, össze kell szednie magát. Mondhatnánk azt, hogy az az igyekezet, amellyel az embernek igyekeznie kell azon, hogy valóban méltó legyen az ember névre- ez az erkölcs.

Az etika nemcsak életmódot jelent, hanem tudományt is. Az utóbbit a következőképpen határozhatjuk meg: az etika a filozófiának az az ága, amely az ész természetes fényében az erkölcsi jelenség végső alapjait kutatva azt igyekszik megállapítani, hogy az emberi cselekvés, illetve az emberi személy milyen belső és külső tényezők alapján válik jóvá vagy rosszá, értékessé vagy értéktelenné.

Vannak korok amikor, amelyekben az erkölcsi tudat működése sok oknál fogva nehézségekbe ütközik, s akkor beszélünk többet az erkölcsről. Akkor vetjük föl azt a kérdést, hogy van-e, s hogy mi az, hogy miféle értékek határozzák meg erkölcsi döntéseinket és így tovább. Szent Ágoston egyik híres mondása az idővel kapcsolatban hangzott el: „ha nem kérdezik mi az idő, akkor tudom, hogy micsoda, ha kérdezik, akkor nem tudom”. Az erkölccsel is így vagyunk. Tudjuk, hogy mi, amikor cselekszünk, és zavarba jövünk, amikor rákérdeznek, hogy mi is ez, hogyan működik. És akkor kérdeznek rá, amikor a működése körül zavar van.

Manapság az erkölcs működése körül ilyen zavarok lépnek föl, nemcsak Magyarországon, hanem világszerte. Egyrészt talán azért, mert egy erkölcsi pluralizmus soha nem látott korszakába jutottunk, másrészt azért, mert a történelemben is megnyílnak előttünk olyan ismeretek, amelyekkel az emberiség régebben nem rendelkezett.

A család és a társadalom erkölcsi működése sok vonatkozásban megrendült. Még ott is, ahol az erkölcsi tudat ép és működik, gyakran kérdésessé válik, hogyan lehet az erkölccsel kapcsolatos, meggyőződéseket, ezt a hitet továbbadni.

Itt jelenik meg az iskola szerepe, illetőleg itt vetődik fel az a kérdés, hogy milyen szerepet tud vállalni, betölteni az iskola. Az iskola, mint a társadalom egészét érintő nevelő intézmény nem olyan régi keletű. Régen is voltak iskolák, de ezek a társadalom kicsi részét érintették, és ott sem töltöttek be feltétlenül nevelő funkciót, hanem inkább ismeretek közlésére való műhelyek voltak. Az antik iskola valami efféle. Amikor megjelent a kereszténység, s kilépett az üldözések korából, nem is törekedett arra, hogy iskolákat alapítson, mert a társadalom olyan rétegeihez fordult, amelyeknek az életében az iskola nem játszott szerepet. Ahol műveltebbekhez fordult ott úgy érezte, hogy az iskola jellegzetesen a műveltség más elemeinek az átadására való.

Az újkor vetette fel azt az igényt, hogy a társadalom egyre több embert irányítson iskolába. Négyszáz éve annak, hogy Kalazanci Szent József piarista rend alapító szegény gyerekek számára ingyenes iskolát létesített. Ő világosan fogalmazta meg, hogy előbb-utóbb az egész társadalomban olyan iskolákat kell létesíteni, amelyek minden fiatal számára lehetővé teszik, hogy műveltséget szerezzen.

A modern műveltség a könyvnyomtatás, a természettudományos gondolkodás előrehaladása, illetve az egész társadalmi élet átalakulása miatt olyanná vált, hogy ebbe a műveltségbe a család már nem tudta bevezetni gyermekeit. Szükségessé vált, hogy a család át tudja adni, meg tudja osztani a gyermek oktatására és nevelésére irányuló felelősséget egy olyan intézménnyel, amely ebben részt vállal. Ez lett az iskola.

Manapság sokszor megfogalmazzák, hogy az iskolának pusztán oktató feladatokkal kell foglalkoznia. Jobb – mondják-, ha a nevelést a szülőkre vagy egyházakra, templomok körül alakuló közösségekre bízza.

