Dr.
Hausmann Kóródy Alice*
Zenepedagógus-képzés
Romániában
A romániai zenepedagógus képzés megértéshez röviden vázolnunk kell a közoktatásbeli zenei nevelés struktúráját, vagyis azt, hogy milyen típusú iskolák várják a felkészült zenepedagógusokat. Bemutatjuk az utánpótlás forrásait, a zenetanár-képzés és továbbképzés intézményes kereteit, módját, gondjait valamint a képzés során elérhető tehetséggondozási programokba is betekintést nyújtunk.
Kulcsszavak: zenepedagógus-képzés, továbbképzés, tehetséggondozás
A zeneoktatásnak Romániában két vonulata van: az egyik a kötelező közoktatás, a másik pedig a választható szakoktatás. A közoktatásban I-X. osztályban tanítanak zenét (I-VIII. osztályban heti egy órában, IX-X. osztályban pedig heti fél órában). A szakoktatásbeli zenetanulásra két lehetőség van: az I-XII osztályos művészeti szakiskolákban (amelyekben a művészeti oktatás – hangszer és canto - a kötelező oktatással párhuzamosan folyik és ingyenes) és a művészeti iskolákban (amelyek életkortól függetlenül bárki számára elérhetőek, de az oktatásért fizetni kell). A zenepedagógus-képzés az említett iskolákban folyó oktatásra készíti fel a leendő zenetanárokat.
A művészeti szakiskolákban tanító tanárok hangszer, illetve canto szakot végeznek, s mellette tanárképzésben is részesülnek. Egyetemi éveik során pszichológiát, pedagógiát, didaktikát is tanulnak, valamint canto, illetve hangszertanítási gyakorlaton is részt vesznek. Az elméleti tantárgyakat (szolfézs, zeneelmélet, összhangzattan, zenetörténet) zenepedagógia szakot végzett tanárok tanítják, ugyanazok, akik a közoktatásban az ének-zene tantárgyat.
Zenetanárképzés Romániában az 1930-as évek[1] elején indult. Az egységes követelmények az 50-es évek után alakultak ki a három Konzervatóriumban[2] (Bukarest, Kolozsvár, Iasi). A ’60-as évek elején létesültek országszerte a 3éves pedagógia főiskolák. Néhány főiskolán volt zenepedagógus-képzés is. A főiskolai oklevél az I-VIII. osztályos iskolákban való tanításra, a konzervatóriumi végzettség pedig líceumi és egyetemi oktatásra jogosított.
A konzervatórium zenepedagógia karán és a pedagógiai főiskolák zene tanszékein végzettek diplomáján ez állt: zenepedagógus és karvezető. Az említett intézményekben nagyon komoly képzés folyt, mert kevés hely volt, és a felvételiken nagyon nagy verseny. A zeneiskolát végzettek színe-java juthatott be ezekbe az intézményekbe. Sajnálatos módon azonban a felkészültségük zömmel kiaknázatlan maradt, mert a közoktatásban a heti egy órában tanított ének-zene tantárgy nem sok alkalmat és lehetőséget kínált tudásuk és tehetségük kibontakoztatására. Felkészültségüket csak a kórusmozgalom keretében bizonyíthatták.
A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a pedagógia főiskolák fokozatosan megszűntek, helyükbe technikai képzést nyújtó üzemmérnöki főiskolák létesültek. A nyolcvanas években már alig-alig létezett zenetanárképzés. Csupán a három konzervatóriumban végzett évente egy-egy nagyon kis létszámú csoport.
1986-ban miniszteri rendelettel megalakultak az egyetemeken belül a Tanárképző Tanszékek,[3] amelyek hatáskörébe a tanárképzés és a gyakorló tanárok továbbképzése tartozott.
Az 1989-es események után új lendületet vett a zenetanárképzés. A működő intézményekben bővült a szakok és a helyek száma. Új egyetemek jöttek létre, és több helyen indult zenepedagógiai képzés is.
Az Európai Unióhoz való csatlakozási szándék, majd maga a csatlakozás sokrétű változást, harmonizációt tett szükségessé a felsőoktatásban. Az utóbbi két évtizedben megváltozott a felsőoktatás struktúrája, megváltoztak a tantervek és a tanárképzés keretei, mert az román oktatásnak igazodnia kellett az EU által felállított követelményekhez.
