ÉLETMŰVÉVEL A MAGYAR MŰVÉSZETOKTATÁST SZOLGÁLTA!

Egy névfelvételi kísérlet után - Váczi Károlyra emlékezve

Szeretett zongorája mellett (Felvégi Andrea felvétele. Muzsika 2002/4. )

Váczi Károly zongoraművész-tanár (Kispest, 1921. május 22. - Budapest, 2007. december 12.) elhunytát követően egyik közeli barátja és pályatársa gondosan előkészítve felvetette, hogy méltó lenne, ha a szülőhelyén működő állami fenntartású alapfokú művészetoktatási intézmény felvenné a 8 éve elhunyt kiváló zenepedagógus nevét. Az előterjesztő indokként kiemelte, hogy Váczi Károly, amikor a zeneakadémiai tanári munkáját nyugdíjba vonulása miatt befejezte, évekig volt megbecsült korrepetitora az iskolának, melynek kerületi szintű decentralizásását az 1960-as évek végén nemcsak kezdeményezte, de oroszlánrészt is vállalt annak sikeres megvalósításáért.

Bár a névfelvételi kezdeményezést a Zeneiskola akkori igazgatója támogatta, a névfelvétel tárgyában összehívott nevelőtestületi értekezlet oly annyira nem sikerült, hogy a tanárok többsége még az iskola nagy/hangverseny/termének Váczi Károlyról történő elnevezését sem támogatta. Nem számított fentnevezett gazdag életútja, a művészetoktatás terén elért elévülhetetlen érdemei, a több évtizedes pedagógiai munkássága, páratlanul gazdag zongoraművészi karrierje, rádiófelvételeinek sokasága, de még az sem, hogy az iskolához került volna Váczi Károly zenei hagyatékának (zongora, kották, könyvek, lemezek, stb.) jelentős része.

Az elutasítás legfőbb oka e sorok írója szerint az lehetett, hogy Váczi Károly neve az elmúlt évtizedekben sajnos feledésbe merült: felnőtt egy generáció, akinek ez a név már keveset, vagy talán semmit nem mond. A névfelvételi szándék legfőbb indítékaként éppen ennek a negatív folyamatnak a megszakítása is lebegett az előterjesztő előtt, de valószínűleg az is, hogy a jelenleg még „névtelen” művészetoktatási intézmény becsatlakozzon azokhoz az iskolákhoz, amelyek kiváló magyar zenepedagógusok nevét viselik: pl. Czövek Erna, Fasang Árpád, Szabolcsi Bence, Molnár Antal, Ádám Jenő, Galambos János, Kroó György, Király-Kőnig Péter, Lukin László, Békefi Ernő, Hidas György, Budaker Gusztáv, Palotásy János, Andor Ilona, Kocsis Albert, Kósa György, Fischer Annie, stb.).

E sorok összeállítója meggyőződéssel vallja, hogy ha az 50-es és 60-asa években a budapesti zeneoktatás irányításában Váczi Károly, mint a Fővárosi Zeneiskola Szervezet igazgató-helyetteseként nem vett volna részt, majd a Fővárosi Pedagógiai Intézet vezető-szakfelügyelőjeként a korábban centralizáltan működő iskolák kerületi szintű önállósításában, ma nem állnának ilyen biztos alapokon a budapesti zeneiskolák sem pedagógiailag, sem pedig tárgyi körülmények terén. Ha csak ennyit tett volna VÁCZI KÁROLY a zeneoktatásért, már akkor is megérdemelné emlékének méltóbb gondozását szülőföldjén, Kispesten. De Váczi Károly ennél sokkal többet tett:

● A Váczi család kispesti lakóhelyei: Jókai utca, később Berzsenyi u. 24. családi ház. Id. Váczi Károly (1893-1976) a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola klarinétművész-tanára volt; a Kispesti temetőben nyugszik.)

● Ifj. Váczi Károly Kispesten járt általános iskolába (Üllői út,) és a Deák Ferenc Gimnáziumban érettségizett. A Templom téri templomban volt ministráns.

● 1935-1943 volt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zongora művészképzőse: többek között Weiner Leó, Dohnányi Ernő tanítványa.

Váczi Károly zeneakadémiai
leckekönyvének első oldala

● 1942-1953 Fővárosi zeneiskolák tanára;

● 1953-1970 Fővárosi Zeneiskola Szervezet központi igazgató-helyettes, fővárosi vezető szakfelügyelő;

● 1968-1992 a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zongoraművész-tanára;

● 1992-1998 a Kispesti Zeneiskola zongorakorrepetitor-tanára;

● A Magyar Kodály Társaság és a Magyar Liszt Ferenc Társaság alapító tagja;

● A PARLANDO Zenepedagógiai folyóirat alapító szerkesztőbizottsági tagja, írója volt 1959 és 1990 között;

● A Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete elnökségének évtizedeken át lelkes tagja, a zenei közélet aktivistája;

● Átiratok, kották szerkesztése a Zeneműkiadó, Budapest (EMB) kérésére;

● Aktív zongoraművészi közreműködés a magyarországi zenei életben szólistaként/kamaramuzsikusként egyaránt, főleg Dohnányi Ernő és Weiner Leó műveinek kiváló előadójaként. Játékát számtalan rádió és lemez felvétel őrzi, pedagógiai működéséről megemlékezik a 125 éves Zeneakadémia „Nagy tanárok, híres tanítványok” c. kötete is 2000-ben.

