Kusz Veronika: Dohnányi amerikai évei
(könyvajánló)
Dohnányi Ernő életművének (újra)felfedezése
máig tartó nagy adóssága a magyar kultúrának – mind az
előadó-művészet, mind a zenetudomány oldaláról. Kusz
Veronika Dohnányi amerikai évei című,
a Rózsavölgyi Kiadó által 2015-ben megjelentetett monográfiája, mely a
szerző kevéssé ismert emigrációs időszakát dolgozza fel, újabb lépést
tesz abba az irányba, hogy az utókor méltó módon emlékezzék a 20. századi
magyar zenetörténet e páratlanul jelentős alakjáról. Az alábbi rövid
összefoglaló Dohnányi amerikai életének főbb motívumait idézi fel, s a
kötet tartalmából ad ízelítőt az olvasóknak.[1]
* * *
1948. március 10-én Dohnányi Ernő hajóra szállt Genovában, és elhagyta
Európát. Alighanem sejtette, hogy a búcsú örökre szól. Hetven esztendős
múlt ekkor, s ő, aki néhány évvel korábban még a magyarországi zenei élet
egyik legbefolyásosabb alakjaként tündökölt – egy személyben lévén a
Zeneakadémia, a Filharmóniai Társaság és a Magyar Rádió zenei ügyeinek
vezetője –, most állás, tisztségek, állandó jövedelem és otthon nélkül
indult a világnak. Genovából először Argentínába vezetett az útja, s
másfél évnyi vergődést követően onnan jutott az Egyesült Államokba.
Nem tudjuk pontosan, hogy a hajóra szállás pillanatában mit remélt a
jövőtől: tudta-e, hogy az argentínai ígéretek bizonytalanok;
remélte-e, hogy továbbállhat onnan; gondolta-e, hogy a politikai támadások a
tengeren túlra is követni fogják. Annak a mindentől távol eső,
floridai városnak azonban, mely az utolsó évtizedben végül otthont adott neki,
valószínűleg még sosem hallotta a nevét. Úgy hívták: Tallahassee.
Tallahassee Florida
állam fővárosa volt (a mendemondák szerint csakis azért válhatott azzá,
hogy a vérre menő versengést Miami és Orlando közt ne kelljen eldönteni),
de a tengerpartok nyüzsgésétől távolabb esett, s akkortájt alig 40.000
fő lakta. Csendes, kertvárosias, nyugalmas hely. „Mikor Tallahassee-t megláttam –
emlékezett Dohnányi –, azonnal
megszerettem. Mindég mondogattam, olyan mint egy falu,
mint egy gyönyörű, óriási kert. Az ősrégi tölgyfák, melyek az utat
szegélyezik s melyekről az Apanisz most csüng
alá, az ide-oda ugráló mókusokkal, a télen viruló kaméleák
és a tavasszal nyíló azaleák, melyek buja színeikkel
tündérországgá varázsolták ez[t] a várost. Minden, minden varázslatosan szép volt”.[2]
Dohnányi felesége, Zachár
Ilona többet panaszkodott arról, hogy Tallahassee
valójában egy falu, sőt „tanya”, mely „a világ nem is végében, de farkában
van”.[3]
Ilona volt pedig a címzettje annak a jó egy évtizeddel korábban, 1938-ban kelt
szerelmes levélnek, melyben Dohnányi azt írta: „tudod mily jó volt egyik leveledben olvasni, hogy szeretnél velem
egyedül akár egy tanyán élni? Ha nem is volna a világ oly csúnya,
gyűlölettel teli mint most, ha nem is látnám,
hogy ez az épület, amit Európának neveznek pilléreiben megingott és szörnyü katasztrófának néz elibe, akkor is csak régi
vágyam, hogy mindennek ami egy művész életében külsőség (hírnév,
dicsőségek) hátat fordítva, csendes magányban – itt akár a fiókomban is
maradhatnának műveim – csak a zeneszerzésnek élve tölthetném”.[4] A
sors kegyetlen játéka folytán Dohnányi e kívánsága valóra vált – bár persze nem teljesen úgy, ahogy korábban megálmodta.
