„Nincs reménytelen eset, csak az idő volt még kevés…”

Gulyás Csilla minden korosztályt örömmel tanít a hárfázás szeretetére

(Gulyás Csilla - www.mistraliroda.hu)

Minél több emberhez szeretné eljuttatni a hárfamuzsikát, s örülne, ha nem csak koncerteken, lemezekről hallgatnák a zenét. Gulyás Csilla ezért tanít a gyerekek mellett felnőtteket is, ezért szervez fesztivált, tábort, hív életre hárfa triót, készít CD-ket, s vállal a komolyzenei koncertek mellett crossover fellépéseket is. S ezért is szeretné végre elkészíteni azt a hárfaiskolát, amelyre évek óta készül. A Zenetanárok Társaságának tagozatvezetőjeként ugyancsak arra törekszik, hogy olyan programokkal segítsék a kollégák munkáját, ami még hatékonyabbá teszi az oktatást, és még több hívet szerez magának a zenének.

- Nagyon sok mindennel foglalkozik, hiszen a fent felsoroltak mellett még a Camac hárfakészítő cég képviselete is a tevékenységei közé tartozik…

- Úgy vélem, nagyon szerencsés időszakban lettem hárfás, hiszen a nyolcvanas években tanultam, a kilencvenes évek legvégén indult el a szakmai karrierem. Nálam mindig szétválaszthatatlan volt a tanítás és az előadó-művészet. Már zeneakadémistaként is voltak növendékeim, miközben kamarazenéltem, játszottam zenekarban, végigjártam azokat a stációkat, amelyeket bármelyik klasszikus zenész. S aztán persze számomra is világossá vált, mely irányokat kell választanom. Ma már nagyzenekari feladatot csak alkalmanként vállalok, az időbeosztásomba jobban belefér, hogy a szóló- és kamarazeni fellépések mellett lemezeket készítek, tanítok, s alapító tagja vagyok az egyetlen és első hárfatriónak. A tanítással együtt mindezek egy kreatív alkotófolyamat pillérei, amelynek része az is, hogy alkalmanként akár családi eseményeken, például esküvőkön is fellépést vállalok. Ezeket a helyzeteket éppúgy szeretem, mert ilyenkor még közelebb vagyok a közönséghez, és szebbé tehetem ezeket az emlékezetes pillanatokat. Az pedig, hogy a Camac cégnek az arca, a képviselője lehetek: megtiszteltetés a számomra. A saját szakmai életemben is sokat köszönhetek nekik, hiszen a hárfás táborok a segítségük nélkül nem is valósulhatnának meg.

- Úgy tudom, Európában máshol nem nagyon szerveznek ilyen táborokat…

- Senki sem vállalja, hogy ennyi hárfát biztosítson egyetlen helyszínen. A Camac-nak és a diákoknak, kollegáknak köszönhetően azonban mindez megoldható. Amikor az első tábort szerveztük, nem gondoltam, hogy lesz második. Amikor azon is túl voltunk, akkor nem bíztam abban, hogy lesz harmadik is… De időről-időre életre hívjuk, jön húsz-harminc gyerek, és örömmel vesznek részt a munkában a hárfatanárok, -művészek is. Mindenki zsívesen áldozza az idejét a táborokra a kollégák közül. A gyerekek pedig a hangszertanulás mellett hallanak arról is, hogyan győzzék le a lámpalázat, kézműves foglalkozásokon vesznek részt, végül pedig korosztály szerinti hárfaegyüttesekben, egy közös zárókoncerten mutatják be a tudásukat. Ezt a fajta tanítást is nagyon élvezem. Főállásban egyébként a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolának vagyok a hárfatanára, vezetem emellett a szakképzést, többen járnak hozzám hospitálni a tanárképzőről is. Akad olyan kórusiskolás növendékem, aki most felvételizett a Zeneakadémiára - azóta fel is vették - erre büszke is vagyok. Remek szakmai munka folyik az intézményben, jó értelmes és lelkes gyerekekkel dolgozni. Zeneiskolai és szakközépiskolai szinten is oktatok, s ebben a sokféle tevékenységben, feladatban érzem jól magam.

Tanítványai koncerteznek a Szaléziánumban

- S mennyire nehéz felnőtteket tanítani? Mert a honlapján azt olvastam, nincs korhatár… Honnan jött az ötlet, hogy ilyen oktatói munkára is vállalkozzon?