Ez a kis összeállítás azért született, hogy HÁTHA A MÉG „NÉVTELEN” ISKOLÁINK VALAMELYIKE ÉPPEN E SOROKAT OLVASVA VÁLLALKOZIK VÁCZI KÁROLY ÉLETMŰVÉNEK MÉLTÓ MÓDON TÖRTÉNŐ MEGŐRÖKÍTÉSÉRE!

IDÉZETEK ZENEI FOLYÓIRATOKBÓL:

1.)

Parlando zenepedagógiai folyóirat (2008/2.)

VÁCZI KÁROLY

zongoraművész-tanár emlékére

(Kispest, 1921- Budapest, 2007)

A zene szeretete kisgyermekkorától végigkísérte az életét. Muzsikus családból származott: édesapja, Váczi Károly korának kimagasló klarinétművésze volt. Először az ifjabb Váczi is klarinétozni kezdett, de korán kiderült, hogy az ő hangszere mégis inkább a zongora lesz. Ezen az instrumentumon olyan gyors előmenetelt tanúsított, hogy tizenhárom évesen Kósa György felvette zeneakadémiai osztályába. 1934-et írtak.

A Kósánál töltött évek éppoly meghatározóak voltak művészi fejlődésében, mint az ezzel párhuzamos kamaraórák Weiner Leóműhelyében. A negyedik évfolyam befejezése, a tanári diploma megszerzése után sikerrel felvételizett Dohnányi Ernő művészképzőjébe. Dohnányi-mesteriskoláját az 1941/1942-ben kezdte, s a következő tanévben is folytatta. 1943-ban kiadott zongoraművészi diplomája különösen értékes volt számára, mivel Dohnányi mesteriskolájából Váczi Károly az utolsó, akinek oklevelét a Mester még a Zeneművészeti Főiskola főigazgatójaként írta alá. Életre szóló élményt jelentett a fiatalember számára a kor egyik legnagyobb zongoraművészétől tanulni, ahogy arról e lap hasábjain megjelent közös interjúnkban megemlékezett [(„Dohnányi-metodika (2.)” PARLANDO 2004/4., 21-25. old.]. Fontos művészi feladatának tartotta, hogy a háború után, a „finom lebeszélések ellenére” is műsorán tartsa Dohnányi zongoradarabjait, leggyakrabban a Suite nach altem Stil (op. 24) szerepelt hangversenyei programján.

1942-től, még mint Dohnányi-tanítvány kezdett el tanítani. Félévszázados pedagógiai tevékenysége során minden fokon oktatott: először a székesfővárosi zeneiskolák zenetanfolyamain 1945-ig, majd 1945-49 között a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában, 1952-53-ban pedig a Fővárosi 6. sz. Körzeti Zeneiskola igazgatója volt. A konzinak először 1949-től 1954-ig (még Állami Zenekonzervatórium korában) volt tanára, később 1970-1982 között ugyanott (immár Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola) az iskola igazgatóhelyettese. Végül a Zeneakadémia adjunktusaként ment nyugdíjba 1991-ben.

A budapesti alsó fokú zeneoktatás történetében a legnagyobb változásokat a ’60-as évekbeli nagy átszervezések jelentették, melyek egybeforrtak Váczi Károly nevével. 1967-ben a Fővárosi Pedagógiai Intézetvezető szakfelügyelője lett, és az ő munkájának is köszönhetően egy év múlva létrejöttek a mai formájukban ismert kerületi zeneiskolák. Szerteágazó tanári és szervezői tevékenysége mellett arra is szakított időt, hogy a Parlando Szerkesztőbizottságában hosszú időn keresztül feladatokat lásson el.

Váczi Károllyal nemcsak kiváló tanárt veszítettünk, hanem a 20. századi magyar zenei élet egyik koronatanúját és aktív közreműködőjét is. A Dohnányi-kutatás például nem lehet elég hálás a Mesterrel kapcsolatos visszaemlékezéseiért Dohnányi pedagógiájáról, vagy mikor számunkra hihetetlen módon szemtanúként mesélt többek között Dohnányi C-dúr szextettjének (op. 36) és a Suite en valse-nak (op. 39) ősbemutatójáról. Nem feledhetjük a zongoraművész úttörő munkáját sem. Nevéhez fűződik egy-egy Mosonyi- és Csízik Béla-zongoraverseny ősbemutatója, valamint Sosztakovics 1. zongoraversenyének magyarországi bemutatója. Legfőképp azonban sok száz tanítványa emlékezik emberségére, empátiájára, széleskörű szakmai tudására.

