VÁLASZOL

GONDA JÁNOS JAZZMUZSIKUS, ZENETÖRTÉNÉSZ, PEDAGÓGUS

Ötven éve jött létre a jazztanszak. Az akkori terminológiát használva: alulról jövő kezdeményezés volt, vagy egyszer csak felülről visszautasíthatatlan ajánlat érkezett?

Ilyen ajánlatról a műfaj akkori helyzetében természetesen szó sem lehetett. A kezdeményező én voltam, de voltak támogatóim, közülük első helyen Pernye András nevét említem meg. Az ötvenes években néhány minősítő szlogen elég volt bárminek a tiltásához, ami – az akkori szóhasználattal - a nyugati kozmopolita, absztrakt, tehát káros művészeti formákhoz vagy irányzatokhoz kötődött. A jazz is ebbe a kategóriába tartozott. Mégsem volt teljesen ismeretlen a muzsikusok körében, mivel voltak korábbi hazai hagyományai. Helyenként a tiltás időszakában is kultiválták, ha máshol nem, lakásokban, üresen álló nagyobb termekben. A műfaj kedvelői számára sem volt egészen elérhetetlen: ahogyan a populáris zene kedvelői a luxemburgi rádiót hallgatták, a jazz elszánt hívei esténként a Voice of America adásában Willis Conover „Music of USA” nevű remek programját élvezték. Elvétve egyéb lehetőségek is akadtak: az ötvenes években például a mai Centrál kávéház helyén működött a Metro klub, ahol hétvégenként jazz szólt; itt játszott többek között Szabó Gábor, a később Amerikában világhírűvé lett gitáros. Azután a hatvanas években, a kezdődő enyhülés idején a KISZ létrehozta a később legendássá vált Dália jazzklubot az Alkotmány utca és a Bajcsy Zsilinszky út sarkán lévő, egykori neves kávéház helyén.

Távolságtartó, elegáns, komoly: valaki így jellemezte Önt. Szinte hihetetlen, hogy éppen ilyen személyre bízták egy olyan, az állami zeneoktatásban korábban nem létezett tanszak megszervezését és vezetését, ahol „az amerikai felső tízezer zenéjével” foglalkoztak.

Ami a személyemet illeti, jómagam a Zeneakadémián előbb a zenetudományi, majd a zongora szakon szereztem diplomát. Így talán a komolyzenei körökben könnyebben elfogadtak, ha másért nem, mert az előző években számos cikket, tanulmányt, majd egy terjedelmes könyvet is írtam a jazzről. Persze, mint minden új kezdeményezést, a jazztanszak létrehozásának, majd pedig a jazzoktatás általános bevezetésének a tervét meggyőző érvekkel kellett alátámasztani. A művészetoktatás illetékeseit arról igyekeztem meggyőzni, hogy a jazz éppenséggel nem a felső tízezer zenéje, hanem az afroamerikai folklórból, vagyis a korábbi rabszolgák zenei világából alakult ki, s hogy ebben a műfajban az afroamerikai muzsikusok mind a mai napig meghatározó szerepet játszanak, a blueshoz és egyéb rokon eredetű zenei formákhoz hasonlóan. Belátható tehát, mondottam, hogy támogatható, progresszív ügyről van szó. Hozzájárult mindehhez, hogy ezekben az években világszerte elterjedt az úgynevezett Kodály-módszer; ezért – és persze más okokból is – a magyar zeneoktatás nemzetközi hírnévre tett szert. Hivatkozhattam tehát arra, hogy egy újfajta, modern képzés bevezetése csak erősítheti ezt a rangot, hiszen Európában ekkoriban alig egy-két helyen működött jazzoktatás. Azt persze már nehezebben tudtam volna elmagyarázni és megértetni, hogy voltaképpen a XX. század egyik legjelentősebb improvizációs előadási gyakorlatáról van szó. A jazz ugyan nem került át a tiltottból a kifejezetten támogatott kategóriába, de megtűrték és esetenként még támogatták is. (Fesztiválok, híres külföldi együttesek vagy szólisták meghívása, hazai muzsikusok külföldi fellépése stb.)

Azt mondják, hogy a jazzmuzsikusok szuverén, a saját világukban élő emberek, akiknek a képzéséhez is nyilván speciális módszerek szükségesek.