Az iskola maga képtelen élni, működni, az oktatás feladatát is képtelen betölteni, ha erkölcsi mondanivalója nincs azon fiatalok számára, akiket összegyűjt. Hiszen közöttük óhatatlanul kialakul valamiféle sajátos társadalom, közösség. Ezt vagy ebek harmincadjára engedjük – s akkor tanítani sem lehet, akkor ez a közösség negatív példát ad, negatív hatással lesz azokra, akik ott összegyűlnek. Vagy pedig erkölcsi szabályok helyett katonai fegyelemmel próbálunk közöttük rendet tartani, egyszerűen a szükség parancsolta rendet igyekszünk megteremteni köztük; akkor az iskolából kaszárnya lesz, vagy rosszabb esetben börtön.

Schütz Antal, a kiváló piarista filozófus egyik írásában ezt olvashatjuk: Egy katolikus iskola kapuja fölé láncon galambot akasztottak, a Szentlélek jelképét, s a falra felírták a bibliai mondatot: Ez a Ti mesteretek, aki megtanít minden igazságra. Telt múlt az idő, a lánc megrozsdásodott, elszakadt és egy óvatlan pillanatban a galamb leesett, s a kapu fölött ott maradt a bot, és körülötte a felirat: Ez a ti mesteretek….

Ez megint nem cél, hiszen tanulni, s a megismerés útján előrehaladni akkor lehet, ha ezek a fiatalok jókedvvel vannak együtt, s a munkához, a szellemi figyelemhez szükséges erőfeszítés mögött erkölcsi tartalékok állnak. Ha szívesen fogadják ezt az újszerű közösséget, amelybe a családból átlépnek, vagy családi otthonukból naponta újra eljönnek, hogy órákat töltsenek együtt. Erkölcsi égbolt nélkül az iskola sem tudja betölteni feladatát. Ennek az erkölcsnek a képviseletét az iskolában módszeresen, komolyan, hivatástudattal lehet igazán művelni. Ha ezt nem vállalja akkor pusztító rossz példát ad.

Erkölcsi semlegesség az iskolával csak papíron fogalmazható meg, a valóságban nem születhet meg. Ennek tudata a pedagógiát korábbi évszázadokban mélyen áthatotta. Förster, svájci pedagógus könyveiben jelenik meg nagyon világosan, ő arról beszél, hogy a porosz rendszerrel szemben – már akkor szokás volt a porosz oktatási rendszert túlságosan katonás, kemény fegyelemmel, fegyelemtartással vádolni- kialakult egy liberális amerikai oktatási rendszer. Azt mondta, keresni kell azt a közbülső megoldást, amely nem egyszerűen megalkuvásokból épül fel, hanem minőségi előrelépést jelent. Mert a szabadságot és a fegyelmet kapcsolja össze: éppen az erkölcs, éppen valamiféle mélyről fakadó meggyőződés nevében, amely nem egyszerűen megalkuvásokból épül, hanem minőségi előrelépést jelent. (Nem jelent szabadosságot.) Akkor nem csak az iskolai életüket lehet harmonikussá tenni. Az, hogy az erkölccsel ilyen módon találkoztak fiatal korukban-amikor családjukból, kiléptek, még mielőtt a társadalomnak a személytelenebb rendjébe betagolódtak volna -, ez az életük számára talán nagyobb, fontosabb útravaló, mint azok az ismeretek, amelyekre az iskolában szert tesznek.

Körülbelül ez volt a helyzet a századfordulón. Azóta sok minden történt velünk, körülöttünk, éppen itt Magyarországon. Talán érdemes felidézni, hogy a két világháború közötti Magyarország nagyon sokat tett az oktatás minősége érdekében, amit tett, az nagyon tiszteletreméltó gyümölcsöket érlelt. De az oktatás és az iskolák vonatkozásában elégedetten és büszkén tekinthetünk vissza.