Dr. Kovács Ilona zenetörténész

2.)

Muzsika 2002. április, 45. évfolyam, 4. szám, 10. oldal

Devich Márton:

Pódium és katedra

Beszélgetés Váczi Károllyal

Váczi Károly zongoraművész-pedagógus két aranydiplomája után hamarosan gyémántdiplomáját veheti kezébe. A 81 esztendős egykori Dohnányi-növendék zeneakadémiai éveit, a háború alatti zenei élet eseményeit, pályáját és a magyar zeneoktatás fejlődésének mozzanatait idézi fel a Muzsika olvasóinak.

- Muzsikus családból származom - meséli Váczi Károly. - Édesapám korának egyik legismertebb klarinétművésze és tanára, harminc évig az Operaház szólistája volt. Egyidejűleg a Nemzeti Zenedében, később a Zeneművészeti Főiskolán tanított, 1950-ig. Nem csoda hát, hogy egészen kicsi koromtól annyi jó zenét hallottam. Többek közt apám és muzsikustársai játékát figyelhettem sok éven át, amikor magával vitt egy-egy operaelőadásra, és a zenekari árokban, az operairodalomban viszonylag ritkán használatos cseleszta mögött ücsörögve élvezhettem végig a produkciót. Az akkori csodálatos előadások, a világhírű énekesek, karmesterek megismerése életre szóló élményt adott.
- Nem csábította el a klarinét?
- Tanultam: tízévesen kezdtem, de nem ment elég jól. Alkati problémák is mutatkoztak - hamar elfáradtam a fújásban. Ennek ellenére sosem felejtettem el klarinétozni.
- Hogyan kezdett zongorázni?
- A Nemzeti Zenedébe írattak. Máig fel tudom idézni, ahogyan a nálam tizennégy évvel idősebb, akkor orgona-zeneszerzés szakos Ferencsik Jánossal nap mint nap szembetalálkozom az iskola lépcsőjén. A zongorával gyorsan haladtam, a házi versenyeken mindig sikereim voltak. Elkapott a gyermeki öntudat, s már-már kezdtem elhinni magamról, hogy én vagyok a világon a legjobb muzsikus. Aztán jött a hirtelen kijózanodás, amikor elsétáltam a Zeneakadémiára, s a második emeleten nyitott füllel bóklászva arra lettem figyelmes, hogy két teremből is csodálatos, virtuóz zongorajáték szűrődik ki. Mindkettőbe bekopogtattam. Az egyikben Anda Géza, a másikban Cziffra György gyakorolt... Rádöbbentem, mennyivel jobbak nálam, és megértettem: ha valóban zongoraművész szeretnék lenni, jóval többet kell dolgoznom. Néhány év múltán Anda Gézával jó barátok lettünk, olykor még "párbajoztunk" is: skálákkal, Liszt-etűdökkel, hogy ki tud gyorsabban zongorázni...
- Hogyan lett Dohnányi-növendék?
- A Liszt Ferenc Zeneakadémiára már tizenhárom évesen, 1934-ben felvettek a kiváló Bach-játékos, zongorakísérő és zeneszerző, Kósa György osztályába. Pedagógusi diplomámat 21, a zongoraművészit 22 évesen szereztem meg. Kósa Györgyön kívül is sok ragyogó muzsikus tanított akkor a főiskolán, emléküket ma is hálával és szeretettel őrzöm: a nagy formátumú Stefániai Imréét, a finom, mindig elegáns Székely Arnoldét, az ellenállhatatlan humorú Molnár Antalét (a Zeneakadémia örökös elnökéét), a gyönyörű hangon zongorázó, fiatalon elhunyt Faragó Györgyét (minden lány ideáljáét), valamint a kamarazene mesteréét, óriásáét, Weiner Leóét. Weiner nemcsak rendkívüli zenész, csodálatos ember is volt. Minden nap tanított a harmadik emeleti 23-as teremben, óráit sok-sok növendék hallgatta. Nem riadt vissza attól, hogy egyetlen ütemmel, egyetlen billentési módozattal vagy vonásnemmel órákig foglalkozzék. Rendkívül magasra helyezte a mércét. Engem talán ő tanított a leghosszabb ideig, sokat jártunk hozzá például hegedűsökkel, Guttman Arthurral, Gerle Róberttel. Weiner lelkesedett Dohnányiért: az ő úgynevezett mesteriskolájába a negyedik évfolyam befejezése, a tanári diploma megszerzése után kerültem. (A Zeneakadémia történetében eddig csak Dohnányi és Hubay Jenő vezetett mesteriskolát.) Dohnányi általában kétévenként vett fel két-két növendéket, az előttem járó évfolyamon azonban négyen tanultak: Furka Gizella, Anda Géza, Wehner Tibor és Dániel Ernő. Mi csak ketten indultunk Szolcsányi Györggyel, aki később Párizsban csinált karriert. Dohnányi iskolája is a liszti hagyományokat folytatta, hiszen a mester a Liszt-növendék Thomán Istvántól tanult. Később mi is ezeket a hagyományokat igyekeztünk továbbörökíteni.
