A tehetség elég? – Művész. Nő. Külföldön. Őszintén.
Beszélgetés Baykov
Boglárkával
Hol volt, hol nem volt egy kislány, aki egy furulyával
útnak indul és tizenhárom évesen már versenyt nyer. A Liszt Ferenc
Konzervatóriumtól a Brémai Művészeti Főiskoláig nagyon izgalmas út
vezet. Mert ő az a lány is, aki félelmei ellenére tovább indul, aki bébiszitterkedik Bécsben, aki teljesítményével a Soros
Alapítvány támogatását elnyeri, hogy a Bécsi Művészeti Egyetemen
tanulhasson. És ő a sikeres furulyatanárnő is, aki nem mellékesen két
kisfiú, Balthazár és Charles édesanyja.
Bogi őszinte és szívet melengető válaszai
következnek egy mesés ámde munkával teli életútról, hivatásról, külföldön való
beilleszkedésről…
Egész életedet a furulya varázsolja, elképesztően
érdekes utat rajzolt neked. Hogy is kezdődött?
7 éves koromban a zeneiskola mellé költöztünk
Oroszlányban, s egy évvel később vetődött föl a kérdés, nem lenne-e
kedvem járni, ha már úgyis ott lakunk. A furulya olcsó, könnyen
beszerezhető, így úgy kezdtem, mint sok más muzsikus is, hogy ez egy
kezdőhangszer, s talán később váltok majd másra. De aztán benne
ragadtam. Szerettem kamaramuzsikálni, volt egy
fiatal, nagyon elhivatott tanárnőm, a Lados Lilla, aki először egy
triót, majd egy szextettet alapított velünk. Mindig hagyott vezető
szólamban játszani, ez nagyon imponált nekem. Így az első jelentősebb
barátságaim és sikerélményeim is a hangszerhez köthetőek.
Hogyan jött a képbe külföld? Hogyan kerültél Bécsbe?
Beszélted a nyelvet?
A szegedi konzi befejezése
után ugyanott, ugyanannál a tanárnál folytattam a főiskolai tanulmányaimat
is, Lőrincz Lászlónál. A szép és gyümölcsöző középiskolai évek után
azonban egyre inkább nyugtalanított a tudat, hogy már nem tudok többet tanulni
és még van hova fejlődnöm. Magyarországon erre nem adódott
lehetőségem. Egy ideig játszottam a gondolattal, hogy tanárképzőre
felvételizek és abbahagyom a zenei pályát. Nagyon féltem külföldtől.
Hosszas rágódás után végül Bécsre esett a választásom. Oroszlánytól nincs
nagyon messze és akadtak magyar kollégák is szép számmal. Prof. Rudolf Hofstötter osztályába kerültem. Nehéz volt az indulás, nagy
a kultúrsokk és igen, a nyelvet sem beszéltem.
Ez talán az egyik legnehezebb dolog, amikor álmainkat,
vagy akár a párunkat követjük külföldre. Te hogyan tanultad meg a nyelvet?
Hetekig ki sem mertem mozdulni a szobámból,
megszólalni sem. Borzasztó volt. De kb. fél év után kezdtem belejönni. Az
első év végén találtam az egyetemen egy kiírást, ahol bébiszittert
keresett egy hölgy hetente két délután, cserébe nála lakhattam egy saját
szobában. Fölhívtam, megismerkedtünk és rögtön eldőlt, hogy én leszek a
nyerő.
Christina félig görög, félig osztrák, az egyik legemberségesebb
személyiség, akivel valaha találkoztam. Bár a bébiszittere voltam, soha nem
érzékeltette ezt. Családtagként kezelt. Együtt jártunk bulizni, moziba és
rengeteget beszélgettünk. Tőle tanultam meg németül. Magyarországról csak
a családom és a Soros Alapítvány támogatott. Utána az osztrák államtól kaptam a
zsíros ösztöndíjakat, hogy folytatni tudjam az egyetemet. Hogy honnan jöttem?
Nem számított. A hangsúly a tanulmányi eredményen volt. A professzoromnak
köszönhetem, hogy fölléphettem a Kunsthistorisches
Museumban és azt, hogy egyszer eljátszhattam a Telemann: a-moll szvitet
zenekarral. Az egyik legszebb emlékem. Személyesen vezényelte a zenekart, nem
is akárhogy.
Aztán Bréma következett…
Igen. Igazából ez volt az a lépés, amit már korábban
meg kellett volna tennem. Öt évig éltem Bécsben és nehezen szakadtam el a
várostól. Eredetileg két év után dobbantani szerettem volna, de nem ment,
holott szakmai szempontból tudtam, hogy ez nem jó út már nekem. Sajnos a lelki
fejlődésem az mindig kicsit lassabban halad. Akkor nagyon szenvedtem a
döntésemtől, sajnáltam a profomat otthagyni, nagyon jó ember és szeretett
tanítani is engem. De tudtam, hogy Han Tol ki fogja belőlem hozni a legjobbat, mert részt
vettem nála egy kurzuson és pont azt az oldalamat támogatta, az önálló és
kreatív munkát, amire már egy ideje Bécsben nagy szükségem volt. A
beilleszkedés Brémába kicsit gördülékenyebben ment, tudtam a nyelvet,
érettebbé, szuverénebbé váltam addigra.
