Dr. KEREK FERENC

Emlékezés Istók Margitra, első zongoratanárnőmre

Emléktábla egykori munkahelyének, a makói Bartók iskolának a falán

Zenei pályámon, különösen az utóbbi két évtizedben számos esetben volt szükségem pályázatírásra, amelynek természetes részét képezi mindenkor egy-egy szakmai önéletrajz elkészítése is. Egy ilyen írás nem nélkülözheti az életút szempontjából fontosnak nevezhető tanárokat, iskolákat, városokat, vagy azokat a helyszíneket, amelyek meghatározóan mély nyomot hagytak bennünk. Úgy gondolom, mindannyian jól emlékszünk ezek alapján az első iskolában töltött órákra, tanítóinkra, akik írni, olvasni, számolni tanítottak meg bennünket. Aki viszont hangszeres muzsikus lesz, minden bizonnyal jó l emlékezetébe vési zenetanárait, de közülük is az elsőt, vagy azt, akitől valami nagyon fontosat, szépet, emlékezeteset, megőrzendő értéket kapott.

Úgy érzem, hogy én szerencsésnek mondhatom magam, mivel engem egy kiváló muzsikus, jelentős személyiség, egy vérbeli zenepedagógus, Istók Margit néni indított útnak pályámon.

Amint korábban már jeleztem, a szakmaim életrajz készítésekor nem hiányozhatnak a megemlített személyek közül a meghatározóan fontos tanáraink. Ezzel én is így vagyok, mivel számos esetben leírtam Margit néni nevét, de nem idéztem fel ilyen alkalmakkor lényének, tulajdonságainak, zenei értékeinek az elemeit. Most, erre az ünnepélyes jubileumi évfordulóra, a róla elnevezett zongoraversenyre készülve jó alkalom kínálkozik egyfajta „szellemidézésre”, amely megpróbál néhány személyes emléket, szakmai jó tanácsot felidézni tőle, annak reményében, hogy ez még mások számára is érdekes, elgondolkoztató lehet.

Szerettem a közelében lenni, vártam a zongoraórákat és egyáltalán vonzott az a környezet is, amiben ő élt. Személyes jelenléte, alaphabitusa, mindig határozottságot, biztonságot sugárzott, ami a gyermekek számára különösen is fontos. Lehetett érezni, hogy egy kiegyensúlyozott személyiség, amit feltehetően annak tudhatunk be, hogy azt tette, amire a hivatástudata elkötelezte. Jól tudjuk, milyen fontos a harmonikus családi háttér és a biztos tudást nyújtó iskola ahhoz, hogy valaki élete során a legtöbbet mutassa fel önmaga képességeiből. Megítélésem szerint ezek mindenképp szükségesek voltak ahhoz, hogy Margit néni a Zeneakadémia igen színvonalas közegében is képes volt felhívni magára a figyelmet, mivel a benne rejlő zenei tehetség igen erőteljes és egyértelmű volt. Nagy elszántsággal, teljes odaadással készült a zenei pályájára. Sajnálatos, hogy a visszatérő ínhüvelygyulladása a zongoraművészi karriertől megfosztotta ugyan, de bőven kárpótolta ezt kimagaslóan eredményes tanári pályája és tanítványai fenntartás nélküli rokonszenve, rajongó szeretete. Az előadóművészi pálya terveiről és reményeiről nekem is tett említést, de akkor már nem tanítványa, hanem kollégája voltam.

Korszaknak is nevezhetjük azt az időszakot, amikor Margit néni szinte minden évben megjelent a Szegedi Tömörkény István Gimnázium és Zeneművészeti Szakközépiskola zongora felvételi vizsgáján valamelyik tanítványával. Ezek a tehetséges diákok mindig gondosan felkészítve, érzékenyen, muzikálisan, biztos stílusismerettel játszottak. A zongorázásukból azonnal meg lehetett állapítani a tanári felkészítő munka kiválóságát. Nagy örömömre szolgált, hogy ilyen alkalmakkor is találkozhattunk és több esetben én taníthattam tovább több tanítványát, így ezek a diákok osztályomba kerülve később jelenlétükkel is tovább gazdagították a mester és tanítvány közötti különös kapcsolatot. Szívesen felsorolnék mindenkit, de itt most nem törekedhetek a teljességre, mégis feltüntetek néhány nevet az akkori tanítványok közül: Szentpéteri Csilla, Erdei Judit, Kiss Csaba, Tóth Erika, Hajdú Márta.