Ez a műfaj jellegéből adódik. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában megalakult jazztanszak azért volt jelentős esemény, mert az állami zeneoktatásban a hagyományos klasszikus képzés mellett most először kapott helyet egy olyan műfaj, amely az improvizatív alkotói és előadási gyakorlatot képviselte, s amelyet a világ egyre inkább szuverén művészetként ismert el. Addig nálunk ennek a kultúrának alig volt háttere, a tájékozottabb zenészeken és a jazz bennfentes kedvelőin kívül kevesen ismerték a műfaj jelentős klasszikus és modern felvételeit, előadóit, zenei és inspirációs közegét. A „jazzkonzi”, ahogyan a zenészek akkoriban hívták, nem azért jött létre, hogy az oktatás speciális színfoltja legyen, hanem hogy elősegítse az egész magyar jazzkultúra, ezen belül a jazzoktatás szerveződését és kibontakozását . A hét alapszakon megindult képzéssel, a különböző tárgyak párhuzamos klasszikus zenei oktatásával megtettük az első lépéseket. Nem indultunk el rossz irányba, ezt bizonyítja, hogy az elkövetkező években jelentősen kiszélesedett a tanszak tevékenysége, bővült tananyaga, s új hangszeres szakok és pedagógiai tárgyak kerültek bevezetésre. Az alsó fokú zeneiskolákban később létesülő jazz szakokon ugyanis mindenütt a nálunk végzett muzsikusok tanítottak, hiszen előrelátható volt, hogy az országban jazztanárokra is szükség lesz. Mindennek eredményeként 1990-ben a tanszak átkerült a Tanárképző Főiskolára, majd pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem önálló tanszéke lett.

A hetvenes évek elejétől nagy divat volt a „jazzturizmus”. Aki jó, izgalmas zenét akart hallgatni, nem ritkán világhírű muzsikusok közreműködésével, az rendszeresen járt elsősorban Varsóba és Prágába. Miért éppen ott voltak jó klubok és nagy jazzfesztiválok?

Lengyelországban és a 68 előtti Csehszlovákiában a műfajnak korábban jelentős kultusza volt. Mindkét országban a jazz egyfajta oppozíciós magatartást jelentett. A lengyelek rajongtak a műfajért: náluk a jazz szinte nemzeti ügy volt. A varsói Jazz Jamboree a legjobb és legnagyobb európai fesztiválok közé tartozott. Ezt még akkor is megrendezték, amikor a politikai események miatt tankok álltak a Kultúrpalota körül. Tegyük hozzá, hogy a lengyelek nagyon muzikálisak és kiváló jazzérzékkel rendelkeznek. Számos nemzetközi hírű jazzmuzsikusuk volt és van ma is. Prágában is remek jazzeseményeket rendeztek, sajnos ezeket 1968 után radikálisan megszüntették. Egyébként a prágai Konzervatóriumban működött a magyart is megelőző, első kelet-európai jazztanszak, de sajnos nem sokáig… S ha már itt tartunk: a diktatúrák általában nagyon nem szeretik a műfajt. Az első európai jazzműhely például a frankfurti Konzervatóriumban jött létre 1929-ben, méghozzá egy magyar muzsikus, a volt Kodály növendék Seiber Mátyás irányításával. Ezt a nácik 1931-ben a „négervér infúziójának” vádjával azonnal betiltották.

Öntől származik az a definíció, hogy a jazz a rögzített és rögzítetlen anyag „ravasz kombinációja”. Lehet zeneszerzés mellett rögtönzéssel is foglalkozni, netán tanítani?

A jazzoktatás legfőbb célja az improvizációs készség fejlesztése és a műfaj zenei nyelvének az elsajátítása. Zenei berkekben a rögtönzéssel kapcsolatban elterjedt az a nézet, hogy „akinek van hozzá érzéke, csinálja, akinek nincs, azt hagyjuk békén”. Én azonban egyetlen alaposan átgondolt, nemzetközileg elterjedt, progresszív zenepedagógiai módszerrel sem találkoztam, amelyben a rögtönzés, mint a kreativitás fejlesztésének kulcsfontosságú eleme, centrálisan ne szerepelt volna. (Gondolok például az Orff-, a Dalcroze-, vagy a Willems-módszerre, hogy csak néhányat említsek.)

A rögtönzés nem attól rögtönzés, hogy ott és akkor, abban a pillanatban keletkezik?