- Emlékszik a Dohnányival való első találkozásra?
- Zeneakadémiai óráit a mai Bartók teremben tartotta, ott találkoztunk. Akkor még a Széher úti villájában lakott, később megromlott a kapcsolata a második feleségével, és elköltözött a Gellért Szállóba. Nagyon kedvelte a nőket. Már hetven felé járt, választott múzsája egy fiatalos, elvált asszony volt: későbbi harmadik felesége, Zachár Ilona. Sokak szerint ő vette rá Dohnányit 1944 novemberében, hogy hagyják el az országot.
- Hogyan tanított Dohnányi? Milyenek voltak az órái?
- Felejthetetlen emlékeket őrzök erről. Sok órája él elevenen az emlékezetemben. Heti egy alkalommal jártunk hozzá, mindig más darabot kellett vinnünk - zongoraversenyt, szonátákat -, és mindig tökéletesen kidolgozva. Eljátszottuk a művet, ő pedig általában végighallgatta. Aztán néhány megjegyzést fűzött az előadáshoz, de nem sokat magyarázott. Inkább leült a hangszerhez, és zongorázni kezdett. Bármilyen darabról lett légyen szó, mindent fejből el tudott játszani. Elképesztő technika és tudás jellemezte. Amikor e-moll zongoraversenyét vittem az órájára, panaszkodtam, milyen nehéz. Csak annyit mondott: "Ja, fiam, tudni kell zongorázni!"… Akik nem szerették, később szemére hányták, hogy nem merült el a részletekben, hiányzott belőle az aprólékosság és az elemző hajlam, ezért nem lehetett jó pedagógus. Ez tévedés. Hallás után el tudtuk sajátítani, amit kellett, és azon a fokon már nem is volt többre szükségünk. Nagyvonalúan tanított, úgymond megkoronázva tudásunkat. Dohnányi igen nagy hatást gyakorolt rám, később igyekeztem minél több művét játszani, pedig ez nem ment könnyen. Úgy kellett "kiverekedni". Amikor meglátták a műsorban, a rendezők mindjárt az kérdezték: "Ragaszkodik hozzá?" Dohnányi művészete - úgy vélem - máig nem került méltó helyére a magyar zenei életben.
- Magánemberként milyennek ismerte meg őt?
- Kedves, barátságos, finom, halk szavú, közvetlen, szívélyes - leginkább ezek a jelzők jutnak eszembe róla. Személyiségéből a vidámság, a derűlátás sugárzott. És sziporkázóan szellemes darabokat komponált.
- Mikor fejezte be a mesteriskolát?
- A művészdiplomát 1943 júniusában szereztem meg. Zongoravizsgám műsorát maga Dohnányi állította össze a két év alatt elsajátított repertoárból: Liszt, Beethoven, Brahms, Chopin és a saját műveiből. (Köztük volt Liszt 104. Petrarca-szonettje és B-A-C-H fantáziája és fúgája, Chopin f-moll balladája és cisz-moll scherzója, Brahms két rapszódiája, Beethoven d-moll szonátája és Dohnányi fisz-moll, illetve C-dúr rapszódiája.) Egyébként az én diplomám az utolsó, amelyet Dohnányi még a Zeneművészeti Főiskola főigazgatójaként látott el kézjegyével.
- Jöttek az első sikerek, és közben a háború...
- A háborús évek alatt kétszer nyertem el a Székesfőváros Liszt-ösztöndíját. Lezajlott az első rádiós szereplésem, amelyet aztán több mint száznyolcvan rádiós koncert követett. Nagyon sokat játszottam mikrofon előtt. Emlékezetes számomra az a hangverseny (1943. december 10-én), amelyen a Budapesti Filharmóniai Társaság bérletsorozatában az Operaházban Dohnányi Ernő vezényletével bemutattam Csizik Béla zongoraversenyét. A szerző - akit pénzügyminisztériumi államtitkárként jobban ismertek, mint muzsikusként - Poldini Ede unokaöccse és az Operaház világhírű karmesterének, Kerner Istvánnak a tanítványa volt. A mű közönségsikert aratott, a szakma vegyes érzelmekkel fogadta. Egy másik emlékezetes koncertem történelmi eseményhez kapcsolódik. 