KOCSIS KATALIN*
PAUK ANNA (1905-2000) ÉNEKMŰVÉSZTANÁR ÉS
NAGYKANIZSA
Pauk Anna tősgyökeres nagykanizsai volt. Szülei: Pauk Vilmos, varjaskéri
születésű mérnök és a Mohácsról származó Hahn Mária 1904. január
6-án Pécsett kötöttek házasságot. Az ifjú férjnek ekkor már mérnöki irodája
volt Kanizsán a Sugár út elején:
Három gyermekük született: 1904. november 24-én
Miklós, 1907. március 11-én Magda és 1910. december 30-án Anna.
Mint az anyakönyvből is látható, ekkor még a Csengery út 1. alatt élt a család (Szomolányi-sarok,
ahogy a kanizsaiak jobban ismerik), egyébként mindhárom gyermek ott született.
Az Ady (akkor Kazinczy, később pedig Horthy Miklós) utca 59. szám alatt
álló családi házukba valamikor 1922 ősze előtt költöztek, amint Pauk Vilmos későbbi újsághirdetéseiből
betájolható. Ez a ház már nem áll. A vasúti sorompótól kicsit beljebb a város
irányába annak a területnek egy részén helyezkedett el, ahol ma az egykori
bútorgyár üzemépülete látható - annak is inkább a túlsó végén:
Anna kisgyermekkora nem lehetett könnyű, ugyanis
édesapja az első világháborúnak még eléggé az elején, Przemyslnél
hadifogságba esett. Szibériába vitték, és csak 1920.
őszére tudott hazatérni. Legkisebb gyermekként Anna ekkor volt 10
éves.
Pauk Anna zenei tanulmányait illetően szeretnék egy
tévedést eloszlatni: az a kevés forrás, amely életével foglalkozik, mind azt
állítja, hogy a zeneiskolában kezdett zenét tanulni. Nos, ez nem így van.
Nagykanizsán a Városi Zeneiskola ugyanis 1926-ban nyílt meg, de Anna már
1924-ben meglehetősen jól zongorázott. Gyaníthatóan Fábiánné Pásztor Irmához járhatott magántanítványként - ezt
abból gondolom, hogy a Zeneiskolában is az ő növendéke lett a három
zongoratanár közül. Egyébként is az ekkor már majdnem 16 éves fiatal lányt
rögtön a középső korcsoport 3. osztályába vették fel, tehát semmiképpen
nem lehetett kezdő. Az ének (magánének) előképzőt a
következő tanév elején, 1927 őszén kezdte el, mellette a zongorát is
folytatta. A kanizsai zeneiskola legelső éveiben meglehetősen
sűrűn jöttek-mentek a magánének-tanárok. Így egyetlen tanév alatt
először Nedelkovits Anna, majd Jászay Margit növendéke volt. Pauk
Anna ilyen, kissé kaotikus kezdés után lett az egyik legismertebb és tényleg a
legjobb módszert kialakító énektanár.
Innét nézve nagyon érdekes, hogy az a tanár, aki majd
magánének-tanítás szempontjából teszi elismertté a kanizsai zeneiskolát, s
egyúttal máig tartó hatással működik, nagyon hasonló módszerrel tanított,
mint majd Pauk Anna Budapesten. Ő Ivánkovits Ferencné Witzenetz
Jolán, azaz a közkedvelt "Duci néni", aki 1937 őszén
lépett be a Városi Zeneiskola kötelékébe. Így Anna és ő
mint növendék és tanár elkerülték egymást, de később bizonyíthatóan
találkoztak. Talán ennek a későbbi kapcsolatnak is szerepe lehetett abban,
hogy nagyon hasonló alapelveket és módszereket alakítottak ki maguknak
mindkettejük fő ideálja, a "bel canto"
éneklés elsajátíttatására - erről még majd szólok.
Növendék-évei alatt Anna természetesen rendszeres
résztvevője volt az iskola hangversenyeinek.
Így fellépője volt a zeneiskola történetében
megrendezett legelső növendékhangversenynek. Ekkor így írt róla városunk
hírlapja, a Zalai Közlöny, jellemezve mint
zongora-szólistát és mint kísérőt:
... elmélyüléssel,
biztos intonálással, a színezés iránt fogékony érzékkel interpretált és kísért
zongorán. Beethoven és Vannay egy-egy művével
méltán keltett feltűnést. Határozott zenei tehetség.
(Megjegyzés: Vannay János
zeneszerző a kanizsai zeneiskola alapító igazgatója volt.)