A 2005-2006-os tanévtől életbe lépett a Bologna-i rendszer, amely a tanárképző Intézetek által irányított képzésbe is változást hozott. A 4343/2005-ös minisztériumi rendelet, amelyet a 4316/2008-as, a 3158/2010-es és a 3841/2012-es minisztériumi rendeletek módosítottak, meghatározzák a tanárképzés új struktúráját. Eszerint az egymásra épülő képzésben a pedagógiai képzés a szakképzéssel párhuzamosan történik. Az alapképzés során elvégezhető az I. pedagógiai modul 30 kredit követelménnyel, és a II. pedagógiai modul pedig a mesterképzésen szerezhető meg, ez viszont kötelezően feltételezi az I. modul meglétét. Az alapképzésen szerzett pedagógiai diploma az I-VIII. osztályokban való tanításra, a II. modul pedig a líceumi oktatásra jogosít. A 4316/2008-as rendelet értelmében, aki a szakképzéssel párhuzamosan nem szerzi meg a tanári képesítést, az egyetem elvégzése után is megszerezheti a Tanárképző Tanszékeken.
Az 1/2011-es Oktatási Törvény értelmében a tanárképzés a következőképp alakulna: a három éves, akkreditált program alapján elvégzett alapképzést két év didaktika mesteri követné, majd egy év gyakornokság egy iskolában, mentor-tanár irányítása alatt. A törvényben leírt elképzelés még nem lépett életbe. 2012 szeptemberében egy újabb miniszteri rendelet két évvel meghosszabbította az előző gyakorlatot. Továbbra is eldöntetlen tehát a pedagógusképzés intézményes kerete, a megoldás még kérdéses. Még nem dőlt el, hogy a mesterképzéssel párhuzamosan továbbra is a Tanárképző Tanszékek irányítják-e a tanárképzést, vagy külön pedagógiai mesteri képzés lesz.
A 2011-es törvény hangsúlyozza a pedagógiai gyakorlat fontosságát. Az egyetem elvégzése után a gyakorlati idő egy év, majd véglegesítő vizsgával zárul.[4] A véglegesítő vizsgát, ha első próbálkozásra nem sikerül, a gyakornoki év kezdetétől számított legtöbb öt éven belül van lehetősége a gyakornoknak megszerezni. Ellenkező esetben csak helyettesítő állást kaphat a tanügyben és csak gyakornoki fizetéssel. A véglegesítő vizsga megszerzése után sok a pályaelhagyó.
A törvény előírja a tanárok folyamatos képzését. A tanári pályán egyaránt szakmai, erkölcsi és anyagi megbecsültséggel járnak a II. és I. fokozati vizsgák.[5] A II. fokozati vizsgára leghamarább a véglegesítő vizsga után négy évvel lehet jelentkezni, s ugyanígy majd négy év múlva az I. fokozatra is. Ezek mellett a folyamatos szakmai fejlődést a kötelező továbbképzések jelentik. A törvény öt év alatt kilencven kredit megszerzését írja elő. A gyakorlat akadozik, mert kevés a térítésmentes továbbképzés, lassú és nehézkes az egyetemek által benyújtott továbbképzési programok akkreditálása, és ezért nem is szankcionálják, ha elmarad.
A továbbképzés legmagasabb fokát a doktori képzés jelenti. A képzés jelenleg érvényben levő módja gondot okoz azoknak, akik doktorálni szeretnének, mert állásaik mellett – ha messze laknak a doktoriskolával is rendelkező egyetemektől[6] – nem áll módjukban részt venni a doktoriskolai kurzusokon. Akadályt jelent, hogy a doktori képzés, különösen a zene szakon, nagyon sokba kerül, amelyet nem tudnak kifizetni, ha nem kapnak ösztöndíjat. Azért sem vonzó a doktori fokozat megszerzése, mert a közoktatásban nem jár többlet jövedelemmel, sőt újabban az állami egyetemeken sem.
Romániában ma nagy gondot jelent a pedagógus utánpótlás. Előfordul, hogy nagy múltú belvárosi iskolákba sem találnak tanárt egy-egy megüresedett állásra. Ennek oka a pedagógusok rendkívül alacsony fizetése, amely egy kezdő tanár esetében jóformán a lakhatást sem fedezi, illetve a pedagóguspálya elveszett presztízse. A zenetanárképzésben viszont az a legnagyobb gond, hogy nincs elhelyezkedési lehetőség, mert kevés zeneóra van. A városok telítettek, falun pedig egy nyolc osztályos iskolában, jó esetben egy félkatedrányi zeneóra van, de az esetek többségében annyi sincs. Ma a kórus és a zenekar próbái nem számítanak a katedrákba, tehát ezt a munkát a tanár, ha akarja, önkéntesen végzi.
Ilyen kilátások mellett viszonylag kevesen jelentkeznek zenepedagógusnak. A felvételizők zömmel zeneiskolákból, a több zenei képzést nyújtó egyházi iskolákból illetve a még létező líceumi szintű tanítóképzőkből, esetleg elméleti líceumokból érkeznek. A zenei képzettségük általában megfelelőnek mondható, viszont évről évre érzékelhető a kulturális hanyatlás. A zenepedagógia szakokon a hangszeres vagy énekes diákoknak lehetőségük van hangszer, vagy ének „modul” megszerzésére, amely magában foglalja a hangszer, illetve az ének pedagógia gyakorlatot is. A megszerzett „modul” képesítés feljogosítja őket hangszer illetve canto oktatására a zeneiskolák V-VIII osztályában. A zeneiskolai líceumi osztályokban csak hangszer vagy ének főszakot végzett tanárok taníthatnak.