1944. március 19-ére - szerencsére vasárnap délután négy órára - hirdették meg a Vigadóba azt a hangversenyt, amelyen Dohnányi e-moll zongoraversenyét adtam elő a Székesfővárosi Zenekarral, Ferencsik János vezényletével. Ezt a művet a mester irányításával tanultam meg, igen sokat dolgoztam rajta, mert rendkívül nehéz és igényes darab. A városban különös hangulat uralkodott ezen a szép, kora tavaszi napon. A rádió műsora többször, minden indoklás nélkül megszakadt. Én már fellépés előtt megtudtam, hogy a németek megszállták Magyarországot, de sokan csak a koncerten értesültek erről. Jöttek a tankok, a motorkerékpárok. Ferencsik zárószámként eldirigálta Berlioz Fantasztikus szimfóniáját. Óriási siker volt. Estére már minden bezárt, még a mozik is, a hangversenyek, színházi előadások elmaradtak. Vészterhes korszak következett.
- Nem kapott behívót?
- Amikor Szálasi 1944. október 16-án átvette a hatalmat, én is megkaptam postán az azonnali, úgynevezett "SAS-behívómat", hogy mint karpaszományos újonc, jelenjek meg Szolyván háromnapi élelemmel. Az értesítésre azonban nem reagáltam. Részben az Operaházban tartózkodtam, ahol az előadások megszűntéig korrepetitorként dolgoztam, részben pedig különböző barátaimnál laktam. Egyre csak az járt a fejemben, hogyan ússzam meg a bevonulást. Az Operaház zenei kormánybiztosa Sámy Zoltán lett - egy hegedűs a szekundból. Folyton két géppisztolyos kísérte... Jól ismertem, elmentem hozzá, hogy segítsen. Azt mondta, erre nincs jogosítványa, de maradjak a házban, és ne nagyon menjek ki az utcára. Ez meg sem fordult a fejemben. Falragaszoktól hemzsegett a város: aki megszegi a kijárási tilalmat, helyileg felkoncoltatik... Annak viszont tanúja lehettem, ahogyan kirúgták Ferencsik Jánost. Szegény, zöldre vált arccal jött ki az igazgatói irodából... Emlékezetes számomra 1944 karácsonya, amikor bezárult Budapest körül az ostromgyűrű. Délelőtt Humperdinck Jancsi és Juliskája ment matinéműsoron az Operaházban - én voltam az egyik betanító korrepetitor -, este pedig, amikor bekapcsoltuk a rádiót, meglepetéssel és meghatottan hallom, hogy Dohnányi e-moll zongoraversenye szól az én előadásomban, az a rádiófelvétel, amit még november elején készítettünk - a bombázások miatt a Zeneakadémián. Ha tudtam volna, hogy Dohnányi már becsomagolt, és pár nap múlva elhagyja az országot...! Időközben szerelmes lettem. A pesti oldalon folyó harcok befejezése után, 1945. február 24-én a kispesti városházán meglehetősen szerény körülmények között kötöttem házasságot kolléganőmmel, Löbl Lilivel, akivel ma is boldogan élünk.
- Hogyan vészelték át az ostromot?
- Amikor megkezdődött, kénytelenek voltunk elhagyni az Operaházat. Több hulla is hevert az Andrássy úton. Egészen az Izabella utcáig siettünk, egy ottani ház pincéjében húzódtunk meg. Azt hiszem, a harcok befejezése után az elsők közé tartoztam, akik a romok között koncertet adtak: augusztusban az utcákon a hangszórókból szólt a zongorajátékom.
- Akkor ért pályája csúcsára, amikor a főváros romokban hevert...
- Ilyen szempontból nem volt szerencsém. 1941-től körülbelül az ötvenes évek közepéig ívelt zongoraművészi pályám a legmagasabbra. Később mindinkább a pedagógia került előtérbe. Sok neves karmesterrel dolgozhattam együtt. Dohnányi és Ferencsik mellett Lukács Miklós, Kórodi András, Kerekes János, Bródy Tamás, Rajter Lajos, Polgár Tibor, Pécsi István, Sándor Frigyes, Forrai Miklós, Záborszky József, Vasadi Balogh Lajos vezényelte zenekari estjeimet. Emlékszem, 1945 novemberében egy Szent Erzsébet-napi ünnepségen én zongoráztam Mindszenty József hercegprímás, esztergomi érsek beszéde előtt. 