Itt ismerted meg a férjedet, aki orosz…
Igen, a Brémai Zeneművészeti Főiskola, mint
a többi németajkú zenei intézmény is, eléggé nemzetközi. Úgy saccolom, kb. a
diákok fele külföldi. Jönnek a világ minden tájáról. A férjem, Roman Baykov a főiskola
egyik legjobb hegedűse volt, sok fontos projektben dolgozott már. A menzán
ismerkedtünk meg. Romantikátlan helyszín, de 11 éve tartó kapcsolat lett
belőle jóban-rosszban. Rengeteg kihívás elé állít, sokat erősödtem
emberileg általa, ugyanakkor inspiráló is. A legérdekesebb szakmai projektem
kétségkívül a duónk. Idegen vizekre eveztünk, olyan zenéket is játszunk, amik
furulyán idáig sosem hangzottak el. Ilyen Louis Moyse
duója, vagy a Derya, amit Mehmet
Aktug komponista a férjem kérésére dolgozott át
nekünk.
Rengeteg koncert, rádió- és televíziófelvétel.
Mesélj egy kicsit erről…
Amíg az ember fiatal és tehetséges, könnyen nyílnak az
ajtók és sok helyen szívesen látják. Ennek köszönhetem a legtöbb fellépésemet
is. A brémai főiskolán keresztül több professzionális projektbe is
bevontak, ahol olyan művészekkel zenélhettem együtt, mint Hille Perl, vagy Manfred Cordes, aki a Weser Renaissance karmestere.
Alakultak a diáktársaimmal az együttesek, egy ideig Alina Rotaruval
és a Luxurianssal játszottam.
Aztán olyan dolog történt, ami minden nő életét
képes megváltoztatni…
Igen, a gyerekek megszületése fenekestül felforgatta
az életem és más dolgokra helyeződött a hangsúly. A koncertezésnek
időlegesen 2011-ben vége szakadt. Szerencsére a tanulmányaim alatt végig
tanítottam is, a brémai diplomám után már egy komoly privát osztályom volt, 30
órában dolgoztam egy héten és szép eredményeket értünk el a növendékeimmel.
Nagyon szerettem.
Három éve viszont ismét költöztél, immáron családdal. Detmoldban, teljes állásban dolgozol kisgyerekes külföldi
anyukaként. A klasszikus kérdés jön: de hogyan csináltad?
A gyerekek megszületése után tudatosult bennem, hogy
gyökeret kell vernünk valahol. Sokáig tépelődtünk, hogy Brémában maradjunk
e. A város művészetkedvelő, ott volt az osztályom. Ugyanakkor két
gyerekkel nehéz lett volna egzisztenciát teremtenünk és mindemellett magas
színvonalú oktatást is biztosítanunk a srácoknak. Bréma elég drága, a büdzsénk
nem volt túl rózsás négy főre lebontva. Hiányoztak a rokonok is. Balthasar fiam 4 hónapos, Charles két éves volt, amikor
eldöntöttük, Detmoldba költözünk és újrakezdünk
mindent. Itt él férjem édesanyja. Roman a mai napig
szabadúszó zenekarokkal dolgozik, így neki az egész nem volt rázós, valamivel
többet utazik, mint előtte.
És neked? Te hogyan élted meg ezt a váltást?
Nehezen. De a szerencse mellém szegődött és az első
iskola, ahol kiraktam a hirdetésem, hogy furulyaoktatást vállalok, két nap
múlva fölhívott, hogy lenne 12 gyerek, mennék -e.
Természetesen elvállaltam. Mostanra 25 növendéket tanítok délután 15 órában. Tudatosan
alakítottam így, nem szeretnék a fiaim életéből kimaradni, így a délutánok
egy részét velük tölthetem. Délelőtt a detmoldi
színház kosztümosztályán dolgozom félállásban, teljesen mást csinálok, de
közalkalmazotti jogviszony, annak minden előnyével és biztonságával, ami a
gyerekek miatt nagyon fontos. Detmold egy
középméretű város aktív kulturális élettel és jó iskolákkal, 30 %-al olcsóbb egy nagyvárosnál és jelenleg jobban keresek,
mint Brémában. A fiúk gyakran találkoznak a nagymamával. Tehát a váltás minden
nehézségével együtt megérte.
Olyan helyen élsz, ahol rengeteg a bevándorló.
Szó szerint rengeteg. Sok az orosz, ők teszik ki
a túlnyomó többséget, de egyébként színes a paletta. Vannak magyarok is. Lassacskán
fölfedezzük egymást. Sok a menedékkérő, viszont nincsenek olyan attrocitások, mint a franciáknál, vagy az olaszoknál. A
bizonytalan státuszúak a belvárosban laknak egy gimnázium mögötti kollégiumban.
