Prof. dr. Dr./H.C.Huszár Elvira
A
karvezetés alapjai
Összefoglaló
A
könyv a vezénylés első lépéseitől – középfokig vezeti el a tanítókat,
tanárokat, általános iskolai kórusvezetőket, középiskolai és szakiskolai
kórusvezetőket, amatőr kórusok vezetőit és kisebb zenekari
együttesek vezetőit, akik el szeretnék sajátítani a vezénylés alapjait,
hogy manuálisan képessé tegyék magukat a szakszerű karvezetésre, kisebb
együttesek vezetésére.
Minden
más tankönyvtől, szakkönyvtől különbözik. „A vezénylés technikája”
című útmutató. Jellegénél fogva ezt a könyvet nem lehet csak úgy
elolvasni, tartalmát megtanulni, mint például a zenetörténetet,
zenepszichológiát, zeneesztétikát stb. Itt mindegyik részét, amit elolvasunk,
nemcsak gyakorolni, de ki kell gyakorolni (a leírás alapján ez bizton
megvalósítható). Csakis a jól kigyakorolt kezdetre építhetjük az azt
követő lépést, gyakorlást. Ha mindez alaposan, a kontinuitás elvei alapján
történik, biztosak lehetünk abban, hogy igyekezetünk nem volt hiába; szert tehetünk a vezénylés helyes manuális technikájának Mindenki
addig juthat el a vezénylés technikájának elsajátításában, ameddig képességei
és zenei adottságai megengedik.
Hiszem
azt, hogy mindenkit, akit érint a vezénylés manuális technikájának tudáshiánya,
ebben a könyvben megfelelő útmutatásra talál.
Kulcsszavak:
a vezénylés alapjai, a vezénylés technikája, általános iskolai karvezetés,
egyszerű ütemmutatók, az avizó, a befelező mozdulat, a tempó.
Résumé
The book guides teachers, elementary school,
secondary school and technical school choir leaders, as well as leaders of
amateur choirs and minor orchestra leaders from the first steps of conducting
to intermediate level. It is comprised for those who would like to master the
basic elements of conducting and this way making themselves
capable of professional conducting and also to become qualified to lead smaller
orchestras. The book differs from all so far published course books. `The
technique of conducting` is a guidebook. Due to its special character, it cannot
be simply read through and its content memorized, as is possible in the case of
music history, music psychology, aesthetics of music, etc. In our case, it is
not just an option to practice, but it is inevitable to practice (which can be
achieved through the descriptions). However, one has to carefully master the
first steps, and then consequently approach practice. In case these steps
happen in a thorough manner following the principles of continuity, one can be
certain that the efforts were not in vain; and the proper techniques of
conducting will be adopted. One can reach that level of perfection in
conducting, which her/his musical talent and abilities allow.
I believe that everyone who is interested in
acquiring knowledge in conducting shall find a proper and useful guidance.
Részlet Huszár Elvira a
„Vezénylés technikája” című tankönyvéből
A könyv a vezénylés első lépéseitől –
középfokig vezeti el a tanítókat, tanárokat, általános iskolai
kórusvezetőket, középiskolai és szakiskolai kórusvezetőket,
amatőr kórusok vezetőit és kisebb zenekari együttesek vezetőit,
akik el szeretnék sajátítani a vezénylés alapjait, hogy manuálisan képessé
tegyék magukat a szakszerű karvezetésre, kisebb együttesek vezetésére.
Minden más tankönyvtől, szakkönyvtől
különbözik „A vezénylés technikája” című
útmutató. Jellegénél fogva ezt a könyvet nem lehet csak úgy elolvasni,
tartalmát megtanulni, mint például a zenetörténetet, zenepszichológiát,
zeneesztétikát stb. Itt mindegyik részét, amit elolvasunk, nemcsak gyakorolni,
de ki kell gyakorolni (a leírás alapján ez bizton megvalósítható). Csakis a jól
kigyakorolt kezdetre építhetjük az azt követő lépést, gyakorlást. Ha
mindez alaposan, a kontinuitás elvei alapján történik, biztosak lehetünk abban,
hogy igyekezetünk nem volt hiába; szert tehetünk a vezénylés helyes manuális
technikájának alapjaira.