1947. december 10-én is játszottam egy emlékezetes koncerten. A Rádiózenekar Gabriel Fauré Balladáját tűzte műsorra, és engem kértek fel szólistának. Hat nappal a koncert előtt csöngött a telefon: közölték az első próba időpontját, s egyben kértek, hozzam magammal a mű zenekari partitúráját is, mert egyik kottatárban sem találják. Természetesen nekem sem volt meg, így valamit ki kellett találni. Mivel ragaszkodtak valamilyen francia szerzőhöz, nem kis kockázatot vállalva azt ajánlottam, játsszuk el César Franck Szimfonikus változatait. Éjjel-nappal gyakorolva, fogcsikorgatva megtanultam a darabot, és a hangverseny végül is szép sikert hozott.
- Ha jól tudom, sokat kamarazenélt.
- A kamarazene szeretetét még édesapámtól örököltem. A Waldbauer Kvartett-tel és Romagnoli Ferenc kürtművész-szel, valamint a szerző zongorajátékával ő mutatta be 1936-ban Dohnányi fúvós szextettjét. Én is sokat játszottam fúvósokkal, legtöbbet talán a híres Berkes Kvintett-tel. Berkeséket mint nagy szervezőket ismerte mindenki. Sosem felejtem el, hogy akkor turnéztunk a Dunántúlon, a Bakony épen maradt falvaiban, amikor a legnagyobb hidegek járták: januárban-februárban. Sokszor a plébániákon játszottunk, gyakran nem akadt zongora, ilyenkor klarinétoztam. Hatalmas infláció dúlt. Nem volt mit enni, ezért belépődíj gyanánt az emberek néha tojást, fél kiló zsírt hoztak... Máig magam előtt látom annak a pörgekalapos parasztgyereknek a mosolygós tekintetét, aki rám nézett, és azt mondta: "Bácsi kérem, nekem csak egy tojásom van... Bemehetek?" Egy másik alkalommal meg ugyanott állomásoztak az önkéntes új magyar hadsereg tagjai, ahol mi koncertre készültünk. Elnézem a katonákat, az egyik két vödröt cipel: Cziffra György volt...
- És a szonáták, a triók?
- Friss Antallal, a Rádiózenekar szólócsellistájával (akinek később Tokaji András lépett a helyére) és a Hubay-tanítvány Fejér Sándor hegedűművésszel 1947-ben megalapítottuk a Budapesti Triót, amely évekig együtt maradt, és számtalan hangversenyt adott egészen 1953-ig. A trióirodalom szinte valamennyi művét repertoárunkon tartottuk.
- A nehezebb időkben sosem fordult meg a fejében, hogy külföldön csináljon karriert?
- Mivel itthon sikereket arattam, nem nagyon. Később pedig, a hidegháborús években már alig utazhattunk. Persze jártam a Szovjetunióban, a Német Demokratikus Köztársaságban, Csehszlovákiában és Lengyelországban. Finnországba és Svájcba is eljutottam, ott is koncerteztem, de csak később, amikor enyhült a szorítás.
- Mikor kezdett kacérkodni a tanítással?
- Még Dohnányi-növendék koromban, 1942-ben. A székesfővárosi zeneiskolák úgynevezett zenetanfolyamainak keretében heti tizennyolc órát - délutánonként háromtól hatig - tanítottam zongorát különböző polgári iskolákban, a város legkülönbözőbb pontjain, többnyire tehetségtelen gyerekeknek. Dohnányi helytelenítette, hogy ilyesmire fecsérlem az energiámat. De el kellett magam tartanom, és bizony nagyon jól kerestem. Miközben a sláger arról szólt, hogy havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel, én kétszáznyolcvanat kaptam! A zenetanfolyamokat Sztojanovits Jenő és Kacsoh Pongrác a tízes évek elején alapította azzal a nemes céllal, hogy "a főváros anyagilag kevésbé tehetős polgárainak gyermekei mérsékelt tandíj ellenében hozzájuthassanak a hangszeres zeneoktatáshoz". Később, 1945-ben az 1912-ben alapított Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskola tanára lettem.
- Hol működött ez az intézmény?