Bár a fent említett törvény nagy hangsúlyt helyez a szakmai gyakorlatra, az egyetemi képzésben ez jelenti a legnagyobb gondot. Nincsenek gyakorló iskolák. Ott lehet pedagógiai gyakorlatot folytatni, ahol az igazgató ezt támogatja, és szerződést köt az egyetemmel. Az igazgató jó szándéka azonban nem mindig elegendő, mert nem biztos, hogy az egyetemen oktatott szemlélet és módszer szerint tanít az iskola szakos tanára. Ez a jelenség megnehezíti a pedagógiai gyakorlatot vezető egyetemi oktató munkáját, és az eredményességet is negatívan befolyásolja. Kevés a gyakorlatra szánt óra. Általában három, nagyon kis létszámú csoportoknál öt órát tanítanak az egy éves pedagógiai gyakorlat során. A gyakorlatvezető tanár óraszámában nincs benne az órák előkészítése, elbírálása, tehát ezeket az igen fontos feladatokat „önkéntes munkában” végzi.
A kezdő zenetanárnak általában azzal a ténnyel kell szembesülnie, hogy az iskolákban a művészeti tantárgyaknak nincs presztízse. Csak abban az esetben tud eredményes lenni és megmaradni a pályán, ha ő maga tekintélyt szerez a tantárgyának. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha az egyetemi képzésben erre felkészítik őket. Általános jelenség, hogy a többség valamiféle automatizmus folytán szerez tanári képesítést, tudja, hogy mi a dolga a katedrán, de nem tudja, hogy miért. Legyenek szakmailag bármilyen jól felkészültek a zenetanárok, a tudatosság és a jól megalapozott szemlélet hiánya eredménytelen zeneoktatáshoz vezet. A tanárképzésben ezekre kifejezetten hangsúlyt kellene fektetni.
Az oktatási törvény előírja a tehetségek gondozását, az egyéni kiválóság támogatását. Verseny és pályázatok útján részt vehetnek hazai és külföldi egyetemeken szakmai programokban, pályázhatnak kutatási ösztöndíjra, illetve lehetőségük van az egyetemi tanulmányaik felgyorsítására. A többség számára azonban az Erasmus program nyújt jó lehetőséget a fejlődésre, de gyümölcsöző a tehetségfejlesztés szempontjából a szakkollégiumok működése (ahol létezik), mert ennek keretében egy-egy diákot évekig irányítanak, fejlesztenek a mentor-tanáraik, és a személyes, felelős, kölcsönös megbecsülésen alapuló közös munkának a tehetséges diák fejlődésében látványos eredménye van.
A zenepedagógusok képzésében részt vevő oktató úgy látja, hogy sok a fölösleges formai követelmény, viszont elenyészően kevés az érdemi felkészülésre a lehetőség, első sorban a pedagógiai gyakorlat. Gyakorló iskolákra lenne szükség, amelyekben a szaktanárok szemlélete, módszere megegyezik a tantárgyat vezető egyetemi oktatóéval, sokkal több órára lenne szükség ahhoz, hogy belelássanak az iskolai munka követelményeibe és lehetőségeibe, mert csak így kezdhetik jól felkészülten, tudatosan és megalapozott szemlélettel a pályájukat.
Törvény erejű rendeletek:
http://www.upt.ro/pdf/legi/OMEdCT_nr._4316_03.06.2008.pdf (2005,2008)
http://www.edu.ro/index.php/legaldocs/13364 (2010)
[1] Bukarest – 1931, Iasi – 1931, Kolozsvár – 1933 (bár ez utóbbi városban indult a leghamarább az intézményes zenei képzés, 1819-ben)
[2] A zeneművészeti egyetemek hivatalos megnevezése 1989-ig
[3] Departament pentru Pregătirea Personalului Didactic
[4] Véglegesítő vizsga már az ötvenes évektől létezett, három év tanítás után kellett rá jelentkezni. A gyakornoki évek leteltével csak sikeres véglegesítő vizsgával lehetett a tanügyben dolgozni. Tulajdonképpen ez a vizsga érvényesítette a diplomát. A véglegesítő vizsga szerepe ma is ugyanez.
[5] A fokozati vizsgák is léteztek az 1989 előtti oktatásban, ezeket az új Oktatási Törvény is megőrizte. A II. fokozati vizsgára a véglegesítő vizsgát követő öt év után lehetett jelentkezni, majd újabb öt év múlva az I. fokozatúra.
[6] Zenei doktori képzés Bukarestben, Kolozsváron és Iasiban van.