Számomra ő a rendíthetetlenül kiegyensúlyozott, biztos tudású zongoratanár képében jelenik meg és marad meg örökre.

Ahogyan már korábban említettem, szerettem abban a környezetben lenni, ahol Margit néni lakott és tanított. A tavaszi virágoskert, az árnyat nyújtó lombos fák hűvöse, a jól karban tartott épület, a szépen bebútorozott szobák, a mindig tisztára hangolt zongora és az időnként érezhető mézes sütemény illata egyaránt felidézi bennem az ott töltött emlékezetes időszak szépségét.

Döbbenten tapasztaltam a közelmúltban, hogy mindez már a múlté. Mélyen lehangoló volt, amikor a szülővárosomban szeretteim sírjának meglátogatása után Margit néni házát is felkerestem. Ekkor már az omladozó falakon az enyészet visszavonhatatlan jelei mutatkoztak, amelyek mélyen nyomot hagytak e szép vonalú villában. Egy igazi polgári kultúrát sugárzó világ volt ez a gyógyszerész Irénke és a mérnök Zoltán testvérei társaságában, akik Margit nénihez hasonlóan nagyon sok jót és hasznosat tettek másokért, valójában Makó város lakosságáért. Tették ezt láthatóan önzetlenül, nagyfokú természetességgel, mivel ők már tudták, hogy másokért tenni valamit a legtöbb, amit az életben célul tűzhetünk magunk elé, és ha ez ügyben nem szenvedünk kudarcot, akkor életünk értelmét már senki nem vonhatja kétségbe. Több évtized távlatából nézve az Istók testvérek pályája számomra már ezért is felejthetetlen és példaértékű.

A sok szakmai tanács, a tehetséggondozás megszámlálhatatlanul sok eleme, az állandó odafigyelés másokra, tanítványokra, kollégákra, és a makói hangversenyélet szereplőire, legyenek azok helybeliek, vagy világjáró művészek, mind-mind jellemző momentum maradt és elválaszthatatlan része Margit néni mindenkor aktív személyének.

Makói szerepléseimet Margit néni jelenléte nélkül elképzelni sem tudtam, észrevételeire, jó szándékú kritikájára mindig számíthattam.

Jövőbe látását, nagyvonalú egyéniségének valódi igazolását az általa létrehozott alapítvány megteremtésében és az abban leírt célokban látom. Kiemelek most ezek közül néhányat:

- A Makói Zeneiskola, valamint a Bartók Béla Ének - Zene Általános Iskola kimagasló zenei eredményt elérő tanulóinak támogatása.

- A művészeti nevelés hatékonyságának emelése.

- Az eredményes munkát segítő versenyrendszer kifejlesztése, működtetése.

Évtizedek múltán is úgy vélem, hogy Margit néni zenei ízlésvilágát, szemléletét és egyáltalán a komolyzene által keletkező legnemesebb élményeket Dohnányi Ernő zseniális zongorázásából merítette. Akinek életében mintegy ötven alkalommal volt módja látni és hallani ezt az isteni tüneményt, ezt a természeti csodát, nem lehet véletlen, hogy nem tud szabadulni az általa kiváltott katartikus hatástól, és az ő általa felmutatott értékrendből fog majd példát meríteni és töltekezni.

Zongoraóráinkon természetesen nem neveződött minden alkalommal ez a rendkívüli mester, de a minőségi elvárásban, mint egy mindenkor jelen levő ideál ott lebegett, és így az a teljesítés maximalizmusa szintjén valósulhatott meg. Aki jó és tapasztalt pedagógus, az pontosan tudja, hogy kitől mit és mennyit várhat el. Bár nem kockáztatja a szerzők által világosan rögzített kottakép hitelességét, mégis próbálja rávezetni tanítványát arra, amire ő képes. Így sokan lehetünk, akik ennek szellemében másképp látjuk és ítéljük meg Margit néni zongoratanári munkáját. Nekem nagyon tetszett az alapvetően komplex tanítási módja.