Nincsenek magukra hagyva. Jönnek a diákok a gimiből,
ismerkednek velük. A jobb sorsú édesanyák viszik a ruhacsomagot, a babakocsit.
Segítenek jó szóval, tanáccsal. Nemrég adtak ki egy csomó letelepedési
engedélyt, sokan mostanra egy eddig lakatlan városrészben élnek. (Detmold egy kiüresedő katonai támaszpont) A rendre rendőrök vigyáznak,sok a szociális munkás és a
kerület nincs leválasztva a belvárostól, vagy az élhető
lakónegyedektől. Könnyű mindenhova gyalog eljutni. Ezzel akadályozzák
a gettósodást. Igyekeznek a környékre olyan családi
eseményeket szervezni, ami sok embert vonzhat. Vannak lakásprogramjaik, a
szociális bérlakásokat rendszeresen felújítják, korszerűsítik. A
munkálatokat pár mester és azok tanítványai végzik, így több legyet ütnek egy
csapásra. Olcsó, de egyben jó , közben van integráció
és munkahely is, végül szép és megfizethető, környezetbarát otthon
azoknak, akik nem kezdőtőkével jönnek ide.
Két legénykét hoztál világra Németországban. Sok
kismama nevében kérdezem a tapasztalataidat: milyen az ellátás, milyen volt ott
szülni?
Mindkét várandósságom alatt magas szintű orvosi
ellátásban részesültem, mindent a betegbiztosító állt. Szülésfelkészítésen, meg
terhes tornán nem voltam. A dolgot a Jóistenre bíztam, a nyolcadik hónapig
dolgoztam mind a két gyerekkel. A szüléseim háborítatlanul zajlottak, nem kértem
érzéstelenítést és mind a kétszer bábával és könnyen szültem. Nagyon profik
voltak. Pontosan tudták, hogy arra van szükségem, hogy hagyjanak békén. A
férjem is nagyszerűen támogatott mind a két alkalommal. Csöndben fogta a
kezem és rengeteg energiát kaptam tőle. És mindez kórházban, modernül
felszerelt szülőszobával és extra gyerekosztállyal, ha bármi probléma
adódna. A német állam mindkét terhességem után egy évig folyósította az Elterngeldet, amit a nagyobbik fiam három hónapos koráig
vettem csak igénybe, onnantól visszamentem tanítani. Szabadúszó tanárként járt
a teljes fizetésem mellett is Charles egy éves koráig plusz 300 Euró. A
betegbiztosításom egyébként a Künstlersozialkassén keresztül folyt, ami egy szuper találmány a németeknél.
A fiúk multikultiban
nőnek fel, ahogyan te szoktad mondani…
Igen, hallanak otthon németet, oroszt, magyart. Ennek
köszönhetően németül és magyarul folyékonyan beszélnek. Oroszul kevésbé,
de sok mindent megértenek és több orosz gyerekdalt is tudnak. Az óvodában és a
bölcsődében is sokféle nemzetiséggel találkoznak, nekik ez szerencsére
teljesen természetes már.
Charlie egyik legjobb barátja Arman,
aki egy félig iráni, félig francia kisfiú, Balthasáré
Yuma, akinek az anyukája német, de apukája
montenegrói. És ott van az ovin kívüli legjobb barát, Vincent, magyar
édesanyával és szerb apukával.
Bogi, a facebookon a minap
az írtad, hogy “elvagyunk szépen, színesen.”
Igen, megvagyunk. Mert meg akarunk lenni. Mert
integrálódni akarunk. Élni akarunk és szeretni, nem pedig elfuserálni mindent
ezen a kivételes bolygón a világmindenségben. Mert az élet egy véletlen, egy
nagyon szép ajándék. Ezt igyekszünk a mindennapokban szem előtt tartani és
ennek jegyében neveljük a fiúkat is.
Melyik országot tekinted most otthonnak?
Otthon már egyértelműen Detmoldban
vagyok, de a magyar családommal összeköt egy láthatatlan zsinór és a mai napig
jobban megértem a magyar, vagy más kelet-európai lelkületet, bár már nem minden
esetben tudok azonosulni vele.
Mennyit változtatott a személyiségeden ez a kalandos
út?
Sokat. Azt hiszem szerényebbé, hálásabbá, alázatosabbá
és toleránsabbá tett. Egyszóval bölcsültem. Nagyon nehéz, de nem bántam meg. Ha
kérdeznél Boglárkától, tedd meg itt kommentben, én pedig hozom a válaszokat!
Baykov Boglárka honlapja: http://boglarka.baykov.eu/
Hegedüs Tímea Szilvia (Németország)
Ha felcímkézem magam, társ, anya, végzettségem szerint
rajz szakos tanár és művelődésszervező, kulturális menedzser,
aztán még ifjúsági referens, vidékfejlesztési menedzser, dekoratőr,
sőt még divat asszisztens is vagyok. Illetve ezek egy része már nem,
hiszen 2011 óta a „hogyan változom Norddojcslandban”
projekten dolgozom.
Részletesebb
bemutatkozás itt.
Forrás:
