https://www.youtube.com/watch?v=8npkAQAcU9o

Beethoven: c-moll zongoraverseny Szűts Apor (zongora), valamint a Gödöllői Szimfonikus Zenekar és Horváth Gábor (karmester) előadásában a XIV. Gödöllői Liszt Fesztiválon (Gödöllői Király Kastély – Lovarda, 2015. október 25.)

Egy lassú tétel fogságában

2015. október 25. vasárnap este a Gödöllői Királyi Kastély Lovardában a Gödöllői Szimfonikus Zenekar meghívására egy 22 éves fiatalember játszotta Beethoven c-moll zongoraversenyének (op. 37) szólóját. A fiatalember Szüts Apor, a karnagy Horváth Gábor. Ez a koncert nem egyszerű hangverseny, hanem felejthetetlen esemény volt. Az ifjú zongorista érettsége, felkészültsége, isten áldotta tehetsége és nem utolsó sorban korát meghazudtoló bölcsessége talán a versenymű lassú tételében csúcsosodott ki igazán. Ebben partnerévé vált a zenekar.

Hadd szóljak néhány szót a tételről! Beethoven sorrendben a harmadik, c-moll hangnemű zongorakoncertjének második tétele meghökkentő módon a hét kvinttel magasabb E-dúrban szól. A bevezető korálszerű zongoraszólója mintha megelőlegezné az ugyancsak ebben a hangnemben készült kései op. 109 zongoraszonáta záró, variációs tételének áhítatos, egyszerű témáját. Végtelen béke árad ebből a muzsikából. A csellók, bőgők szelíd, simogató, lefelé ívelő éneklése meghatott könnyfátyol mögül bújik elő. Beethoven maga is fiatal ekkor, 32 esztendős, ott áll végzetes betegsége árnyékában. A Mozart lassú zenék éteri magassága helyébe súlyos, nagyon is földi szépség lép. A csendes, ám mozgalmas zongoraszólam közben párbeszédet folytat a fagott és a fuvola. Elfojtott fájdalmak férfias elrejtése ez. Vallomás, messzeségbe tűnő, álomszerű meditáció. A zongora pianóinak visszafogottsága mögül misztikus homályból szűrődik ki a fuvola meg-megismétlődő a hangja, majd a-gisz trillája. A zongora visszatérő korál dallamát ismét követi a mélyvonósok ereszkedő frázisa s a szólóhangszer finoman lépegető skálázása szegődik hozzá. Végezetül a zongora recitativószerűen egy szólamban beszél – akár az op. 31 d-moll szonáta nyitótételének kidolgozási szakasza előtt – hogy aztán a zenekarral közösen adjon nyomatékot záróakkordjaival a búcsúzásnak e meghitt, és szerzőjére nem jellemző, háborítatlan muzsika lezárásaként. Ez a beethoveni költészet, ez a súlyos és magasztos dallamvilág foglyul ejt, mélységeket tár fel és közben az eget kémleli. Annál inkább kitör az utolsó tétel csintalanul huncut, felszabadult fricskáival, humorával s később már nem is olyan tréfás erejével megmutatva magát: „hogy látva lássanak”. Feloldva az előző tétel szorongását, önfeledt játékba kezd.

Mi most maradjunk a lassú tétel fogságában és a fiatal, de szinte kész művész Szüts Apor átszellemült tolmácsolásánál. Az első meglepetést az általa diktált tempó – hiszen ő indítja útjára a tételt – okozta. A megszokottnál lassabban s talán méltóságteljesebben szólaltatta meg a bevezető ütemeket. Gyönyörű hangon és a lassú tempót fegyelmezetten megtartva, hitelesen tolmácsolta Beethoven befelé forduló poézisát. A zenekar nem csak, hogy alkalmazkodott hozzá, hanem valósággal körülölelte a zongoraszólót úgy, ahogy egy igazi profi együttestől elvárható. Egyes szakmabeliek finnyáskodhatnak a tempón és bizonyos szabad agogikákon. Nem volna igazuk. Ez a produkció minden modorosságtól mentes, minden allűrt nélkülöző, megrendítően tiszta kapcsolatról árulkodott – a 10 év korkülönbséggel rendelkező – két fiatal muzsikus érzelemvilágában. Ja, hogy egyikük Beethoven?! Igen, Beethoven a XIX. század elejéről. Az az időtlen géniusz. aki a XXI. századhoz is szól. Másikuk Szüts Apor a mából, aki a ma közönségének mutatja meg azt, amit a zeneóriás világáról gondol és arról a csodálatról, amit irányában érez. Felfedezéseit osztja meg hallgatóságával és – természetesen – egyéni értelmezését. Ez az értelmezés az utolsó hangig Beethovent szolgálja. A lassú tétel varázslat volt ezen az estén és ebben a varázslatban nem kis részt vállalt a Gödöllői Szimfonikus zenekar és karnagyuk, Horváth Gábor. A teljes c-moll koncert sem volt kisebb élmény, ám most ezúttal belefeledkeztem a II. tétel bűvöletébe és fogságába estem.

Szüts Apor előadása felett lehet okoskodni, de az igazság az, hogy itt egymásra talált e nem könnyen megközelíthető lírai tétel csodája és az erre rácsodálkozó, a gyerekkort épphogy maga mögött tudó ifjú zongorista. Ünnep volt ez a javából. Ő most indul csak el, amúgy sokoldalú művészi pályáján s mi örömmel fogjuk követni ezen ígéretes úton – miközben megőrizzük magunkban a Beethoven-tételben való megmártózás gyönyörű azonosulását.

(Egy nyugdíjas zenepedagógus)