Nagy hangsúlyt fektetett a hangszerkezelés biztonságát segítő technikai elemek kifejlesztésére a különböző skálák és etűdök számonkérésével. A Hanon ujjgyakorlatok különböző hangnemekben történő eljátszása nélkül el sem képzelhettünk egyetlen foglalkozást sem. Ezekben a percekben szinte őrangyalként állt mögöttünk, aki rendkívüli hallásával, „röntgen szemeivel” mindig pontosan tudta, hogy melyik ujjperc „rakoncátlankodik”, melyik ízület feszesebb a kelleténél, vagy valami belső pszichés természetű akadály nehezíti a mozgáskoordinációk megvalósulását. A jó belgyógyász módján állította fel a helyes diagnózist és ezek alapján magyarázta el a teendőket, majd adta fel az anyagot, amelyet a következő órára meg kellett tanulni és jelezte a tennivalókat a hibák kijavítására. Az óráinak ez a része, ami könnyen válhatna érdektelenné és szárazzá, őnála ez is érdekesés és élvezetes maradt, mivel - ahogy ma mondanánk – Margit néni remek kommunikációs készséggel rendelkezett.

Mindenkihez megtalálta az egyéniségének megfelelő hangot. Valójában határozott, talán még szigorú is volt, de ugyanakkor türelmes és következetes. Segítőkészségét, jó szándékú, nevelő hatású instrukcióit a legelvontabbnak tűnő technikai elemek gyakoroltatásakor sem lehetett kétségbe vonni.

Különösen is tetszett telt, zengő, talán öblösnek is mondható hangja. Ebben a teltségben mindig egy őszinte melegség is megnyilvánult, amihez társult még néhány dicsérő szó is, ami tőle –jól tudjuk, hogy meglehetősen kritikus volt- igencsak jól esett. Ezzel a pedagógiai eszközzel nem élt túl gyakran, de úgy gondolom, hogy ezt mindig a legmegfelelőbb pillanatban tette. Ilyenkor szárnyaltunk igazán, ha Margit nénitől dicsérő szót kaptunk. Nagy erőt adott ez és fontos bíztatást is a további munkához, mivel ismert dolog, hogy a legtöbb diák nem szeret sokat gyakorolni magától, csak ha arra megfelelő késztetést érez, vagy valaki megérteti vele annak fontosságát. Margit nénivel a gyakorlás különböző módjairól is sokat beszélgettünk. A ” hogyan gyakoroljunk” dilemmája már ekkor, zeneiskolásként is nagyon fontos volt a fejlődés szempontjából.

A hangszeres tanár és a növendék igazi kapcsolata még pontosabban kirajzolódik a hallhatatlan mesterek műveivel történő foglalkozás közben. Ilyen esetekben mint egy labdaadogatás zajlik a „zenei eszmecsere” mester és tanítvány között, vagyis szinte kölcsönösen inspiráljuk egymást. Billentyűs hangszeren tanulva és zenei pályára készülve nem kerülhetjük meg J. S. Bach, Mozart, Beethoven, Chopin, Liszt és még sok más géniusz műveit. Margit néni közülük is kitüntetett módon szeretett és tudott foglalkozni Bach műveivel. Abban az időben, amikor nála tanultam, én még kis prelúdiumokat, barokk táncokat, két és háromszólamú invenciókat játszottam. A mai napig emlékszem arra, amikor ezekből a darabokból részleteket mutatott be és nagy alapossággal, hozzáértéssel elemezte is őket. Tanításának komplexitása ilyenkor érvényesült igazán. A jól megválasztott tempó, a megfelelő zongorahang, a pontos szólamarányok és a harmóniák fontossága mellett különösen a zenei forma világos visszaadása és a kompozíció egységének a megteremtése volt számára a legfontosabb. Sokszor ült oda ő is a zongorához, hogy az elképzeléseit a hangszeren ő is bemutassa. Gyönyörű telt hangú játéka, billentése, világos szólamvezetése és egyáltalán az a rajongás, hogy Bach zenét játszhat a tanítványa és a maga örömére, felemelő érzés volt számomra. Játékában a modulációk iránti fogékonyságát, a zárlatok ízléses oldásait kedveltem talán a legjobban. Különösen nagy figyelmet fordított a jó pedál használatra. Bach művek játszásakor minimális pedál használatot engedélyezett és valójában pedál nélkül kellett elérnünk a plasztikus szólamvezetést.