A karvezetéshez nem elég csak a tehetség (mint
minden máshoz sem). A kéz nem funkcionál magától, annak hatékonyságát
automatikussá kell tenni, ami sok gyakorlást igényel. Szorgalommal sok mindent
(nem mindent) el lehet érni: inkább zeneileg középszerű, de precíz
karvezetőt látunk szívesebben a dobogón, mint „tehetséges” hadonászót, de
valahol egyiket sem: úgy tehetséges, mint technikailag precíz művészeti
vezetőket, mert csak ők képesek együttesüket tökélyre vinni a maguk
és együttesük képességeinek keretein belül.
A hivatásos karmesterré válás legalább akkora
erőfeszítést, tehetséget igényel, mint bármelyik hangszer magas fokú
művelése, de azoknál összetettebb feladat. Zenei ismeretekben messze
menően szélesebb skálájú. Ezt már nem lehet megtanulni. A tehetséget,
rátermettséget, a határozott egyéniséget, a különleges kisugárzást,
temperamentumot vagy kapja onnan föntről, vagy nem, megszerezni sehonnan
sem lehet. Mindezek nélkül nincs jó karmester.
Az útmutató kézikönyv, mint már említettem nem
kizárólag együttesek művészi vezetőinek készült, de tanítóknak,
tanároknak egyaránt. A tanítónak is szüksége van a karvezetés alapjaira, hiszen
hogyan indítja el az osztály éneklését a zeneórán, ha legalább az alapokat nem
tudhatja magáénak? Hogyan vezethet énekkart az általános iskolában, ha nem
rendelkezik a manuális technika alapjaival.
A közép és szakközépiskolákban kórust, vagy
zenekart (ez esetben jóval bonyolultabb a feladat) vezető tanároknak
hatványozottabban elengedhetetlen ennek a tudásnak a birtokában lenni.
Mindenki addig juthat el a vezénylés technikájának
elsajátításában, ameddig képességei és zenei adottságai megengedik.
Hiszem azt, hogy mindenkit, akit érint a vezénylés
manuális technikájának tudáshiánya, ebben a könyvben megfelelő útmutatásra
talál.
Testtartás, kéztartás
Sajnálatos módon gyakran találkozhatunk
kórusvezetőkkel, akik méltatlan mozdulatokkal „vezetik” énekkarukat.
Lábbal dobognak, rugóznak, kézzel riogatnak, testüket riszálják, s ebben az a
szomorú, hogy csak elvétve, alig találkozunk kiművelt kezű
karvezetőkkel.
Ez a könyv, mint vezénylési útmutató azzal a
szándékkal íródott, hogy segítsen a karvezetőknek abban, hogy a vezénylés
alapszabályait elsajátítsák, ne váljanak nevetségessé sem együttesük, sem a
közönség számára, s nem utolsósorban sikeresen vezessék kórusukat,
zenekarukat.
Nemcsak a karvezetéssel kapcsolatos a szabály, de
bármelyik hangszer kezelésének mottója a természetes kéz és testtartás. Természetes
kéz és testtartás nélkül nem alakulhat ki jó hangszerkezelés, jó technika. A
görcsösség, mely sokszor karöltve jelentkezik a természet- ellenes, helytelen
hangszerkezeléssel, nem vezethet eredményességre, ami a karvezetésre is
vonatkozik.
A karvezető testtartásának rugalmasan
szilárdnak kell lennie, mert ez kizárja a lagymatagságot, de a görcsös
merevséget is, mert a test kizárólag rugalmas szilárdságában tud mozgásba
jönni.
A helyes testtartás kiindulópontja a mindkét
talpon elhelyezett egyformán elosztott testsúly. Talán banális, de annál inkább
hasznos útmutatásnak tűnik, de a terpeszállás kb. olyan távolságú legyen,
mint, az autóbuszban való egyensúlyozás, ami a stabil állást biztosítja. A
kórus előtt való stabil állás hiánya, az egyensúlyra való koncentrálás
elvonja a vezető figyelmét feladatáról.