Nem is elsősorban azért különbözött
valóság az elképzelt idilltől, mintha Dohnányi zeneszerzőként nem
érvényesült volna Amerikában. Némileg madártávlatból szemlélve megnyugtatónak
tűnnek az életrajzi adatok: a 2. hegedűverseny (op. 43) New Yorkban
is felcsendült (1952. február 14.), a Stabat Matert (op. 46) 2500
texasi zenehallgató éltette a bemutatóján (1956. január 16.), az Amerikai
rapszódia (op. 47) az
ország másik végében, Ohióban részesült királyi fogadtatásban (1954. február
21.), a 2. szimfóniát (op. 40) pedig Doráti Antal
vitte sikerre Minneapolisban – egy év alatt mindjárt két különféle
átdolgozásban (1957. március 15. és november 15.). Egyetlen műve, amely
valóban a „fiókban maradt” – leszámítva a két utolsó fuvoladarabot (op. 48/1,
2), melyekhez az ajánlás fiatal címzettjének technikailag fel kellett
nőnie – a Hárfa-concertino (op. 45) volt: ez azonban valóban azért nem
került a szerző életében a koncertpódiumra, mert Dohnányi nem volt
hajlandó teljesíteni a megrendelő számára elfogadhatatlan kívánságait.
Inkább kitartott saját zenei elképzelései mellett,
s írt egy csodálatosan bensőséges hangvételű, kifinomultan szőtt
kompozíciót – majdhogynem szándékosan a fióknak.
Arról viszont, amit Dohnányi 1938-ban
elsősorban óhajtott magának, azaz hogy csakis a zeneszerzésnek élhessen,
természetesen szó sem lehetett. A Floridai Állami Egyetem zongora- és
zeneszerzés professzora volt teljes állásban – egy olyan egyetemnek, amely az
amerikai felsőoktatás középmezőnyébe is inkább csak jóindulattal volt
sorolható. Ahogy mondta, eleinte „irtózott” is a tanítástól, attól, hogy kései
éveit így pazarolja el, zongoratanítványainak szeretetteljes lelkesedése
azonban megenyhítette.[5]
Bár a floridai növendékek között nem volt Fischer Annie, Földes Andor vagy Kilényi Edward, kedves epizódok sokaságát idézik fel a
visszaemlékezések: azt például, hogy az egyik növendék természettudományi
jegyeit javítandó (mert az ottani zongoristáknak azt is kellett tanulnia!)
Dohnányi beült vele egy atomfizika-kurzusra, hogy egy másiknak szülei
rendszeresen Dohnányiékkel konzultáltak fiuk
párválasztási problémáiról, vagy hogy egy harmadik
ifjú zongorista súlyos depressziója és idegösszeomlása után csakis Dohnányi
kedvéért, az ő rábeszélésére folytatta életét.
Rajongtak a növendékek Tallahassee-n
kívül is az idős mesterért: számos más, hasonló kaliberű egyetemi
városban megfordult a tíz év alatt, mesterkurzusokat és koncerteket adott. A
koncertezés volt ugyanis megélhetésének másik pillére – sajnos nem olyan
közegben, mint évtizedekkel korábbi amerikai turnéin, amikor is a keleti part
nagyvárosainak legműveltebb közönsége ünnepelte. Pontosan igaz Dohnányira
is, amit Tallián Tibor írt Bartók amerikai
éveiről: „csak az önfenntartás ösztöne hajthatta végig az amerikai
hangversenyélet perifériáján”.[6]
A sajtórecepcióból kibontakozó kép olykor tragikomikus:
megfordult ő olyan városban, ahol az újságok Dohnányiné
toalettjét részletezték az ősbemutatóra került darab említése helyett,
ahol a koncert sikerét abban mérték, hogy a közönség nem vonult
át az éppen kezdődő kosárlabdameccsre a szünetben, és ott is, ahol a
kritikus – némi öniróniával – úgy kezdi a cikkét: „ha valaki leült volna […] tavaly, hogy összeállítson egy listát azokról
a dolgokról, amelyek nagy valószínűséggel nem történnek meg felénk akkor
valószínűleg a legelső helyen szerepelt volna, hogy a zenei világ
olyan kivételes személyisége tart mesterkurzust […], mint Dohnányi
Ernő.”[7]
Elvétve bár, de azért néhány rangosabb
koncertteremben is megjelent Dohnányi – zeneszerzőként és zongoristaként
egyaránt. Ilyen volt például a már említett minneapolisi
szimfónia-bemutató, vagy az 1953-as hangverseny a Carnegie Hallban (1953.
november 9.), ahol saját zongoraversenyét játszotta a közönség nagy, a
kritikusok kisebb lelkesedésére. Ezeket azonban nem követte újabb meghívás – s
az amerikai évek legtragikusabb momentuma éppen az, hogy Dohnányi
érvényesülése, státusza minden erőfeszítés ellenére sem mozdult előre
a tíz év alatt.
