CSATÓ MÓNIKA

Paradigmák harca, műfajok harca

Még mindig az ének-zene tanítás vitájáról

Sok-sok éve (már több mint egy évtizede!) folyik a vita az ének-zene tanításról (mint általában az oktatás reformjáról). Ennek ellenére nem történt semmi lényeges, mindössze érvek és ellenérvek, illetve elhamarkodott intézkedések vannak, amikkel lehetőleg mindig a ló két ellenkező oldalára esünk át.

Jó lenne együttműködni a szakembereknek és végre tenni valamit oktatásügyben, illetve a művészetoktatás ügyében.

Mindennapos énekóra kontra heti egy énekóra. Csökkentett tananyag, 50 éves tananyag

Mindenekelőtt fontosnak tartom: egyoldalú nézőpontból nem lehet jól döntéseket hozni. Évek óta nem történt semmi változás, csak kapkodás. Ellenkező vélemények, együttműködésre való hajlam teljes hiánya. És a legújabb, a lelkesedésből kitalált napi „kötelező” éneklés. Miért? És hogyan? És mikor, ha nem lenne több óra? Reggelente? Szünetekben? Lehetne mondjuk lehetőségeket adni éneklésre, közös zenélésre, zenei műhelyekre, de nem kötelezni. És mi lenne az éneklése anyaga?

Ezzel párhuzamosan a tananyag csökkentése. Egyáltalán mit takar a csökkentés? Ha 50 éve ugyanaz a tananyag, talán nem még jobban csökkenteni kéne. Nem csökkenteni, nem növelni, hanem modernizálni és átgondolni. Az elmúlt 50-60 év zenei történése teljesen hiányzik. Egy szélesebb látókörűségre sarkalló zenei nevelés kellene, nem plusz teher és nem szakadékok további mélyítése.

Kórusiskolák, kóruséneklés, „rendesebb” fiatalok

Sokszor szokták említeni a híres kórusiskolák növendékeit. Valóban, nagy és elismerésre méltó teljesítményt érnek el ezek az iskolák lelkes és karizmatikus kórusvezetőiknek köszönhetően. Azonban sajnos köszönőviszonyban sincs ez az itt tanuló növendékek zenei tájékozottságával… összehasonlítva az egyéb iskolákkal.

Felmérést készítettem (2009-11) a 10-18 éves korosztály zenehallgatási szokásairól, zenéhez, énekórához való viszonyukról, amely témából több publikációm megjelent. Meglepő idézetek jönnek neves kórusiskolák diákjaitól. Arra kérdésre adtak választ, mit értenek „mai zene” alatt:

„Az, hogy mai zene, természetesen nem a komolyzenére gondolok.” (12 éves); „Modern, ma már számítógéppel csinálják a zenét.” (12 éves); „Ami az elmúlt 3 hétben jelent meg.” (12 éves); „Számomra a „mai zene” angol nyelvű pop, R&B és hip-hop zenét jelent.”; „A könnyű zenére asszociálok, de mindenféle zene igaz rá. Számomra egy sokszínű irányzatot jelent.” (13 éves)

Amúgy az eredmények meglepően biztatóak. Arra a kérdésre, hogy milyen ma a zene (ld.könnyűzene, mert gyakorlatilag kizárólag azt tartják mai zenének…) az összes iskolából megkérdezett tanuló mindössze 39%-a írta, hogy egyszerűen jó és kész, a többiek változatosnak , sokfélének, (jó is-rossz is) ítélik meg, 15% egyértelműen negativnak tartja, illetve 9%-nak nincs véleménye.

Kutatásom nem reprezentatív, 575db kérdőívet elemeztem ki, a minta szórása országos. És ezek sem új adatok, hiszen a felmérés 2009-11-ben készült.

Komolyzene és könnyűzene harca

Itt is két táborra szakadunk: az első tábor csak rockzenét akar az iskolába, a másik pedig csak azt ne!

A tévedések elkerülésére rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy nem áll szándékomban a könnyű műfajok bármelyikét sem a magaslatokba emelni. De biztosan kijelenthetem, hogy csak attól nem lesz egy zene értékes, hogy a komoly kategóriába sorolható, és értéktelen kacat, hogy a könnyű műfajok valamelyikébe. Alapvetően van benne sok igazság, de azért ez nem ilyen egyszerű. És igen, a tv és rádióadók éjjel-nappal ontják ránk a (túlnyomórészt) szemetet- nos, a fiatalok (és a nem fiatalok) legnagyobb része viszont ma már a Youtube-on válogat. És bőven van miből.