Mindenfajta zenében vannak improvizatív elemek vagy vonások. Ha nem lennének, akkor például egy pontosan rögzített mű esetében a zeneiskolai növendék és a nagy művész interpretációja között nem lenne különbség. Évtizedek óta hangoztatom, hogy a szabad fantáziálás és az organikus rögtönzés két teljesen különböző előadásmód, két különböző világ. Az előbbiben a muzsikus azt játssza, ami éppen eszébe jut, az utóbbiban belső kötöttségek, rendezőelvek szabályozzák a játékot. Az utóbbiakat „improvizációs magaskultúráknak” is nevezik. A jazz kifejezetten ide tartozik. Kötöttség benne például az előre megkomponált téma, annak harmóniasora, ütemszáma, a ritmikai lüktetés stb. Ezeket betartva, vagyis ezekre kell a muzsikusnak rögtönöznie. Ezért használtam a „ravasz kombináció” meghatározást. Emellett a jazznek önálló „szótára” van, amely jellegzetes zenei fordulatokból, úgynevezett patternekből áll: ezeket el lehet, s a jazzmuzsikusnak el is kell sajátítania. Ami pedig a rögtönzést illeti, minden gyerekben van bizonyos mértékű improvizációs érzék – egyszerűen azért, mert másra még nem tanították. Találóan mondta Kodály: „rögtönözne minden épkézláb gyerek, ha hagynák”.

Nem elég, ha valaki a zenét nem a tudomány vagy az elmélet felől közelíti meg, csak az élvezeti értékére kíváncsi, azt becsüli?

Dehogynem. A közönség élvezni kívánja a zenét, hiszen az arra való. A többi a szakember, a kritikus és persze a tanár dolga.

Hol dől el, hogy egyszerű témából vagy harmóniasorból jazz lesz?

Ez azon múlik, hogy valaki milyen tehetséges, milyen a jazzérzéke, improvizációs készsége, mennyire ismeri a műfaj nyelvezetét, stílusait, s emellett van-e egyéni hangja. Ha pedig együttesben játszik, milyenek a társai, továbbá, ami döntő fontosságú: milyen közöttük az együttműködés, zeneileg hogyan értik meg egymást. Meggyőződésem, hogy a jazz legnagyobb mesterei: Armstrong, Basie, Ellington, Parker, Davis, Coltrane, Jarrett a komolyzene kiemelkedő művészeihez hasonlóan, maradandó értéket teremtettek.

Tanár, zeneelméleti kutatásokat folytat, részt vesz a doktori képzésben, játszik, publikál, 50 éve végez jazzpedagógiai tevékenységet. Mindez tudatosan alakult így, vagy inkább a véletlen műve?

A csillagok szerencsés együttállása következtében számos elképzelésemet, általam hasznosnak és fontosnak vélt ügyet sikerült megvalósítanom. Ehhez persze meggyőződésre és némi elszántságra volt szükség, de sohasem áltattam magamat azzal, hogy nélkülem mindez nem ment volna végbe. Ezek az események és folyamatok szükségszerűek és aktuálisak voltak, „benne voltak a levegőben”.

Lassan húsz éve, hogy megjelent utolsó albuma, a Berkes Balázzsal készült „Képek és Emlékek”. Nem hiányzik a lemezkészítés?

Minden muzsikusnak, a nálam sokkal fiatalabb és aktívabb zenészeknek is hiányzik. A számítógépes technika sokat ártott a CD felvételek piacának. Ha volna rá mód és igény, talán vállalkoznák rá. Annak is örülnék, ha régebbi lemezeim CD formában újra megjelennének. Ami azonban biztos, hogy e nélkül sem unatkozom. Írok, kutatok, nagyon sok és sokféle zenét hallgatok, rendszeresen zongorázom, s néha nyilvános szereplést is vállalok. Legutóbb Gyémánt László festőművésszel volt egy érdekes estünk: az első

részben szólóban játszottam, a másodikban párhuzamos rögtönzésre vállalkoztunk. Én figyeltem, hogy László rögtönözve mit alkot, ő meg festés közben figyelte, hogy én mit improvizálok. Összefoglalva a fentieket: az embernek éreznie kell, hogy mikor kell a munkát abbahagyni. Ennek még nem jött el az ideje: a magam részéről a fokozatos visszavonulás módszerét követem.

Tanítványai mesélik, hogy egyetlenegyszer látták igazán meggyötörtnek, amikor meghalt Bill Evans, sőt, valaki azt mondta, hogy könnyes szemekkel ment be a tanszakra. Valóban így történt?

Zongoristaként ő állt hozzám a legközelebb, ő volt rám a legnagyobb hatással. Voltak nála nagyobb virtuózok, mint például az utolérhetetlen Art Tatum vagy Oscar Peterson; modernebbek, mint Herbie Hancock vagy a mai Brad Mehldau, s persze a lenyűgöző szólókat produkáló Keith Jarrett, – én azonban Evans játékát szerettem a legjobban: az ő stílusát, témáit, harmóniáit, rögtönzéseit. Játékát a harmadik hang után fel lehet ismerni. Követtem pályáját, felvételeit, az egyik montreux-i fesztiválon pedig személyes kapcsolatba is kerültünk, sokat beszélgettünk egymással. Bár láttam rajta a drogelvonó kúra nyomait, úgy éreztem, hogy egy újabb termékeny korszak előtt áll, tele volt tervekkel. Nem vagyok sírós típus, a „könnyes szemek” tehát túlzás, az viszont tény, hogy váratlan halálhírére megrendültem.