Mennél erőteljesebben vezényelünk, annál
fokozottabban követelendő meg a szilárd testtartás. Az erőteljes
vezénylésnél a leggyakrabban tapasztalható, hogy a vezénylő testének
mozgásával „besegít” a vezénylésbe, holott ez az imbolygás közömbösíti a
határozott erőteljes mozdulatokat. Ennek az ellentéte viszont az, ha a
karvezető merev „karót nyelt” testtartása elvonja a kéz mozdulatáról a
figyelmet.
A karvezetés egyenes testtartást követel. Deréktól
lefelé szigorúan tilos a mozgás; a fenék riszálása, előre – hátra való
mozgatása, a lábak rugózása és a séta. Ez nemcsak, hogy nem esztétikus, de
teljesen elvonjuk vele a figyelmet a zenéről „széttáncoljuk” a zenét, s
nem utolsósorban a közönség is megmosolyog, rosszabb esetben jót mulat az ilyen
nemkívánatos karvezetői megnyilvánulásokon.
Sajnos gyakran voltam szemtanúja a fent
említetteknek, ugyanis sokáig jártam az országot zsűritagként középiskolai
kórusok, zenekarok versenyein, fesztiváljain. Tragikus (számomra tragikus)
megnyilvánulásoknak voltam a szemtanúja, ugyanis a karvezetők nagy része
minősíthetetlenül vezette együttesét. Dobogott, balettozott, riszált,
rugózott „vezénylés” közben, odaszaladgált a szólamokhoz, s hogy a kezével mit
csinált, azt nem lehetett megállapítani, riogatta kórusát. Mindenesetre
jelenléte inkább ártott a kórus produkciójának, mint használt, mert sikerült
szétvernie a zenét. Bár ezeken a versenyeken a közönség is többnyire zeneileg
képzett emberekből, zenetanárokból, azoknak diákjaiból állt, ennek
ellenére, vagy annál is inkább kuncogás hallatszott soraikból, ami a
karvezetőnek szólt. Sajnos ezt rajtunk kívül nem tette szóvá senki, „nem
tanultak vezényelni” hangoztatták, de ez az eredményen aligha változtatott. Ám
ha valaki zenei együttes elé áll hát vegye magának a fáradtságot, frissítse fel
vezénylési tudását, mert az sem állja, hogy nem tanultak vezényelni, hiszen a
karvezetés kötelező tantárgyként szerepel a zenei szakiskolákban és a
zeneakadémián.
Ez a vezénylés akár történjék egyszerű
ütemezés formájában. Így sokkal jobban segítheti a kórus munkáját úgy a
próbákon, mint a fellépéseken, ez utóbbin elkerülve az esztétikailag bántó
vizuális megnyilvánulást.
A testnek minden fölösleges mozdulata rossz,
főként azok a mozdulatok, melyek az ütést kívánják helyettesíteni. Ütni
csak kézzel szabad. Ne segítsünk rá az ütésre térdrugózással, fejbólintással,
lábdobbantással, mert mindezek hatástalanítják azt a mozdulatot, amelyik a
legfontosabb. Mindezekkel a vezénylő manuális technikájának a hiányosságát
kívánja pótolni.
Gyakorlott, kiforrott karvezetőknél, karmestereknél
(semmiképpen nem amatőr), akik komoly, technikai alapokkal rendelkeznek,
eredményes zenei pályafutást tudhatnak maguk mögött, megengedhetőek a
művészi vezénylés színvonalán az egyéni megnyilvánulások,kéz
és testmozdulatok, de ezek kizárólag a zene
mély értelmezését hivatottak szolgálni, semmiképpen sem az ütés
helyettesítésére alkalmazhatóak. A szabadabb mozdulatokkal való vezényléssel a
karmester a zene kifejezőerejét hivatott zenekarára átvinni kellő
precizitással. Ebben az egyéni, zenét kifejező mozgásban is kizárólag a
felsőtest vehet részt.