- Az impozáns Károlyi-palotában. Ezt Horusitzky Zoltán igazgató harcolta ki a Kálvin téri református templom melletti épület helyett, amely alkalmatlanná vált a tanítás céljaira. A munkát romeltakarítással kezdtük: a palotát az oroszok istállónak használták, a tükröket mind összetörték. Később azt a feladatot kaptam, hogy járjam körül városszerte a zenetanfolyamok helyiségeit, és mérjem föl a háborús károkat. Mindenütt elkeserítő kép fogadott, rengeteg sérült hangszert láttam. Nehezen indult az oktatás. Hamarosan átköltöztünk a Lónyay, majd a Nagymező utcába, a mai Bartók Szakiskola épületébe. A Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskola 1949-ig működött - ebben az esztendőben zajlott le a magyar zeneoktatás első jelentős átszervezése. A Felsőbb Zeneiskola és a Nemzeti Zenede összevonásával a Semmelweis utcában (a mai tanárképző épületében) megnyílt az Állami Zenekonzervatórium, népszerű nevén a "konzi". Sándor Frigyes lett az igazgatója, és büszke vagyok rá, hogy az intézménynek én is alapító tanára lehettem.
- Ezek szerint otthagyta a fővárosi zeneiskolát?
- Egy időre. A fővárosi zenetanfolyamok létszáma a fokozódó tanulási igény miatt időközben több ezer tanulóval és sok tanárral bővült. A további fejlődést csak egy új szervezeti forma szavatolhatta. Így jött létre 1952-ben a Fővárosi Zeneiskolai Szervezet egy igazgatási központtal, valamint nyolc, illetve később kilenc körzeti iskolával, független szakfelügyelőkkel. Visszahívtak az Állami Zenekonzervatóriumból a fővároshoz, és jelentős részt vállaltam az intézmény megalapításában. Előbb egy körzeti - a 6. számú, Fehérvári úti - zeneiskola megszervezését és igazgatását bízták rám, majd Irsai Vera igazgató mellett az intézmény központi igazgatóhelyettese lettem. A hatvanas években újabb átszervezés következett, decentralizálás, amelynek lebonyolításával engem bíztak meg. 1967-ben áthelyeztek a Fővárosi Pedagógiai Intézetbe, vezető szakfelügyelői beosztásba. Egy év múlva megszülettek az önálló kerületi zeneiskolák. Később - 1970-ben - a Bartók Szakközépiskola (a konzi jogutódja) igazgatóhelyettese és tanára lettem. Itt tanítottam egészen 1982-ig, párhuzamosan a Zeneakadémiával. 1991-ben a főiskoláról mentem nyugdíjba.
- Miként látja az utóbbi évtizedekben a magyar zeneoktatás fejlődését?
- Ma több kiváló művész kezdi meg a pályát, mint régebben, ami a magyar zeneoktatást dicséri. Az országos zeneiskolai hálózat nem hagyja elkallódni a tehetségeket. Egyetlen bánatom, hogy a gyorsuló világban a zenei tempó is felgyorsult. Túl sokszor hallok "versenyszerű" zongorázást a művészi előadás rovására.
- A tanítás és a hivatali munka az idő előrehaladtával nyilván háttérbe szorította a zongorázást.
- Az ötvenes években, a hatvanas évek elején még meglehetősen sokat játszottam. A Budai Zeneakadémia Egyesület zeneiskolájában is tanítottam, és az egyesület kottatárában felfedeztem Mosonyi Mihály e-moll zongoraversenyének 1844-ben, kézzel írott partitúráját. Kiderült, hogy a művet még sosem adták elő - legalábbis nem tudunk róla. 1953-ban engem ért a megtiszteltetés, hogy bemutathattam a Rádiózenekarral - Sándor Frigyes dirigált. Egy másik érdekes hazai koncertem 1958. augusztus 17-én Sosztakovics 1. zongoraversenyének premierje volt, Bródy Tamás vezényletével, szintén a Rádiózenekarral. Ebben a műben a trombita is szólószerephez jut - a kiváló Galambos János, Lagzi Lajcsi nagyapja volt a partnerem.
- Mely tanítványaira emlékszik legszívesebben?
- Elsőként Czigány Györgyöt kell említenem, aki nagyszerű muzsikus. Később mégis a költészetet, illetve a médiát, az ismeretterjesztést-újságírást választotta. De sosem felejtem el a hosszú éveket, amelyeket együtt töltöttünk a zongora mellett. Tanítottam Kócziás Ferencet, a kiváló harsonaművészt, és sorolhatnám az ismert neveket a magyar zenei élet különböző területeiről. Két kiváló énekes is nálam kezdett zongorázni: Házy Erzsébet és Sass Sylvia. Házy Erzsébet nemigen szeretett gyakorolni, többször rajtakaptam, amint gyakorlás helyett a szomszédos tanterem kulcslyukára tapasztva fülét, titokban az énekórát hallgatta...