Virtuóznak születni kell, vagy lehet nevelni is? Ha valakiből mégsem lesz, milyen sors vár rá?

A virtuozitás nem minden. Miles Davis nem volt virtuóz, de zseniális muzsikus volt. Mint minden művészetben, zsenik a jazzben is igen ritkák. Több viszont az elsőrangú zenész, akivel mindenki szívesen játszik. A virtuozitás speciális adottság, szerintem ebben a genetikai örökségnek is fontos szerepe van. Az már jelentős részben alkati kérdés, hogy kiből lesz gyakran játszó, aktív muzsikus, ki marad meg azon a szinten, hogy egzisztenciáját részben vagy egészben jazzre, esetleg tanításra vagy más műfajú zenére alapozza. Mint említettem, sok múlik azon is, hogy ki kivel játszik egy jazz együttesben. Van úgy, hogy kiváló muzsikusok nem illenek össze, képtelenek egymást zeneileg megérteni.

Azt jól látjuk, mekkorát fejlődött a magyar jazzkultúra az elmúlt fél évszázadban. Lehet tudni, hogy most éppen merre tartunk?

A kilencvenes évekig a külföldi fellépés, még inkább a turnézás sem ment könnyen, nemzetközi karrierről nem is szólva. Kivételek azért akadtak: Pege Aladár vagy Lakatos Antal (később Tony Lakatos) Európa-szerte közismert volt. A jelenlegi helyzetet nem látom olyan nehéznek, mint amilyennel például a kis független színházak küszködnek. A múlthoz képest ugyanis jó néhány klub és a műfajt is befogadó hangversenyterem létesült; ezeket nagyrészt értő, a jazz iránt érzékeny közönség látogatja. Rögtön hozzá kell tenni, hogy a jazz általában intellektuálisabb és elvontabb, mint a populáris zene, tehát a közönsége is kisebb. Nehéz megmondani, hogy tőlünk kikerülhetett volna egy Duke Ellingtonhoz vagy Keith Jarretthez hasonlítható világsztár. Azt hiszem, hogy nem. A jazz szülőhazája Amerika, amely most is vezető szerepet játszik, bár a műfaj az egész világon elterjedt. Ez a zene azonban Amerikában is kisebbségi helyzetben van, a konkurencia viszont óriási. Ehhez képest az is komoly eredmény, hogy voltak kint élő, nemzetközileg elismert muzsikusaink: korábban például Bacsik Elek, Szabó Gábor, Tommy Vig; sőt, a mai fiatalok között is akadnak egyre ismertebbek, így például a New Yorkban játszó Németh Ferenc, vagy az egyik legnagyobb amerikai egyetemen tanító és igen neves muzsikusokkal játszó Szabó Dániel. Mindketten a mi tanszakunkról kerültek ki Amerikába. Muzikalitás, tehetség és iskolázottság mellett tapasztalatom szerint a külföldi és különösen az amerikai jazzéletbe való beilleszkedéshez és érvényesüléshez egyfajta empatikus intelligenciára is szükség van. Aki evvel nem rendelkezik, az nehezen boldogul odakint.

A tanszakra hosszú ideje túljelentkezés van. Ilyen sok a tehetség, vagy ennyire jók a végzősök perspektívái?

Mint mindig, tehetségek dolgában most is nagyon jól állunk klasszikus zenében éppen úgy, mint más műfajokban. Ami a mi tanszékünket – korábban tanszakunkat – illeti, azok, akik a magyar jazzéletben vezető szerepet játszanak, túlnyomórészt itt tanultak; közöttük már Kossuth-díjas muzsikusok is akadnak. (Természetesen a tanáraink is mind gyakorló, koncertező zenészek.) Az előbbiekből következőleg persze a jazzből nálunk sem könnyű megélni: a klubokban például szégyenteljesen alacsonyak a honoráriumok. Egzisztenciálisan külföldön sem sokkal jobb a helyzet, bár az összegek magasabbak. A kimagasló európai és különösen amerikai sztármuzsikusokra és együttesekre mindez nem vonatkozik: náluk már nem a műfaj, hanem a rangjuk, elismertségük számít.

(Gonda János portréját a www.fidelio.hu-ról vettük át)

Ligeti Nagy Tamás

2015. V. 16.

(Köszönjük a Kiadó szíves engedélyét)