Erre következett a második világháború és a háborút követő évtizedek sokféle megrázkódtatása. Miféle megrázkódtatások voltak ezek? Nem föltétlenül szándékos pusztításról van itt szó, nem azt keressük, hogy ki miben bűnös, hanem a történteket vegyük számba. A család nevelő tevékenysége rendült meg. Részben azért, mert a gyerekekkel együtt töltött idő szűkült azzal, hogy apának, anyának keresőmunkát kellett végeznie, azzal, hogy sok falusi embernek városba kellett mennie, ingáznia és így tovább. Azzal, hogy betört a családba a rádió, televízió, s az együtt töltött időnek nagy részét betöltötte a nyilvánosság, amellyel a család nem tudott mit kezdeni, mellyel máig sem tud.

A szülők önbecsülése is megrendült. Sokszor úgy érezték, hogy az örökség, amit ők kaptak, már nem alkalmas arra, hogy az új világban eligazítsa őket.

Másik oldalon a társadalom erkölcsi tudata bomlott meg és kuszálódott össze. Emiatt az iskola helyzete roppant nehéz lett. Még akkor is azzá lett volna, ha a hatalom nem akarta volna az iskolát a maga szócsövévé tenni, s ezáltal sok hazugságot, belső képmutatást nem vitt volna bele az iskola gyakorlatába.

Összekuszálódott az iskola és a család kapcsolata, mert az iskola egyfelől intézménnyé lett, hatósággá, amely a családot próbálta a maga módján sarokba szorítani, a családon sok mindent számon kérni. Másfelől a család elvesztette az iskolába vetett bizalmát, s ahelyett, hogy együttműködött volna vele, a szülő az oktatón kérte számon saját sikertelenségeit, pedig maga sem dolgozott együtt vele. A társadalom pedig végkép nem állt az iskola mögé. A diák azt érezte, hogy ha a tanár esetleg próbál valamiféle erkölcsi rendszert képviselni, azt sem meggyőződéssel teszi; a világban más fogadja őt, nem azoknak az erkölcsi normáknak tisztelete, amelyeket az iskolában esetleg elébe állítottak. Megdöbbentő gyorsasággal ment végig ez a pusztítás társadalmunkon. Az iskola ebben nem lelte igazán a helyét.

Nem csoda, hogy amikor a politikai rendszer megváltozott, új lehetőségek nyíltak meg, és az iskola keresi helyét, akkor sokan azt mondják, hogy ebből a zűrzavarból az iskola hátráljon ki, s rendezkedjék be arra, ami könnyű megragadni, amit világosan meg lehet fogalmazni, aminek eredményességét konkrétabban lehet mérni. Érje be azzal, hogy oktat. S a gyerekek körül felmerülő problémákat hárítsa másra.

Remélem világos, hogy ez az út járhatatlan, ez nemhogy valamifajta megoldás lehetőségét nyitná meg, hanem éppen az ellenkezőleg, sokkal rosszabb volna mindannál, ami idáig történt. Az iskolának vállalni kell az erkölcsi magatartás felnevelését, kialakítását- akkor is, ha romokból építkezve kell előlépnie. Roppant nehéz ez akkor, amikor a társadalomban is bizonytalanná voltak az erkölcsi normák, amikor egy korábban homogén erkölcsi gondolkodás után egy pluralista világképbe lépünk át.

Borzasztó nehéz ezt törvényekkel szabályozni. Amikor a Nemzeti Alaptanterv, a Kerettanterv, az oktatási törvény megfogalmazására sor került, láthattunk, hogy mennyire nehéz erkölcsi eszményeket jogilag megfogalmazni. Oktatási programot könnyebb meghatározni, mert meg lehet mondani, hogy ezt és ezt számon kérjük, ilyen és ilyen vizsgán ellenőrizzük azt, hogy ki mit tud és mit végzett a tanár, de azt sem olyan egyszerű.

Hogy az erkölcsi nevelést, hogyan lehet törvényesen megfogalmazni az igen sok kérdést, vet fel. Ami nehéz azt nem lehet azzal elhárítani, hogy nem oldjuk meg. Mert ha elhárítjuk, akkor jövendő emberségünk alapjai vesznek el.