A következő tanév egyik ilyen estjén Anna
Beethoven c-moll zongoraversenyének első tételét játszotta - a zenekari
kíséretet zongorán tanára, Pásztor Irma biztosította. Olvassuk, mit írt a Zalai
Közlöny 1928. február 17-i számában:
Pauk Anni, ez a technikában és gondolati értékek
kivetítésében igen előrehaladott, nehéz muzsikában is meglepően
otthonos növendék egy fokkal megint előbbre lépett a Zeneiskola
legkomolyabb értékei közt Beethoven remekbe játszott
"Zongorahangverseny"-ével, amit
kitűnő tanára, Pásztor Irma kísért.
Érdekes módon ezeken a
hangversenyeken a második évben is sokkal többször lépett fel
szóló-zongoristaként és más énekeseket, hangszerszólókat kísérve, mint énekesként
- talán, mert énekelni lényegesen rövidebb ideje tanult. De olyankor a sajtó
mindig megdicsérte "bársonyos altját".
Összesen két tanévig volt a kanizsai Városi Zeneiskola
növendéke (1926/27 és 1927/28). Itteni tanulmányai befejezésekor a 18. évében
járt. Mint a zeneiskola következő tanévének évkönyvében olvasható,
1928-ban felvételi vizsgát tett az Országos Magyar Királyi Zeneművészeti
Főiskola magánének szakára, ahol mint rendes
növendék az év őszén megkezdhette tanulmányait.
Később elvégezte a nagybőgő szakot is s
ezzel a hangszertudással hosszabb időszakokat turnézott Skandináviában.
Zeneakadémiai és pályakezdő éveit figyelemmel
kísérte a kanizsai sajtó és tudósítottak fővárosi sikereiről. Amikor
itthon járt, többször is fellépett különböző rendezvényeken. Szép
gesztusként 1934 augusztusában, már mint okleveles
énektanárnő közreműködött egykori zeneiskolai igazgatója, Vannay János esküvőjén az alsótemplomban: az Ave Mariát énekelte saját orgonakíséretével.
Paukék lakásán, amikor Anna itthon volt, többször zajlottak házimuzsikálások. Egy alkalomról a Zalai Közlöny is hírt
adott 1940. július 27-i számában:
Kamaraest volt a héten
Nagykanizsán Pauk mérnökék vendégszerető
házában. A szűk, családi körű zenei estén, amelyen mintegy harminc
meghívott zenebarát vett részt, remek éneknégyesek, duettek és szólószámok
kerültek előadásra. Witzenetz Jolán (szoprán), Pauk Anna (alt), Szánthó István
(tenor) és Abramovits László (basszus) alkotta a kis énekesgárdát, amely Ungár Edith zongorakíséretével sok őszinte élvezetet
szerzett a meghívottaknak. Az előadók igen nagy tudásról és ambícióról
tettek tanúbizonyságot, amikor aránylag rövid idő alatt betanulták a
klasszikusok remekműveit. Sőt nemcsak betanulták, de olyan pompásan
adták elő, hogy a jelenlevők csak a legnagyobb elragadtatással tudtak
nyilatkozni az énekesek hangjáról és felkészültségéről.
E cikk igazolja tehát, hogy Anna és Witzenetz Jolán (aki hamarosan Ivánkovits
Ferencné lesz), találkoztak, muzsikáltak-énekeltek együtt, gyaníthatóan nemcsak
ez egyszeri alkalommal - s mint korábban írtam, személyes kapcsolatuk
közrejátszhatott hasonló énektanítási módszereik kialakításában.
Még egy megjegyzés a cikkhez: Abramovics
Laci a csodálatos hangú kanizsai izraelita kántor, Abramovics
Márk fia volt - holokauszt-áldozat lett egész családjával...
És elkövetkeztek az 1940-es évek...
Mint írtam, Anna sokat tartózkodott nagybőgősként külföldön, ám a
háború kitörésekor a vonatkozó rendelkezések értelmében haza kellett térnie.
Kanizsán beköltözött újra a családi lakásba és énektanárként dolgozni járt több
elemi iskolába. Az izraelita elemi iskolában például száz
fősnél nagyobb énekkart szervezett. Voltak magántanítványai is.
Ebből az alaphelyzetből, 1944 tavaszától
indította évek múlva megírt visszaemlékezéseit, amely A 12539-es fogoly
címmel jelent meg. Elmeséli benne a német megszállás előtti utolsó szabad
estéjét, majd alig egy hónap múlva április 23-ának reggelét, amikor otthonából
szüleivel először a Zsinagógában kialakított gettóba hurcolták. Beszél az ott átsínylődött néhány hétről majd
elmondja, hogyan szállították fel őket a vagonokba:
Ragyogó májusi délben elindult velünk a vonat. [...]