-

3.)

Czigány György emlékirataiból:

1931. augusztus 12-én születtem Budapesten. Eszmélésem városa Győr: féléves koromtól 12 éven át ebben a városban éltem, ez gyermekkori élményeim színhelye. Két évig voltam a győri bencés gimnázium tanulója, s ebben a városban végeztem kezdeti zenei tanulmányaimat is. A szőnyegbombázásokat már Pestszenterzsébeten, az ostromot Budán éltem túl. A Konzervatóriumban Váczy Károly növendékeként sikeresnek induló zongorista pályát kezdhettem meg, melynek hozadékait máig fontosnak tartom. 1956-ban volt zongoraművészi diploma hangversenyem a Zeneakadémián. Ott Kadosa Pál és Horusitzky Zoltán volt a mesterem. Innen a Magyar Rádióba kerültem szerkesztőnek…..

4.)

Művelődés közművelődési folyóirat - Kolozsvár

Ha valaki belenéz Balogh Ferenc professzor úr egyetemi indexébe, többek között ilyen aláírásokat lát: Waldbauer Imre, Weiner Leó, Kodály Zoltán, Gábriel Ferenc, Országh Tivadar, Kókai Rezső, Bartha Dénes, Major Ervin, Molnár Antal. Valamennyien a magyar művelődéstörténet jelentős személyiségei!

Balogh Ferenc, a világhírű magyar hegedűiskola neveltje, Hubay Jenő egykori tanársegédjénél, Gábriel Ferencnél végzett, majd nyugati meghívásokkal a zsebében – többek között a salzburgi Mozarteumot választhatta volna – Kodály Zoltán tanácsára nem nyugat, hanem kelet felé indult el, Erdélybe, ahol 1946-ban a székelyudvarhelyi Református Gimnázium és Tanítónőképző zenetanári állását foglalta el.

Azt mondja, választását sohasem bánta meg.

Igazi magyar sors, Trianon árnyékában. Balogh Ferenc 1920-ban született Aszódon, a kiskunok világában. Édesapja az Isonzo vidékéről hazajövet találkozott leendő feleségével Fiumében, aki akkor még novícia volt. A háborúból leszerelt szászbonyhai születésű Balogh Salamon nem ment haza Erdélybe, hanem feleségül vette Kun Juliannát. Házasságukat Aszódon, a lány szülővárosában kötötték meg, s itt született meg Ferenc fiuk is. Édesapja, erdélyiként, nem maradhatott ki a Székely Hadosztályból sem, ahol Márton Áron, a későbbi gyulafehérvári római katolikus püspök volt a hadnagya. Akárhogyan is alakult az életük, a Balogh fiúk – hárman voltak testvérek – igazi erdélyiként nőttek fel, akkor is, amikor Budapesten éltek, s akkor is, amikor Erdélyben. 1932-ig a két ország, Magyarország és Románia között ingáztak attól függően, hogy a két szülő közül kinek volt nagyobb honvágya, s természetesen attól is függően, hogy hol volt biztosabb a megélhetésük.

1932-es, székelyudvarhelyi megtelepedésük után, a három Balogh fiú, az ottani Római Katolikus Gimnáziumban tanult. Ferenc 1938-ban átkerült Marosvásárhelyre, mivel az anyaszékben már nem volt senki, aki megfelelő színvonalon taníthatta volna hegedülni. Vásárhelyen Haják Károly és George Ionescu voltak a mesterei. 1939-ben, az első Enescu versenyen – ahol maga George Enescu is jelen volt – az első díjat: Nicola Amati, cremonai hegedűkészítő mester műhelyéből kikerült hegedűt – Balogh Ferenc nyerte meg. George Enescu meghívta Párizsba, hogy további tanulmányait az ő vezetésével végezze. Ment is volna boldogan, de Marosvásárhely hírhedt román polgármestere, Dandea úr, azt a feltételt szabta kiutazásához, hogy térjen át az ortodox hitre és változtassa meg a nevét Baloghról – Bologára.

Nem tette!

Észak-Erdély visszatérése után ő is indult volna, sokadmagával Budapestre tanulni, de hogyan és miből? Végül, Székelyudvarhely értelmiségi és iparos rétege egyik, a városka mozitermében tartott hangversenye után, összeadta a tandíjához szükséges összeget. Így jutott ki, már a tanév megkezdése után, 1940 októberében, a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémiára, ahol az egyéni felvételi letétele után, hegedűből, azonnal harmadévre vették föl.

Tanárairól már szóltunk, hadd említsünk néhányat valahai kamarazene partnerei közül is: Martzy Johanna – nyugatra ment, az amszterdami zenekar koncertmestere volt; Cziffra György, aki az 1956-os forradalom idején – három év kényszermunkával a háta mögött – hagyta el Magyarországot és vált a világ egyik legismertebb előadóművészévé. Deák Ágnes és Váczi Károly itthon maradtak, és a világhírű magyar zongora- és hegedűiskola hagyományait adták tovább tanítványaiknak…..

Demény Attila

5.)

Deák Ágnes

Tanárok, kollégák, emlékmorzsák, emléklapok

(4. folytatás)

Parlando 2015/4. szám

Váczi Károly (Kispest,1921- Budapest, 2007) zongoraművész-tanár, kamaramuzsikus, fővárosi vezető zeneiskolai szakfelügyelő, igazgató-helyettes

Váczi Károllyal egyszer, mint a Konzi tanára, tanári koncerten játszottam. Akkor Ő is ott tanított, igazgatóhelyettes is volt. Beethoven a-moll hegedű-zongora szonátáját játszottuk. Tanári koncerten játszani, úgy érzem, különös

kihívást jelent. Saját növendékeim és közvetlen kollégáim előtt – hiszen ők a legkritikusabb közönség – akár félelmetes felelősséget is jelenthet...

***

Összeállította: Zelinka Tamás