A zene értelmezésének mélysége az arcon és a
szemeken sugárzik ki. A fej is tehet energikus, figyelmeztető mozdulatot,
de semmiképpen sem az ütés rovására. Nem szárnyalhatja túl az ütés
intenzitását, tehát szinkronban kell lennie azzal.
Ezeket a testmozdulatokat azonban kezdő fokon
mellőzni kell. Ne essünk az esetlenség csapdájába. Csak jó, biztonságos
vezénylő mozdulatok (iskolás precizitású mozdulatok) birtokában tudjuk
vezénylési technikánkat biztos alapokra helyezni. Csak maximálisan
kifejlesztett vezénylési technika birtokában tudjuk testünk mozdulatait
tudatossá tenni, a felesleges testmozdulatokat kiiktatni.
Kezünket testünk mellől
csípőszélességben emeljük fel, szigorúan megőrizvén a két kéz közötti
távolságot vezénylés közben is. A kéz olyan magasságba legyen felemelve, hogy
karunk egyenesen álljon (ha karunk lefelé mutat, nem látja kezünket az
együttes, ha felfelé, nem tudunk határozott avizót adni). Kézfejünket
természetesen, félig zártan tartsuk, úgy ahogy testünk mellől felemeltük.
Ujjainkkal ne mutogassunk (ne éljenek külön életet), az ujjak simuljanak
egymáshoz. Csuklónk lazán tartsa kézfejünket. Ezt nevezzük alaphelyzetnek,
kiinduló, indító helyzetnek.
Helytelen test és kéztartás
Helyes test és kéztartás
Ütemmutatók, ütemrajzok
Egyszerű ütemmutatók:
Az egyszerű ütemmutatók csoportjába tartoznak
a kettes, hármas és a négyes elosztású ütemek.
A leírás alapját a precíz iskolás, ütemezéses vezénylés képezi.
Kettes elosztású ütemmutató:
Kiinduló helyzetből kezünk kb. fejmagasságig
emelkedik, leüt, de kizárólag csak a kiinduló helyzetig, onnan elasztikusan
kissé oldalra mozdul el, majd újra felvezetődik. A leütés mindig
nyílegyenesen történik (hangsúlyos ütemrész), mert csak így tudjuk az együttessel
érzékeltetni az „egyeket”, a hangsúlyos ütemrészt, ami elengedhetetlenül
fontos.
Leütés után kezünket hagyjuk, hogy automatikusan
oldalra ugorjon, mozduljon kissé, majd a visszavezetés útja kicsit sréhen indul, majd csatlakozik a lefelé ütés térbeli
vonalához.
Hármas elosztású ütemmutató:
Az egyre való leütés ugyanúgy történik, mint, a
kettes elosztású ütemmutatónál, csak itt a leütés után a kéz ugyanazon a
térbeli vonalon felfelé ugrik, mozdul automatikusan egy kissé vissza, melyen
lefelé ütöttünk. A második ütemrész, a kettő oldalra, míg háromra
hasonlóan ível felfelé, mint a kettes elosztású ütemnél.
Négyes elosztású ütemmutató:
Hasonlóan, mint az előző ütemmutatónál a
leütés után a kéz ugyanazon térbeli vonalon lendül automatikusan kissé felfelé,
amelyen lefelé ütöttünk. A második ütemrész, a kettő hangsúlytalan, így
ütemrajza is jelentéktelen, parányi elmozdulás fordított U alakban (ha
kettőre bevisszük kezünket az ún. „sérthetetlen ” térbe, kezeink nemcsak,
hogy összeütköznek, de az ilyen mozdulattal ellehetetlenítjük a harmadik
időbeli ütést, s annak felfelé vezetését négyre), a három oldalra, míg a
négy felfelé vezetődik ugyanazon a módon, mint a hármas elosztású ütemnél.
Az avizó
Egyenes testtartással, leengedett karokkal álljon
együttese elé a karvezető, a karmester. Tekintetével pásztázza végig a
kórust, zenekart, győződjék meg arról, megvan – e
a biztos kezdéshez nélkülözhetetlen fegyelem. Teljes figyelmét összpontosítsa a
műre. Csak ekkor emelje fel kezét kezdésre.