- Mikor elképzeltem, hogy mi szerepeljen életem első honlapján, akkor leírtam ezt a szöveget: ha elmúltál már húsz éves, de szeretnéd még beteljesíteni a gyerekkori vágyaidat, akkor várlak, hiszen a zenetanulás nem kor kérdése. Így gondolom ma is. Van hatvanon túli növendékem, és akad óvódás is. Szerencsés módon nálam a lemorzsolódás - mind a felnőttek, mind a gyerekek terén - minimális, így bizony egyre többen vannak a tanítványaim… Annak nagyon örülök, hogy akit most már nem tudok elvállalni, továbbküldhetem az egykori növendékeimhez, mert már közülük is sokan tanítanak. Egyébként én ugyanazt oktatom a felnőtteknek, mint a gyerekeknek, legyen szó technikai gyakorlatokról, skálázásról. Ahhoz, hogy később önállóan tudjon valaki muzsikálni, szükség van az alapozásra, s aztán mindenkin magán múlik, hogy mennyit gyakorol. Reménytelen eset nincs, csak az idő volt még kevés… A hárfázás nagy koncentrációt kíván, két síkon kell gondolkodni, rengeteg a húr, de már egy öt évessel el lehet kezdeni a munkát. Ha csak tízpercet is tud koncentrálni, az is megfelelő, hiszen némi szünet után következhet az újabb tíz perc.

- A versenyeken induló növendékei is nagyon sikeresek. Ennek mi a titka?

- Talán az, hogy amikor tanítok, akkor látják rajtam, hogy mindez mennyire fontos nekem is, hogy van hozzá türelmem. Sosem nézek az órámra, a telefonra, hanem valóban az adott diákra, a feladatra koncentrálok, és akkor a gyerekek is velem együtt küzdenek. Lényeges, hogy engem valóban érdekeljen, hogyan tartja az egyes ujjait, drukkoljak azért, hogy képes legyen úgy eljátszani valamit, ahogy szeretnénk. Ez nekem sem mindig egyszerű, de egyelőre még mindig sikerül, valóban minden és mindenki érdekel. Jó emberi kapcsolatban vagyok az összes diákommal, ez szintén fontos. Abban az időben, amit velük töltök, tényleg az övék vagyok. S ugyanúgy foglalkozom a versenyre készülő növendékkel, mint az öt esztendős óvódással. Elég analitikus, tudatos tanár vagyok, le tudom bontani kis egységekre a metodikai rész. Emellett próbálok a tanításban is nyitottan állni mindenhez. A növendékektől, a kollégáktól, mindenkitől igyekszem tanulni. Sokszor mondom a gyerekeknek is, hogy na, most adtak egy jó ötletet. Nagy szükség van a jó pedagógia érzék mellett a megfelelő kommunikációra is. Sajnos még nem volt rá időm, mert annyi dolgom van, de évek óta szeretnék készíteni egy hárfaiskolát is. Nem volt rá korábban komoly érdeklődés, de egyre több hárfatanszak indul, és csak külföldi kottákból dolgozunk. Tíz éves korom óta minden kottámat félreteszem, így most már nagy a gyűjteményem, aminek ebben a munkában is jó hasznát látom.

- Szeret kísérletezni, hiszen például Vincze Lillával is koncertezik, legutóbb augusztusban szerepeltek együtt.

-

- Fontos crossover, könnyedebb eszközökkel visz közel a klasszikus zenéhez. Ehhez a műfajhoz is megfelelő alázat és tisztelet kell. Ezek a koncertek is izgalmas színt jelentenek a legyezőmön. S tényleg azt vallom, bármit lehet játszani, nincs könnyű- vagy komolyzene, csak jó vagy rossz muzsika. Mindent, ami kikerül a kezünk alól, lelkiismeretesen kell művelni, a legjobb tudásunk szerint. Egyébként a növendékeim számára is mindig közösen választunk darabot. Eljátszok néhány művet, ő azokat pontozza, aztán kiválaszt ebből kettőt-hármat, s én ezek közül jelölöm ki a győztes, megtanulandó kompozíciót. Így biztosan elérem a célom, hiszen “ő választotta”. És soha nem hagyunk ott semmit, nem adunk fel semmit: ha sehogy sem haladunk, akkor megbeszéljük, hogy félretesszük és a jövő tanévben elővesszük újra. Mára már én is megtanultam, kell olyan darab, amit a növendék nagyon szeret, de lehet egy olyan is, amelyet nem kedvel, abból semmi baj nem lesz, nem fog “kevésbé szeretni” a diák. Nem szeretek én sem mindent, ezt a tapasztalatot is át kell adni, s ezért nincs lelkiismeret-furdalásom, hiszen a zenész és a tanáréletnek is vannak ’muszáj’-feladatai.