Az iskolában igenis vissza kell térni oda, ahol a világ és önmagunk megismerése egyszerre történhet. Ahol Heisenbergről van szó, az atomfizika világának megismerése és az atommal bánó ember felelősségének felmérése egyszerre történik. Ha a diák máshol kapja meg a tudást, és máshol próbálják beléoltani a felelősségtudatot, akkor ezek nagyon nehezen integrálódnak benne egységes emberi magatartássá, És ha csak vasárnapi prédikációkban vagy keresztény közösségekben kap erkölcsi oktatást, akkor talán megteremt maga körül egy intimszférát, ahol erkölcsös módon igyekszik érvényesülni, vagy érintkezik a többekkel. De félő, hogy kettős számvitel alakul ki benne, és az élete hétköznapi részében ezeknek az erkölcsi megfontolásoknak az érvényesítésére nem neveli rá senki.

Ott kell erkölcsösnek lennie a fiatalnak, ahol elemi emberi tapasztalataira szert tesz, ahol először találkozik más családból származó fiatalokkal és köt barátságot, s kerül rivális viszonyba. Különben tudathasadásos emberek, az erkölcsi gondolkodástól elszakadó csoportok születnek, s a jövő, a nemzet, az emberiség jövője lesz kérdésessé.

Nehéz vigasztaló perspektívát rajzolni. Nem olyan egyszerű csináljunk ilyen iskolát, vagy hozzunk jó törvényeket (azaz Pedagógiai Programot) és ez majd megoldja a dolgot. Sokszor mondjuk sokkal könnyebb pusztítani, mint építeni. Az építés lassúbb, mert akárhol kezdjük el, mindenhol az az érzésünk, hogy nem itt kellett volna kezdenünk.

Valahogy mindenhol el kell kezdeni, vállalva és viselve a töredékesség kockázatát, s a türelem, a remény lelkületével. Csodák nem lesznek, de csoda lesz maga a hétköznapok előrehaladása. És ha ezt következetesen és reménnyel végezzük, akkor igenis születhetnek iskolák, amelyekben ez a keresgélő magatartás a fiatalok életét, szemléletét tartósan meghatározhatja.
Nagy jelentőségűek itt az egyházi iskolák. Ezek nem a csodák színhelyei, hanem maguk tapogatózó, küzdelmes mozdulataival a reménység hordozói, s egy sajátos párbeszéd lehetőségének megteremtői. Ha a családokkal együttműködve a társadalommal kapcsolatot találva tudnak előrelépni, akkor, mint a nagy pusztulások után kisarjad a fű, úgy sarjadhat itt valami, ami a jövő ígéretét hordozza magában.

Az iskola nevelési elveinek meghatározója lehet Szent Pálnak egy érdekes mondata: „Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, te győzd le a rosszat a jóval” (Róm 12,21) Ma sok felelősségtudó emberben megrendül a jó erejébe vetett hit.

Az erkölcs és iskola kapcsolatát talán ilyen megközelítéssel s lehet szemlélni. Egy társadalmi összefogás, amely e program körül megszülethet, és itt is, ott is kialakulóban van ilyesféle reményekkel, indul. Nem sok ez, de nem is semmi.

A szerzőről:

Solti Kálmán vagyok, 1946. szeptember 8-án születtem Kecskeméten Iskoláimat helyben,  Budapesten és Szegeden végeztem. A BME-n mérnöktanári oklevelet Szegeden bölcsészdiplomát szereztem. Magam is ének-zenei tagozaton érettségiztem. Fontosnak érzem az ének-zene oktatást. (Hámori professzor úr cikke számomra fontos és mérvadó)

Tanítottam Kecskeméten, Kiskőrösön. Kalocsán és Kecelen.
Kiskőrösön a Petőfi  S. Gimnáziumban, majd Kalocsán a Nagyasszonyunk Katolikus Általános Iskola és Gimnázium igazgatójaként kerültem nyugdíjba. Kalocsán beindítottam az énekes iskolai képzést 2007-ben. Kecelen az iskola egyházi  átvételét irányítottam igazgatóként.

Jelenleg szakfelügyelőként tevékenykedem. mellyel a Kalocsa- Kecskeméti érsek úr  bízott meg.