Az avizónak, előkészítő mozdulatnak
utalnia kell a tempóra, hangerőre a zene jellegére.
Lassú tempónál az avizó mozdulata hosszabb, míg a
gyorsabb, gyors tempónál az avizó felfelé ívelése gyorsabb. Tehát az avizónak
olyan tempóban kell lennie, amilyen tempóban indítani, előadni kívánjuk a művet.
A dinamikának megfelelő intenzitású
előkészítő mozdulatot adjon a művészeti vezető. Forte
indításánál erőteljes, míg piano esetében az avizó lágyabb, de
mindenképpen akkor is határozott legyen.
Az avizónak utalnia kell a zene jellegére, amit
úgy fejez ki a karvezető, karmester, hogy karját a jellegnek
megfelelő mozdulattal emeli fel. Ez lehet súlyos ütésű, nyugodt
méltóságú, támadó hevességű, vagy könnyű lendítésű mozdulat. A
határozott avizó a különböző intenzitású mozdulatoknál is örök
érvényű. Mindezt fokoznia kell az arckifejezésnek és a szemen keresztül
sugárzó akaraterőnek is.
Az előkészítő helyzet fő
követelménye a teljes mozdulatlanság.
Tétovázásnak semmi helye, mert az együttes
koncentrációjában olyan visszaesést jelent, amit már egy új előkészítő
helyzettel nem tudunk megteremteni.
Jó avizó veszélybe kerül, ha a karvezető,
karmester figyelmen kívül hagyja, hogy a kórusnak indításhoz levegőt kell
vennie, a zenekarban a vonósnak kezdésre kell emelnie vonóját, hogy
indíthasson, a fúvósnak szintén levegőt kell vennie. Nagy segítséget nyújthat mindehhez a jobb kézzel csuklóból
történő elő - ütem az avizó előtt, ami megelőlegezi a
tempót, és hatványozott biztonságot nyújt a precíz belépéshez.
Az avizót ajánlatos egyszerű gyermekdalokon
gyakorolni, egyben a balkéz függetlenítését is megoldhatjuk ezzel.
Két kézzel, elő - ütemes avizóval
indítunk, majd balkezünket testünk mellé helyezzük. Levegővételnél (mini avizó
harmadik ütem végén) a bal kéz csatlakozik a jobb kézhez. Ez
megismétlődik. Ismétlés után a hatodik ütem végén újra csatlakoztatjuk a
balkezet, majd testünkhöz húzzuk. Az utolsó három ütemnél a bal kéz (zeneileg
ez tartozik össze, egyébként az utolsó két ütemnél praktizáljuk) a befejezést
előkészítve halad a jobb kézzel.
A következő gyermekdaldal példánál elő ütem után két kézzel
indítunk, majd minden levegővételkor csatlakozik a balkéz a jobbhoz,
minden levegővétel után testünk mellé helyezzük. Utolsó előtti
ütemnél levegővételre, és a befejezést előkészítve halad párhuzamosan
a jobb kézzel
A B CD
A 4/4
– es ütemmutatóban íródott dalgyakorlatot a fentiek alapján végezhetjük. Avizó előtt csuklóból elő -
ütemet adunk, amivel biztosabbra vehető a megkívánt tempóban való kezdés.
Főként elengedhetetlen ez az elő - ütem amatőr, kisiskolás,
középiskolás együttesek vezetésénél.
Jó avizót könnyű adni, ha a karvezető is
levegőt vesz (azt követi keze) előkészítő mozdulat közben. Ez a
biztosítéka annak, hogy a kórus is levegőt érkezett venni a kezdéshez.
A ritmus sokkal precízebben jut kifejezésre az
együttes előadásában, ha a kéz, főleg az ütőkéz képes olyan
mozdulatok végzésére, amely minden ritmus egységet, ritmus képletet megkülönböztetett
módon tud érzékeltetni az ütemrajz torzítása nélkül. Kezünknek szigorúan
reagálnia kell az zene dallam és ritmusjelenségeire.
