Bombera Krisztina

Roby Lakatos magyar-belga-mexikói állampolgár, otthon érzi magát Japántól Oroszországig bárhol. Mégis arra a legbüszkébb, hogy a New York-i Carnegie Hall-tól a londoni Royal Albert Hall-ig mindenhol „magyar cigány hegedűvirtuóz”-ként tüntetik fel a koncertplakátokon.

Roby most hazatér. Harminc év világsiker után arra vágyik, ami eddig jobban elkerülte: sikerekre a saját hazájában. A jövőben inkább világsztár zenészbarátait csábítaná Budapestre - a magyar zeneszerető közönség örömére Roby Lakatos élettörténetén, kalandjain keresztül budapesti és brüsszeli mikrokozmoszok, zenészkultúrák és a magyar cigány zenészvilág sorsának számos epizódja kel színesen életre. Egy olyan világ, amely a kommunizmus évei alatt egyszerre igyekezett ápolni egy többszáz éves hagyományt, alkalmazkodni a rendszer kereteihez és élni a külföldi meghívások adta lehetőségekkel. Roby sorsának fordulatos eseményein keresztül kiderül, miért épp a magyar cigányzenészek a leghíresebb cigány művészek évszázadok óta. De az is, hogyan tette a mégis lassan porosodó, népszerűségét vesztő cigányzenét egyéni stílusával és zenei reformjával újra elsöprő világsikerré.

Kiadó: TRUBADUR /LIBRI

Oldalszám: 250

Kiadás: 2015

Keménytáblás CD-melléklettel, 250 oldal, 4990 Ft

Részlet a könyvből

Annyi pénzt kerestünk aznap este, hogy alig tudtuk a hegedűtokba begyömöszölni, pedig csak százdollárosokat adtak. Így sem fért be. De be kellett pakolni, mert volt még aznap egy haknink, hajnaltájt két Mercedes érkezett értünk. A marokkói pénzügyminiszterhez kellett mennünk egy órácskára. Az egyik Mercedesbe a hangszereket tették, a másikba mi ültünk.

A miniszter villája inkább egy erődre emlékeztetett, mint házra. Gyönyörű úszómedence, körben mindenhol őrök, de a partin alig voltak, tízen talán. Ekkor tudtam meg, hogy a marokkói pénzügyminiszter orosz. Ehhez méltóan fogadtak minket már az ajtóban: egy üveg orosz vodkával, kaviárral: „Egyetek-igyatok, gyerekek!” Így kezdődött a hajnal. Az egész orosz zenei programot végigmuzsikáltuk nekik másfél óra alatt, a miniszter pedig a végén adott háromezer dirhamot, az nagyon sok pénz volt akkor. 

 Ezek után még nekivágtunk a városnak, hogy magunk is megünnepeljük az újévet. Volt nálunk úgy négyezer dollár és háromezer dirham, de reggel hétre nem volt belőle egy fillér sem, elittuk, meg odaadtuk a csajoknak, mert mindennap más nőbe voltunk szerelmesek. 

Másnap aztán nem csak a pia miatt fájt a fejünk. Sok mindenre halványan sem emlékeztünk az éjszaka elszórt pénzből és ajándékokból. Még korábban, Antwerpenben vettem magamnak egy gyönyörű, 42 briliánssal díszített aranyórát. Na, az majdnem elúszott Marrákesben újév hajnalán. Mert ha sokat ittam, semmi nem számított. Mászkáltunk valami tömött diszkóban, aztán a bárpultnál beszélgettem egy hölggyel. Nagyon szerelmes voltam – no, ezt most úgy kell érteni, mint egy pillanatnyi fellángolást –, és sajnos már nagyon részeg is. Egyszer csak Ernő arra lett figyelmes, hogy veszem le a karórám a brillekkel, és már adom is oda a hölgynek. Átnyúlt rögtön a hölgy válla fölött, és elhappolta az órát az orra elől. Reggel nem emlékeztem semmire. Biztos voltam benne, hogy odaadtam az órát a csajnak, és kész. A többiek meg húztak. „Ne hülyéskedj, Robi, elajándékoztad azt a drága órát? Ekkora marha vagy?” Mikor megunták, hogy mennyire bánkódom, visszaadták.

Volt még egy megbeszélnivalónk aznap reggel, mert sajnos az egyik nagyobb gázsinkat tényleg elajándékoztam. Volt ugyanis nálam az éjjel egy csekk is, azt én az óra helyett csak odaadtam annak a lánynak. Mégsem figyelt Ernő elég jól. Azt az ötszáz svájci frankos csekket korábban persze együtt kaptuk, csak még nem váltottuk be.