Szemem szomjasan itta be utoljára a házunk képét. Legelőször gesztenyefánk
virágba borult koronája tűnt elő. Amikor elvittek bennünket hazulról,
még alig rügyezett, most teljes virágdíszben állt. Csak néztem, néztem
megbűvölten, láttam a házunkat, a szobám ablakát, még a szekrényem nyitott
ajtaja is látható volt egy pillanatra. Aztán a sövénykerítés eltakarta szemem
elől a házat, csak a gesztenyefa koronája intett búcsút. Nem tudom, mikor
tűnt el a szemem elől, mert elvakítottak a könnyek.
Tudjuk, hogy vonatuk Szombathely felé indult el, s az
a sínpár éppen a házuk háta mögött vezet, így láthatott be még elhagyott
szobájába is.
Ő maga szinte csodával határos módon túlélte, ami ez után következett, Auschwitzot és a többi helyszínt, s hogy hogyan,
végigolvashatjuk a könyvben. Kétségtelen, hogy az életben maradásban a zene is
segített...
Már itthon, a deportálások megkezdésének második
évfordulóján megrendítő cikket írt a Zala 1946. április 28-i számába.
Pauk Anny: Két év múlt el azóta,
hogy egy borús áprilisi reggel rendőrök vertek fel álmunkból és a börtönné
degradált templomunkba kísértek bennünket. Két éve már, hogy édesanyám szelíd
szürke szeme mélységesen szomorú pillantással búcsúzott az otthontól, ahol
élete javát leélte. Két éve már, hogy rendőr kísérte utunkat végig az
utcákon, ahol minden szögletből kíváncsian lesett utánunk a Gúny.
Édesanyám drága ősz feje aznap éjjel a templom kövén pihent. Apám mindig
oly biztató tekintete súlyos könnyekkel telt meg. Azon az éjszakán álmatlanul
gyötrődtem a kövön: mindez miért? Mit vétett az apám, aki mindig az igaz
úton járt, mit vétett az anyám, a jóságos, mindenkin segítő, mit vétettek
a kis apró gyerekek és mit vétettek az életük alkonyába csendesülő öregek?
Mindez miért? - Aztán Auschwitzba vittek bennünket, és azóta megtanultam, hogy
nincs "miért". Vagy van-e a földön olyan ember, aki meg tudná
mondani, miért kellett gázzal megfojtani az anyámat, miért kellett az éhhalál
kínjával megölni az apámat, miért szaggatta szét a bomba testvéremet, és -
miért maradtam életben én? Nincs olyan ember, aki ezekre a "miért"-ekre felelni tudna, vagy ha van, az csak a vak és
feneketlen gyűlölet nyelvén szólhatna hozzám, és ezen a nyelven én nem
értek. A "miért"-ekre nem tudok felelni, de
a tényekkel szembe kell nézni: senki a világon nálunk kitaszítottabb, senki a
világon nálunk sebzettebb nem lehet! Ó, hogy irigylem azokat, akiknek él a
családja, ó hogy érzem ezerszeresen árvaságomat! Milyen jó még annak is, akinek
van valahol egy sír, ahol néha elhelyezheti a kegyelet koszorúját. Hol keressem
én az anyám sírját? Kérdezzem az auschwitzi széltől, merre vitte a
krematórium füstjét? Vagy tíz körmömmel vájjam ki Mauthausen
tömegsírjait, hogy megleljem apámat? A sok gyászoló anya hol keresse gyermekét?
- Két éve már, hogy a gyűlölet vihara kicsavarta életünk törzsét.
Gyökértelenül, ezer sebtől vérezve próbálunk a romokon új életet kezdeni.
Kanizsára hazatérve tudta meg, hogy szeretett bátyja,
Miklós valahol Hegyeshalom környékén lelte halálát, amikor bombatalálat érte a
vonatát. Az egész családból nővére, Magda és ő maradtak életben...
Szerencsére vőlegénye is túlélte a
munkaszolgálatot, így, amint tudtak, összeházasodtak.
Anna első, újra szülővárosában töltött
időszakában rögtön bekapcsolódott a meginduló kulturális életbe s ezt
folytatta mintegy két és fél, három évig. Az akkori rendezvényeket, ahol a zene
is helyet kaphatott, nagyrészt a koalíciós idők különböző pártjai
rendezték, így ezek részben politikai rendezvények is voltak agitációs
beszédekkel és egyebekkel - de kétségtelen, hogy egyúttal hangversenyek is... Anna egyformán elfogadta valamennyi párt helyi
szervezetének ilyen meghívásait. A legelső időben Nagykanizsán
időzött a szovjet hadsereg egy kulturális alakulata. Az ő
műsorukban még cirkuszi mutatványok is szerepeltek. Anna lett a
zongorakísérője a társaság szoprán énekesnőjének, Nyina
Minyevának. Hogy hogyan élte meg ezt a néhány évet,
egy Zala megyei kiadvány számára írta meg - az alábbi kép is onnét származik,
amelyen a Centrálban próbál a szovjet
énekesnővel:
|
|
|
Forrás: Sorsfordító évek Zalában.