Az egyenletes negyed mozgást elasztikusan, simán
vezetjük: nem csapkodunk, nem hadonászunk. Ha az egyenletes negyed mozgáshoz
kisebb értékek is csatlakoznak, kezünk enyhe lendítésével érzékeltetjük azt.
A leintés mozdulata
A
leintés mozdulata vonatkozhat az egész együttesre, vagy egy-egy szólamra,
egy-egy hangszerre, hangszercsoportra, amelyre azért van szükség, hogy ezek
egyszerre tudják abbahagyni az éneklést, zenélést. A leintő mozdulat
történhet a mű folyamán és a mű végén is.
Ez a mozdulat a mű folyamán mindig a bal kéz
feladata, mert a jobb kéz ütemrajza sértetlen kell, hogy maradjon.
A leintés mozdulata határozott, precíz, pontos
kell, hogy legyen. Csuklóból a bal kéz balról jobbra teljes körmozgást végez.
A bal kéznek kettős feladata is lehet,
ugyanis egy adott ütemrészen, egy adott leintő mozdulat után (ha azt a
mű úgy kívánja meg) a jobb kézzel együtt avizót kell hogy adjon a a mű folytatásához. Ilyen
esetekben a két mozdulat „összeolvad ” a kettős feladatból kifolyólag:
leint, lendül avizóra.
Ahogy az avizónak, a leintés mozdulatának is van
tempója, úgy a mű folyamán, mint a mű végén. A körív csakis abban a
tempóban történhet, amelyben előadjuk a művet. A lassú tempó nagyobb,
míg a gyors tempó kisebb, élesebb befejező mozdulatot igényel.
A tempó
Főként kezdő együtteseknél, de a nem
kezdőknél is, ha a karvezető biztos akar lenni abban, hogy a kívánt
tempóban induljon el a mű, amit vezényel, ne hanyagolja el a csuklóból
adott elő - ütemet, így nem érheti meglepetés sem a karvezetőt, sem
az együttest. Az avizó és az elő - ütem azonos tempóban történik.
A kézmozdulat térben elfoglalt mérete a
zeneműnek nemcsak a tempóját és ritmikusságát fejezi ki, hanem a jellegét
is. A tempó megadása határozott vezénylési beavatkozást kíván. A már
biztosított tempó után térben csökkentsük a vezénylő mozdulatokat, ami nem
jellegtelen vezénylést jelent, mozdulataink szabályosak maradjanak.
A karmester
Az élményszerű előadás
Erős egyéniség és kellő temperamentum
nélkül nincs jó karvezető, sem karmester. Kivonulása az együttes elé
legyen határozott, magabiztos, mert minden megnyilvánulása, ami nem is tartozik
közvetlenül a vezényléshez, befolyásolja az előadás sikerességét.
Mindenekelőtt szükséges, hogy a karmesternek
világos képe legyen az előadásra, illetve betanulásra kerülő mű
fő vonásairól és jellegéről. Figyelembe kell vennie a szerző
által előírt tempókat, hiszen a zeneszerzők manapság gondosan
odaírják a mű elejére és a döntőbb helyekre azokat.
Vannak karmesterek, akik csak a kottát látják és
olyanok, akik azt is, ami mögötte van. Vannak, akik az egységet is
szétdarabolják, míg mások olyan képességekkel rendelkeznek, hogy a
szétesőt is képesek egybefogni.
Nemcsak a zenekarnak, de a karmesternek is
tökéletesen kell a művet magában hordoznia és tökéletes formában kell
láthatóan megjelenítenie.
A
karmesternek látnia és hallania kell, erőteljesnek kell lennie, ismernie
kell a hangszerek szerkezetét, természetét és hangterjedelmét, értenie kell a
partitúraolvasáshoz, és azon a különleges tehetségen kívül, amelynek
megkíséreljük leírni az összetevőit, más, szinte meghatározatlan
adottságokkal kell rendelkeznie, amelyek nélkül nem jöhet létre láthatatlan
kapcsolat közötte és azok között, akiket vezényel. Ha nincs meg a képessége
arra, hogy átadja érzelmeit, ennek következtében teljesen elveszíti vezető
szerepét. Mindenkinek éreznie kell azt, hogy a karmester maga is érez, megért,
átél, így érzelme és átélése átszáll azokra, akiket vezényel, belső lángja
átmelegíti, izzása felvillanyozza, ösztönző ereje magával ragadja
őket. Ha viszont tehetetlen és hideg, mindent megdermeszt maga körül.