- A tanításban szintén fontos, hogy valaki szakmailag is hiteles legyen a növendékek előtt, Ön pedig a most már négy CD-jével, számos koncertjével ezt elmondhatja magáról.

- S az emberi hitelességre is szükség van, ezért sosem szépítem a valóságot. Nálam nincs lógás, de azt is tudják, hogy az sem fordul elő, hogy valakit ne engednék el egy fontos focimeccsre. Következetes vagyok, de tényleg meg lehet velem mindent beszélni. Mi együtt dolgozunk, egy cél felé tartunk, s a közös munkában együtt kell jelen lenni. Az embernek a saját személyiségével kell nevelnie. A növendékek beleadják ugyanezt az energiát, amit én. Ha látják, hogy

több lábon állok, akkor ők is azt a modellt követik. Az oktatói munka során pedig azt is tudatosítani kell bennük, hogy milyen fontos a kamarazene. A Kodály Kórusiskolában például kamarazenei fesztivált szervezünk, három évenként, s most decemberben lesz a harmadik! Kipattant néhány zenetanár fejéből, hogy hívjunk életre egy olyan megmérettetést, ahol a gyerekek sikerélménye, a közös zenélés és nem a szabályok rigorózus betartatása a legfontosabb. Ennek én vagyok a koordinátora. Már harmadszor szervezzük meg, s kétszáznál több gyerek vesz részt rajta az ország különböző zeneiskoláiból. Szeretem megvalósítani az ötleteimet, és szerencsés vagyok, hogy a Kodály Kórusiskolában vagy a Hungaroton kiadónál erre van is lehetőség. Ott például tavasszal egyedülálló stúdiókoncert sorozatot indítunk! Sokat dolgozom, de ezt nagyon élvezem, el se tudom képzelni másként.

- A ZETA-ban szintén rengeteg a tennivaló. Mióta vesz részt a társaság munkájában?

- Nem olyan rég, néhány esztendeje. Sajnos nem emlékszem a ZETA aranykorára, a korábbi időszakokra. Amikor Vigh Andrea átadta nekem a stafétabotot - korábban ugyanis a szervezetben ő volt a hárfatagozat vezetője -, két évig elüldögéltem a helyén, s amikor aztán azt gondoltam, hogy itt felesleges vagyok, nem igazán látom értelmét, még egy hónap, és befejezem, éppen akkor szerveztek egy közgyűlést. Ezen kicsit keserűen és kiábrándultan felszólaltam, hogy bár új és tapasztalatlan vagyok itt, de megint azt látom, hogy nincs semmi konkrétum, így nem jutunk sehová. Talán akkor megjegyezték a nevemet, s aztán egy hónap múlva, az aktuális tisztújításkor titkos szavazással megválasztottak négy embert, az új elnökséget, akik vállalták, hogy akár a semmiből is igyekeznek valamit csinálni. Így lettem alelnök. És valóban a pincéből kellett ezt az egész társaságot felépíteni. Mindenki a szabadidejében, erejét megfeszítve igyekszik tenni a szervezetért, s meglátjuk, hogy két év múlva hová jutunk.

- Nem könnyű ilyen helyzetből indulni, hiszen kicsi a taglétszám…

- Úgy gondolom, hogy talán éppen ezért nulláról a legjobb indulni, hiszen így magunk fektetjük le az új alapokat. Mindenki amiatt szomorkodott, hogy nincs pénzünk, azt azonban senki nem hangsúlyozta, hogy milyen emberi erőforrással rendelkezünk. Persze az időnk az kevés, de mindenki bele tud adni valamit a közös munkába. Igen, anyagi forrás nélkül, a saját erőnkből, lelkesedésünkből is juthatunk előre. Megváltozott a világ a ZETA körül, a szervezet pedig lemaradt… Alkalmazkodni kell, nyitottan dolgozni, hogy valami újat, XXI.századit fel tudjunk építeni. Van értelme annak, hogy a zenetanároknak legyen egy civil, szakmai szervezete, amely nem kötelező senki számára, viszont olyan szakmai programot, segítséget nyújt, ami miatt megéri taggá válni. Olyan dolgokról kell beszélgetnünk, ami mindannyiunkat foglalkoztat, ami mindenkinek új impulzusokat ad a hétköznapokra. S ha látják, hogy van értelme, hogy jó ZETA-tagnak lenni, akkor sokan és szívesen csatlakoznak majd…

Réfi Zsuzsanna