Zalaegerszeg, 1985 |
Ezekről az időkről levéltári iratok is
mesélnek. Megtudhatjuk belőlük például, hogy 1944-ben a Pauk családtól is elrabolták javaikat, köztük egy Hamburger
márkájú zongorát. 1945 nyarán Anna legalább ezt visszakaphatta és mellette
többet kottái közül, valamint egy Beethoven-maszkot, ami nyilván szobájának
dísze lehetett... Ez utóbbiak visszaszolgáltatásáról
külön igazolás készült, amit meg tudok mutatni (lelőhelye a Zala megyei
Levéltár):
Pauk Anna és férje, Gottlieb
József 1947-ig éltek városunkban. Amint lehetséges volt, a házaspár Budapesten
kezdett új életet, mert, mint Anna visszaemlékezéseiben írta, annyi
keserű élményt és emléket idézett fel bennem a viszontlátott Nagykanizsa,
hogy úgy éreztem, itt nem tudnék élni a fájó emlékek közepette.
A fővárosban nagyhírű énektanár lett, a
természetes éneklés "apostola". Számos jeles operaénekest indított el
és még többeket gardírozott a pályán, énekgyakorlataival, tanácsaival
fejlesztve és tartva legkiválóbb formában a hangjukat. Sokat dolgozott a Tomkins Énekegyüttes tagjaival is. Úgy
hallottam, különösen sikeresen dolgozott olyan énekesekkel, akiket korábban
helytelen módszerekkel oktattak, s nagy eredményeket ért el az ő hangjuk,
énektechnikájuk helyrehozásában, "meggyógyításában".
Pauk Anna életének kilencvenedik évében, 2000. május 5-én,
éppen 14 évvel ezelőtt hunyt el Budapesten. Egyéniségét, emberségét
visszaemlékezés-kötetének záró mondata tükrözi:
Lelkem mélyén soha be nem gyógyuló sebekkel, de emelt
fővel és tele jó szándékkal, dolgozom, amíg erőmből telik,
mindig törekedve arra, hogy hasznos és jó munkát végezzek.
Az azóta szintén elhunyt Polgár László, akit
rokoni kapcsolat is fűzött Pauk Annához, s aki
szintén a növendéke volt, így emlékezett meg róla a Muzsika című
folyóirat 2000. évi 6. számában:
Rád gondolok mindig, parttalan nevetésed és kanizsai
tájszólásod cseng a fülemben. Hihetetlenül vidám tudtál lenni. Tele volt veled
a szoba. NENONINOHENGHANGHENGHANGNENONINONE - híres skáládon nőttem fel.
Ültem egy széken melletted, gyömöszölted a hasam, a mellkasom lazítottad, ejtsd
az állad, vetítsd!
A mai napig skáláiddal kezdem a beéneklést. Remekül ki
tudom lazítani magamat velük.
A zene által tanítottál. A zene volt a mindened.
A sors nem adott saját gyermeket; növendékeidet tartottad saját gyermekednek.
Szereteted, megértésed, segíteni akarásod kiapadhatatlan volt. Nem ismertem
embert, aki ne szeretett volna. Szereteteddel mindenkit melegítettél. Utolsó
pillanatodig taníthattál. Kell ennél szebb?
Anni néni, nyugodj békében.
Kocsis Katalin 
vagyok, zenei könyvtáros, jelenleg már
nyugdíjban. A zenei könyvtárosság nekem nem csak a kenyérkeresetet jelentette,
hanem, mondhatni, életformát. Amióta a munkahelyemen nem dolgozom, saját
kedvemre nagy vonalakban ugyanazt csinálom, csak "íróasztalomat helyeztem
át" a lakásomba :) - bár régi munkahelyemen is
sokat kutatok. Régóta gyűjtöm Magyarország és a világ zenei emlékhelyeit
és kutatom városom, Nagykanizsa zenei életének történetét. Első könyvem, a
"Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye" 2009-ben jelent meg. Ezt követte
2011-ben a „Liszt Ferenc és Nagykanizsa” című munkám. Jelenleg tovább
folytatom az anyaggyűjtést városom zenei életéről, és töröm a
fejemet, hogy az ország és a világ zenei emlékhelyeiről létező
hatalmas anyagomat hogyan próbáljam megosztani a nagyközönséggel. Hobbim
természetesen a zenehallgatás. Liszt Ferenc mellett nagy „szenvedélyem” az
olasz opera, előadói közül pedig Plácido
Domingo. Szintén gyermekkorom óta nagyon szeretem Gábor Miklós művészetét.
Mindezt két blogom bizonyítja.