Egyesek sokat mozognak, mások megmeredve
vezényelnek. Esztétikailag mindkettő zavaró, de az utóbbi elfogadhatatlan.
Ne felejtsük el, hogy gyakran vannak a zenében olyan pillanatok, amikor a
karmester dirigálás közben nekiengedheti magát, ha van vér az ereiben, mert
temperamentum nélkül nincs magasrendű előadás. Ezt azonban sem
tanulással, sem szorgalommal nem lehet megszerezni, ezzel születni kell. A
temperamentum nem az értelemből, hanem a szívből fakad. Az igazi
művésznek feltétlenül zaboláznia kell temperamentumát, a művész
értelmének és szívének együttesen kell megnyilvánulnia. A teljes összhangot
zene és mozgás között a karmester csak sokévi gyakorlattal és kemény
önfegyelemmel érheti el.
Nem véletlenül fordítanak óriási fontosságot a
karmester szerepének, hiszen az ő vállára olyan súlyos felelősség
nehezedik, mint régebben soha ; már nem a teremtő
géniusz alakítja a kor stílusát, hanem az egyes művek stílusát neki
önmagából, azaz a különböző művekből kell kialakítani. Nem
őt hordozza a kor, ő hordozza korát. Ebből nyilvánvalóan
kiviláglik, hogy milyen fontos szerepet tölt be a karmester, és miért olyan
ritka manapság az igazi karmester.
Mindazok a jelenségek, amelyekről a
fentiekben beszéltünk, az előadó művészet külső és belső
megjelenési formáját tárják fel úgy technikai, mint zenei szempontból. A
technika az előadó művészet külső alkotója, míg a zeneileg való
megnyilvánulás csakis belső lehet, mert művészileg csak a
belülről jövő alkotást tekinthetjük jelentősnek. Hogy milyen
technikai megoldás a legjobb bizonyos zenei jelenségeknek a megoldására, adjuk
az együttes tudtára. Ha szükséges, mutassuk meg, énekeljük el akár a kórusnak,
akár a zenekarnak, vagy zongorán mutassuk be, hogy mit, hogyan, és miért így,
vagy úgy szeretnénk megoldani: lassítást, gyorsítást, osztást, agogikát, stb. Nagyon fontos, hogy amit kérünk a kórustól,
zenekartól, „benne legyen a kezünkben”annak kifejezési módja. Erre kell az
együttesnek reagálnia úgy, hogy szinkronban legyen kéz, zenekar, kórus. A kéz
technikailag és zeneileg is úgy formálja meg a művet, hogy az együttes
tükörképe legyen a kéz kifejezési megnyilvánulásainak.
Mindaz, amelyekről a fentiekben szó volt az
előadó művészet külső és belső megjelenési formáját tárják
fel technikai (külső) és zenei (belső) szempontból. Minden technikai
jelenséget, zenei sajátosságot helyesen, világosan, félreérthetetlenül oldjunk
meg, ahogy a kompozíció-szerkesztési és jellegbeli sajátosságai megkívánják
azt.
Egy hangversenyre való felkészülés komoly
pedagógiai munkát is igényel. A vezetőnek tisztában kell lennie együttese
képességeivel. Ahhoz mérten kell összeállítania repertoárjukat, megszerveznie a
próbákat (szólampróbákat, összpróbákat). Ha állandó együttesünk van, be kell iktatnunk
az elkészített zenemű „megérési” idejét; félretenni, majd felújítani. Ha
már nem kell a hangokra, szövegre figyelniük, csak akkor „gyúrhatjuk” zenévé a
művet úgy tempó, dinamika, hangszín, eszmei tartalom, forma, zenei
sajátosság szempontjából.
