csató mónika

Nyiss és láss! (2.) És…

még mindig: az énekórákról

(A MusiciansWho 2014 áprilisban megjelent írásának folytatása)

Évek óta napirenden van az oktatás fejlesztése. Jelentős fejlődés azonban nem mutatkozik.

A kötelező iskolai művészeti nevelés még ezen belül is mostohagyerek, már rég a kút szélén egyensúlyozik, és bármikor kész beleugrani. Sokan legyintenek erre: énekóra! van annál fontosabb!... Nem látják be: részben ez az óra, ezek a tapasztalatok vihetik koncertterembe, operába a jövő generációját, ez hat ki esztétikai érzékükre, érzelmi életükre. Sőt: a jó zenei, művészeti nevelés az iskolai erőszak kezelésében is hatásos lehet.

Az ének-zenei nevelésnek a felsőbb osztályokban folyó részéről, a felső tagozatos és középiskolai évekkel foglalkoztam 2009-10-ben folytatott kutatásomban. De az eltelt öt év ma már sok idő, sok minden történt azóta is. Néhány, szorosan összekapcsolódó társadalmi jelenség okoz manapság nagyon nagy problémákat  a művészeti nevelésben  és általában az oktatásban, így a fiatalok szabadidős és szórakozási tevékenységének drasztikus megváltozása, a biztos családi és a szociális háló fellazulása, a társadalmi, kulturális, ideológiai értékvesztés és általában az oktatás lemaradása az alapfoktól az egyetemi szintig.

Talán nem vesszük észre, de az idő rohan előre. Ez már a 21. század. A tudás a társadalom alapja, egyre több és több kell belőle, az információ pedig lassan már mindenki számára elérhető.  A modern világ egyre nagyobb elvárásokat ró a fiatalokra, azonban biztos hálót nem ad alájuk.

A probléma alapjaiban globális, ugyanakkor mégsem. Mi a helyzet itthon? Gyakran félünk a vélemény nyilvánítástól. A tanárok sokszor nem merik felválallni a könnyebb műfajokat, az idősebb tanár-generáció gyakran nem tud mit kezdeni vele; az átlagember nagy része pedig reflexből csatornát vált a rádión, mikor véletlenül komolyzenei adóra kapcsol. A mai fiatalok számára a klasszikus zene fogalma merőben mást jelent, mint gondoljuk: alatta leginkább a klasszikus rockzenét értik, a  modern „komoly” klasszikus zenét a magyar fiatalok gyakorlatilag alig-alig ismerik. (Az adat a 2009–11 között végzett hazai kutatásomból származik.*) A mai fiatalok is ugyanúgy igénylik a művészetet, de a világ megváltozott, és ők ebben élnek.  Olyan művészeti alkotás, olyan zene az övék, ami hozzájuk, róluk szól. De ez még csak nem is újdonság. Mindig is így volt.

Woodstock lassan ötven éve volt. Valóban, a rockzene már történelem: a mai fiatalság nagyszüleinek generációja nőtt fel rajta. Nevetséges lenne tehát ma forradalminak feltüntetni. Szintén nem logikus egy énektankönyv végén néhány oldalban öszefoglalni, amit a gyerekek/fiatalok lehet, hogy jobban tudnak, mint a sorok írója (a könnyű műfaj mára annyi stílust tud felmutatni, hogy már csak az elnevezésekkel oldalakat lehet megtölteni – igaz, hogy ezek az eltérések gyakran igazán lényegtelen különbségek), és ami semmi más, mint sok-sok betű, aminek aktualitása már akkor elavul, mire a könyv nyomdába kerül.

Emellett a tény mellett az is nyilvánvaló, hogy a műfajok közötti szakadék a kezdetektől át hidalt: mióta létezik a könnyű- és a komolyzene fogalma, azóta létezik a határ, azóta léteznek több műfajban alkotó zeneszerzők, előadóművészek, határműfajok. Műfaj és műfaj között a különbség ma már leginkább csak a kifejezőeszközökben, az eszközparkban és a kidolgozottságban keresendő.

Ezek után nem nehéz kitalálni, hogy az 50 (!) éves énekkönyvekkel és szolmizációs gyakorlatokkal ebben a helyzetben csak megutáltatni lehet a zenét. A lényeg: a hazai kötelező iskolai énekoktatás merev, szinte egyetlen eszköz használatán alapul, ami a szolmizáció. A zene egy művészeti ág, ha nem a legkomplexebb: miért csak a minimális alapokat, ezekből is leginkább a technikai alapot tanítjuk? Ezen kívül ne feledjük, hogy Kodály  módszere zseniális (és még jobb lenne, ha jól használnák…), de létezik mellette sok más: Orff, Dalcroze, Suzuki, Willams... világszerte Kodály módszere egy, de nem az egyetlen.  Ez az, amit hajlamosak vagyuk elfelejteni, és ezáltal bennfenntessé, szűklátókörűvé válunk. … Open up!

