Bombera Krisztina
Roby Lakatos magyar-belga-mexikói
állampolgár, otthon érzi magát Japántól Oroszországig bárhol. Mégis arra a
legbüszkébb, hogy a New York-i Carnegie Hall-tól a
londoni Royal Albert Hall-ig mindenhol „magyar cigány
hegedűvirtuóz”-ként tüntetik fel a
koncertplakátokon.
Roby most hazatér. Harminc év világsiker után
arra vágyik, ami eddig jobban elkerülte: sikerekre a saját hazájában. A
jövőben inkább világsztár zenészbarátait csábítaná Budapestre - a magyar
zeneszerető közönség örömére Roby Lakatos
élettörténetén, kalandjain keresztül budapesti és brüsszeli mikrokozmoszok,
zenészkultúrák és a magyar cigány zenészvilág sorsának számos epizódja kel
színesen életre. Egy olyan világ, amely a kommunizmus évei alatt egyszerre
igyekezett ápolni egy többszáz éves hagyományt,
alkalmazkodni a rendszer kereteihez és élni a külföldi meghívások adta
lehetőségekkel. Roby sorsának fordulatos
eseményein keresztül kiderül, miért épp a magyar cigányzenészek a leghíresebb
cigány művészek évszázadok óta. De az is, hogyan tette a mégis lassan
porosodó, népszerűségét vesztő cigányzenét egyéni stílusával és zenei
reformjával újra elsöprő világsikerré.
Kiadó: TRUBADUR /LIBRI
Oldalszám: 250
Kiadás: 2015
Keménytáblás CD-melléklettel, 250 oldal, 4990 Ft
Részlet a könyvből
Annyi pénzt kerestünk aznap este, hogy alig tudtuk a
hegedűtokba begyömöszölni, pedig csak százdollárosokat adtak. Így sem fért
be. De be kellett pakolni, mert volt még aznap egy haknink, hajnaltájt két
Mercedes érkezett értünk. A marokkói pénzügyminiszterhez kellett mennünk egy
órácskára. Az egyik Mercedesbe a hangszereket tették, a másikba mi ültünk.
A miniszter villája inkább egy erődre
emlékeztetett, mint házra. Gyönyörű úszómedence, körben mindenhol
őrök, de a partin alig voltak, tízen talán. Ekkor tudtam meg, hogy a
marokkói pénzügyminiszter orosz. Ehhez méltóan fogadtak minket már az ajtóban:
egy üveg orosz vodkával, kaviárral: „Egyetek-igyatok, gyerekek!” Így
kezdődött a hajnal. Az egész orosz zenei programot végigmuzsikáltuk nekik
másfél óra alatt, a miniszter pedig a végén adott háromezer dirhamot,
az nagyon sok pénz volt akkor.
Ezek után még nekivágtunk a városnak, hogy
magunk is megünnepeljük az újévet. Volt nálunk úgy négyezer dollár és háromezer
dirham, de reggel hétre nem volt belőle egy
fillér sem, elittuk, meg odaadtuk a csajoknak, mert mindennap más nőbe
voltunk szerelmesek.
Másnap aztán nem csak a pia miatt fájt a fejünk. Sok
mindenre halványan sem emlékeztünk az éjszaka elszórt pénzből és
ajándékokból. Még korábban, Antwerpenben vettem magamnak egy gyönyörű, 42
briliánssal díszített aranyórát. Na, az majdnem elúszott Marrákesben
újév hajnalán. Mert ha sokat ittam, semmi nem számított. Mászkáltunk valami
tömött diszkóban, aztán a bárpultnál beszélgettem egy hölggyel. Nagyon
szerelmes voltam – no, ezt most úgy kell érteni, mint egy pillanatnyi
fellángolást –, és sajnos már nagyon részeg is. Egyszer csak Ernő arra
lett figyelmes, hogy veszem le a karórám a brillekkel, és már adom is oda a
hölgynek. Átnyúlt rögtön a hölgy válla fölött, és elhappolta az órát az orra
elől. Reggel nem emlékeztem semmire. Biztos voltam benne, hogy odaadtam az
órát a csajnak, és kész. A többiek meg húztak. „Ne hülyéskedj,
Robi, elajándékoztad azt a drága órát? Ekkora marha vagy?” Mikor megunták, hogy
mennyire bánkódom, visszaadták.
Volt még egy megbeszélnivalónk aznap reggel, mert
sajnos az egyik nagyobb gázsinkat tényleg elajándékoztam. Volt ugyanis nálam az
éjjel egy csekk is, azt én az óra helyett csak odaadtam annak a lánynak. Mégsem
figyelt Ernő elég jól. Azt az ötszáz svájci frankos csekket korábban
persze együtt kaptuk, csak még nem váltottuk be.