A vezénylés akkor fejezi ki, kelti életre a
partitúrában lévő kottafejeket, s azon túl akkor tölti meg élettel azt, ha
a tempó, ritmus, dinamikai érzékeltetésen kívül arra is képes, hogy a zene
jellegét világosan ábrázolja. Birtokában kell lennie azoknak a széles skálájú
technikai eszközöknek, hogy ennek a nagyigényű követelménynek eleget
tehessen. A vezénylési technika minden lehetséges változatát használjuk ki:
lendületes, vagy vezetett mozgás, az ütés súlyossága, vagy súlytalansága, éles
és tompított ütések, a kar könnyűsége, vagy megterheltsége, a mozdulatok
gyorsasága, magassága, szélessége, a bal kéz dallamot formáló és értelmező
képessége, és végül az arc kifejező, a szem, megbabonázó ereje.
A felsorolt eszközök széles skálájú gazdag
lehetősége képezheti a vezénylés mesteriskoláját.
Élményszerű előadáshoz kizárólag a
karvezető, karmester határozott fellépésével, belülről jövő
erejével, az együttes „felpörgetésével ” juthatunk el. Biztos kiállás,
biztonságot sugárzó szemek, pszichikailag emelkedett hangulat
(nem lámpaláz) eredményezhet sikeres
előadást. A lámpaláz, a bizonytalanság átvivődik az együttesre, ami
sikertelen produkcióhoz vezet.
Lámpalázas egyén ne legyen sem karmester, sem
előadóművész, mert a lámpaláz nem hagyja kiteljesülni az
előadóművészt. Nem lehet rettegve zenélni, pláne nem zenekart
vezetni. Erős egyéniség és kellő temperamentum nélkül nincs jó
karvezető, sem karmester. A karmester kivonulása, az együttes elé állása
legyen határozott, magabiztos kiállás, mert minden egyes megnyilvánulása
azonosul a kórussal, zenekarral. A „bocsássanak meg, hogy létezem”
hozzáállással „elvérzik” a produkció. A karmester legyen dobogótípus. A jó
karmester mindig a hangversenyen nyújtja a legjobb teljesítményt, s ez magával
ragadja együttesét és a közönséget is. Ha elegancia és könnyedség képezi
magatartását, ugyanakkor biztos kézzel keményen fogja a „gyeplőt”,
csodákra lehet képes zenekarával. Nem elég a négy fal között jónak lenni, ott
az adott pillanatban a koncerten kell a legjobb produkciót nyújtania. A
lámpalázat váltsa fel az emelkedett hangulatot árasztó magatartás, úgy a
karmester, mint a zenekar élvezze az adott mű előadását, mert csak
így nyújthat kellemes perceket a közönségnek, élményszerű előadást.
IRODALOM:
1. Brock McElheran: 1989. Conducting Technique for Beginners and Professionals, Oxford University Press, USA; Revised edition
2. Anthony Maiello - Jack Bullock: 1986. Conducting -- A Hands-On Approach, Alfred Publishing
3. Max Rudolf: 1995. The Grammar of Conducting: A Comprehensive Guide to Baton Technique and Interpretation, Schirmer; 3rd edition
4. The Modern
Conductor: 2006. Harvard Music Academy Semminary,
7th Edition
5. Mark Gibson: 2004. On Becoming a Conductor: Lessons and Meditations on the Art of Conducting6. Frederick Harris: 2001. Conducting with Feeling, Meredith Music
7. Rihard Vagner: 2001. Über das Dirigieren, LIRICA
8. Vojislav Ilić: 1970. Vežbe iz horskog dirigovanja, Muzička akademija, Beograd
9. Vojislav Ilić: 1973. Dirigovanje 1-2, Muzička akademija, Beograd
10. Kohoutek,
Ctirad: 1984. Tehnika dirigovanja,Univerzitet
umetnosti Beograd
11. PRÉCIS DE DIRECTION CHORALE: 1998. reprise de
l'ouvrage paru sous le męme titre aux éditions de la Société de Musicologie
du Languedoc
A szerzőről:
Újvidéki Egyetem, Magyar Tannyelvű Tanítóképző
Kar