És mi a helyzet külföldön? Itt külföld címén persze leginkább a hasonló kulturális alapokkal rendelkező Európára, illetve az amerikai kontinens északi felére kell gondolnunk, ahol több országban gyakorlat, hogy a kötelező iskolai rendszerben  hangszeres órát is biztosítanak a gyerekeknek. És az a kevés is milyen jó hatással van! (Ismét tapasztalatból beszélek, legnagyobb gyermekem ilyen olasz iskolába járt.) Itthon sem milliónyi zenészre, de sokkal több zenekedvelő, tudatos zenehallgató emberre lenne szükségünk. Persze közrejátszik a gazdaság és kultúra összefüggése, de fordítva is igaz: az oktatás minősége a jövő gazdaságának alapja (ld. Finnország, Szingapur!). Finnországban, ahol világelső az oktatás, előfordulhat, hogy rockzenével kezdődik a nap, ami a diákokból összetevődő banda ad elő, és jól! Nem szolmizálnak, nincs osztály-vigyázz! Helyette jókedvű zenélés. A különböző műfajokat Olaszországban is bevonják az énekoktatásba; miért ne? És igen: vannak a koncerttermekben fiatalok.

Sok elképzelés, sok ötlet, sok felvetés származott már olyan zenei szakemberektől, akik változtatni szeretnének. A magániskolák sokszor már nem követik mereven a régi sémákat, könyveket, sok kezdeményezés, friss ötlet van. Ám ez csak egy kivételezett, szűk fizetőképes réteg gyerekeinek elérhető.

Nem vagyok benne biztos, hogy létezik egyedül üdvözítő megoldás, javaslat, ötlet persze több van – általában a ló két oldalára esünk át: vagy csak rockzenét tanítsunk, vagy csak azt ne, mert attól lesznek ám a fiatalok kábítószerfüggők! (?!) -erre egy külön cikkben ki fogok térni.

Az én felvetésem egyik része, hogy a klasszikus zenével a kicsiknél kell alapozni (természetesen az ő szintjükhöz igazodva!). Már az óvodában, de az alsó tagozatban mindenképpen több anyag kellene. Persze a népdalkincs fontos, de nem elég! Mindezt sok zenei játékkal, elemző zenehallgatással, improvizációval. A zenének hatalma, ereje van, szavak nélkül beszél. Felvetésem másik része, ami a nagyobb gyerekeknél és kamaszoknál lenne alkalmazható, a zenei szemantikán, azaz jelentéstanon alapul. Mondhatjuk, a zenének nincs jelentése. Valóban nem jó szó, mert a zene nem jelent semmit, a zene önmagában beszél. A lényeg, hogy nem techikai oldalról kellene megközelíteni, egy eszköz felől, ami pl. a szolmizálás, hanem a művészi mondanivaló felől. (Az ötlet kidolgozásra is került, szerzői jogi törvény védi.) Nem biztos, hogy a komolyzenét nem lehet megközelíteni a könnyűzene felől – főleg miután már máshonnan talán már nem is tudjuk, hiszen a fiatalok szinte teljesen kívülállóak a klasszikus zene területén  – körülbelül a felső tagozattól kezdve. Ha ezt nem látjuk be, magunknak is hazudunk.

Jó zene, rossz zene. Ezt kell észrevetetni. Mi kínál művészi értéket, és mi nem. Talán ezt a szálat megragadva, összehasonlítva, hogyan, milyen eszközökkel dolgozik Beethoven, Muszorgszkij, Arvo Pärt, az Emerson Lake & Palmer, a Guns N’ Roses vagy a Linkin Park... És persze a filmzene, amivel megközelíthető a művészi zene, a szimfonikus zene is. És persze egyáltalán a kortárs komolyzene, ami teljesen hiányzik a tananyagból. Mindezt sok gyakorlattal, lelkes, magasan képzett tanárokkal (színvonalas tanárképzésből kikerülve, megfelelő bizalomal a tanár iránt, és persze megfelelő társadalmi/jövedelmi háttérrel-kellene…!).

Nem tudom, hogy heti egy órában-e, de talán még meg lehet értetni a fiatalokkal, hogy a művészet mozgatórugója az emberi lélek, az ember érzelmei mindig ugyanazok, csak a kor és a művészi kifejezőeszközök változnak körülöttünk.

És a legfontosabb: ehhez mindenképpen elméleti és gyakorlati szakemberek közös, összehangolt munkája kell! Nem olyan tankönyv, aminél a felelős szerkesztő bele sem olvasott… Ha egyáltalán papíralapú könyvekről beszélünk.

A kútba ugrás helyett talán így is el tudunk Holle anyó varázslatos világába érkezni. Talán.

A szerzőről

Csató Mónika zeneszerző, zeneelmélet-tanár. Ezen írása a MusiciansWho 2014. áprilisban megjelent írásának a folytatása.