Annak, hogy az amerikai zenei élet
elitje elzárkózott előle, részben politikai oka volt. Közismert – bár
sajnos még mindig nem eléggé feltárt –, hogy Dohnányit 1945-ben háborús
bűnösséggel vádolták meg Magyarországon. Bár a vádat legkésőbb 1945
szeptemberére ejtették, híre gyorsan elterjedt; Amerikában is szárnyra kapott
és számos alkalommal bizonyíthatóan vagy vélhetően, közvetlenül vagy
közvetve megakadályozta Dohnányi színpadra jutását. Távolról sem ez lehetett persze az egyetlen ok:
jellemző, hogy New York kritikusai mindig kissé lekezelően bántak
vele. Mintha szánni való tévelygőről értekeznének például, amikor
mérlegre teszik műveiben a korszerűség és a korszerűtlenség
elemeit (s nem kell mondani, merre mozdul ki a mérleg nyelve). Az
már a sors iróniája – ha már Bartók neve merült fel az imént –, hogy míg az
1940-es években New York Bartók avantgárd műveit nem értette, tíz év múlva
Dohnányi konzervativizmusára fanyalgott. Mégis: aligha kérhető számon az
1950-es évek Amerikáján, hogy nem adott teret egy olyan emigráns
zeneszerző érvényesülésének, akinek zenei stílusa már évtizedekkel
korábban is anakronisztikusnak számított.
Mindennek ellenére
Dohnányi – Bartókhoz képest legalábbis – élvezte az amerikai életet.
Szerette Tallahassee szubtrópusi élővilágát
(lelkesen, bár nem túl sikeresen gondozta az ajándékba kapott aligátort), de
megcsodálta Arizona sivatagi flóráját, s persze New York pezsgő kulturális
életét, valamint az amerikai hétköznapok ezer praktikus kiegészítőjét:
a rengeteg gépet (a mosogatógéptől a légkondicionálásig), a
vitamintablettákat, a filteres teát, a kutyapanziót, az esküvői
ajándéklistát és a karácsonykor csodálatosan feldíszített városokat.
Alkalmazkodását nemcsak személyisége könnyítette meg, hanem körülményei is: a
kis Tallahassee végső soron békés otthonként
szolgált, saját házában élt, lelkes tanítványok vették körül – és persze
bővülő család. Dohnányi mögött ugyanis – gyermekkorát leszámítva –
talán soha életében nem állt olyan harmonikus háttér, mint a kései években, ezt
a derűt közvetítik a spontán családi fényképek is.
S hogy mit közvetítenek az amerikai
kompozíciók? Minden jel arra
mutat, hogy Dohnányi értékrendjén alapvetően nem változtatott az a számára
is nyilvánvaló tény, hogy személye – egy kritikus megfogalmazásával élve –
valóságos őskövületként volt jelen a 20. század második felének zenei
életében. Műveiből mégis kiolvasható, hogy érvényesülési nehézségei,
elszigeteltsége az általa járt út helyességének újragondolására, kérdések
megfogalmazására késztette. A kompozíciókban a legkülönbözőbb módokon
kifejezésre jutó válasz lényegében mindig hasonló: habár megkísérelhet új
kifejezésmódokat, és kompozíciós stratégiákat bevonni stílusába, számára nincs
más módja az alkotásnak. S éppen a kétely és a végső soron nagyon is
határozott állásfoglalás kettőssége miatt érezhetjük az amerikai korszakot
a Dohnányi-életmű egyik legizgalmasabb és legmegindítóbb fejezetének.
***
KUSZ VERONIKA: Dohnányi
amerikai évei
Kiadó: Rózsavölgyi és Társa Kiadó
Oldalszám: 360
Megjelenés: 2015. szeptember 25.
Méret: 165 mm x 235 mm
Kötés: Keménytáblás
ISBN: 9786158007108