Milyen bélyegeket kapott a könnyűzene ebben a történetben? Rockzene=drog, könnyűzene=társadalmi problémák, devianciák. A könnyűzene erkölcstelen, ezért nincs helye semmilyen formában az oktatásban, a komolyzene pedig mindig a helyes értékekből táplálkozik….Hm. Biztos?

Mi konkrét köze van egy-egy zenei műfajnak a droghoz?! A fiatalkori droghasználat (az alkoholizmus már nem is baj?) alapjait én egészen másutt keresném: túl szigorú, merev, vagy éppen ellenkezőleg: túl liberális (adott esetben semmilyen) nevelés, szellemi mélyszegénység, családi belüli erőszak, kezeletlen mentális problémák, stb. Az, hogy egy adott fiatalnál milyen hatást ér el valami, nos, ebben a történetben a szocio-kulturális háttérnek van a legkomolyabb szerepe.

Egy zenei műfaj egymaga nem lehet felelős társadalmi problémákért. Amúgy ezt a bélyeget már anno a jazz-re is rányomták. Bár nem is kellett nagyon ráerőltetni, hiszen a jazz alapvetően züllött gyerekként kezdte pályafutását. De ha ebbe a kérdésbe jobban belemélyedünk, erkölcstani megfontolásból már nem taníthatnánk a klasszikus zeneirodalom, az irodalom és képzőművészet legjavát sem.

„There is no such thing as a moral or an immoral book. Books are well-written, or badly written. That is all.” …És bár ezt a gondolatot Oscar Wilde a Dorian Gray előszavába írta bele, ez a zenére is vonatkozik, és minden létező művészeti ágra.

Az alkotó (mindegy, milyen műfajban és területen) egy rendkívűl érzékeny ember, aki merőben másként látja a világot, mint egy átlagember (ha van ilyen). A művészt óriási feszültség fűti, és a feszültségnek robbannia (legalábbis oldódnia) kell: az alkotó ember esetében művészi alkotásban. A művésznek pedig adott a joga, nevezetesen az alkotói szabadsága, hogy műveiben élje meg önmagát. Műfajtól függetlenül. „Erkölcsösségtől” függetlenül.

Hová tart a zene? A lényeg most jön. Valami nagyot változott. Nem baj ez, hiszen a világ változik, és a művészet mindig az aktuális kort tükrözi. A változás folytonos, ezért nem fog örökre a jelen állapotokba beleragadni. A zene a jövőben lehet komoly, könnyű, vagy a kettő kategóriába szorosan be nem sorolható, csak hordozzon művészi értéket, mondanivalót.

László Ervint idézem, aki a következő előrelátó gondolatot 1980-ban írta („A humán ökológia felé”c. tanulmányában): „Az „elit” (vagy klasszikus), illetve a „tömeg”-művészet között nem lesz határozott választóvonal. (…) A művészet mindenféle ízlésnek megfelelő formái s azok különféle kifinomultsági fokozatai egyaránt virágozni fognak, minthogy az emberek arra törekszenek majd, hogy tapasztalataik sajátos elemei kifejezést nyerjenek a különleges érzékenységgel megáldott művészek alkotásaiban.”

A jó zenéhez pedig műfajtól függetlenül tehetség, rengeteg munka és – ne szépítsük – pénz kell. Apropó, még az effajta érvekre reagálnék: a könnyűzene üzlet. Igen, persze, üzlet. A komolyzene is az. Csak az egyensúly sajnos eltolódott. Azonban ez a szakadékszerű távolodás a jövőben mérséklődhet, ennek egyik kulcsa pontosan a fiatalok zenei nevelése lenne.

A szerzőről:

CsatóMónika zeneszerző, zenelmélet tanár. Felsőfokú tanulmányait 1990-1995 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zeneszerzés szakán végezte Petrovics Emil vezetésével. Az utóbbi néhány évben a populárisabb zenéhez fordult. Könnyen hallgatható darabokat írt zongorára, mert véleménye szerint a kortárs klasszikus zene kissé izolált, vissza kell jutnia a gyökereihez, hogy mindenki számára befogadható legyen. Ezt az irányt követve tökéletesítette egyéni stílusát.
Egyik legfontosabb darabja a „Stolen Time", (12 darab zongorára és elektromos hangokra), amelyből CD felvétel is készült.
Ugyanakkor folytatja klasszikus zenei kompozícióit is. Főleg Beethoven, Liszt, Bartók, Sztravinszkij, Petrovics, Reich és M. Nyman volt rá nagy hatással.

www.monikacsato.com