Emlékeimből felsejlik még Bartók művészete iránti elkötelezettsége, ami példaértékűnek is mondható, mivel az ő diákévei alatt a magyar zene kiemelkedő alakja még nem tudta elnyerni minden muzsikus rokonszenvét. Világhírűvé válás után már könnyű elismerni, vagy rajongani egy szerzőért.

Bartók zenéje, bár később sem lett olcsó divathullámok kedvence, de azt határozottan állíthatjuk, hogy akik már életében felismerték kozmikus szintű jelentőségét, azok jó ítélőképességgel rendelkeztek. Margit néni mindenképpen közéjük tartozott.

Óráinkon a legelvontabb bartóki zenét is néhány hanggal, szóval, vagy bemutatással azonnal egyértelművé és érthetővé tette. Ízesen, gesztus-gazdagon és stílusbiztonsággal tanította a rubatokat, a parlandokat és a bartóki zene jellemző akcentusait. Közel érezte magához ezt a rendkívüli dinamizmust, ezt a barbár őserőt, amit soha nem eltúlozva, de mégis mély intenzitással mutatott be.

Schumann zenéje is nagyon közel állt lelkéhez, akár zaklatott, akár lírikusan suttogó, vagy elomlóan lágy muzsikáról is esett szó. Beszédes megnyilatkozású, világos artikuláció és igen szép zongorahang jut ezekről a művekről eszembe.

Keveset játszott illetve mutatott be ezekből a darabokból, de nagyon érzékenyen és poétikusan. Megjelent valami igazi ihletettség ilyenkor nemcsak a játékában, hanem az arcán és sugárzó tekintetén is. Távolba nézve zongorázott, mint aki látja szellemképét a megszólaltatott szerzőnek és várja annak elismerő bólintását.

Kiválóan tudta összekapcsolni a hangszeres és az elméleti tárgyak oktatását. Engem ő szoktatott rá arra, hogy minél több dallamot próbáljak lejegyezni hallás után. Ennek eredményeként sikerült eljutnom addig, hogy a rádióban elhangzott művekből képes voltam lekottázni többek között Mendelssohn Olasz szimfóniájának néhány témáját. Igazi sikerélmény volt, ami jobban inspirált, mintha a szokványos szolfézs órák monoton világában nevelkedtem volna. Különös, de eredményes és igazán hatékony módszerei voltak. Máig életképes és alkalmazható, csak vállalkozni kellene rá!

Sok értékes módszertani és didaktikai mű született a XX. században. Hasonlóan jó néhány kiváló zongoraiskolát is írtak illetve állítottak össze. Közülük az egyik legértékesebb a Kálmán György, Molnár Antal és Senn Irén által elkészített anyag. A kezdeményező az a Senn Irén (1883-1957), aki Margit néninek is az egyik meghatározóan fontos tanára volt. Senn Irén annak a Fodor Zeneiskolának is tanára volt, amely intézmény a XX. század első felében a Zeneakadémia és a Nemzeti Zenede mellett az egyik legszínvonalasabb zeneiskola volt az országban. Ebben a zeneiskolában tanítani igazi szakmai elismerés volt, és az itt tanuló diákok a legalaposabb és a legbiztosabb tudást szerezhették meg és vihették tovább. Ez az átfogó szemlélet,- a zeneoktatás egészét áttekinteni képes koncepció- úgy vélem, hogy Margit néni tanuló éveitől kezdődően egész pályafutása alatt jelen volt.

Boldogok, büszkék és hálásak lehetünk azért, hogy ilyen minőségű közegben formálódhattunk és alakult személyiségünk. Nagyon sok értékes percet kaptunk, és így most már csak az a felelősségünk marad, hogy adjunk ebből a gazdag termésből vissza minél több szépséget, hétköznapi csodát, tanítványaink és embertársaink életének boldogabbá tételére. Visszaemlékezéseim zárásaként ide kívánkozik Kodály Zoltán egyik soha el nem évülő gondolata:

„ A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése. A népek legendái isteni eredetűnek tartják. S ahol az emberi megismerés határait érjük, ott a zene még túlmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet. „

Szeged. 2015. február 21.

A szerzőről:

Prof. Kerek Ferenc DLA, Liszt Ferenc díjas zongoraművész, Istók Margit egykori tanítványa