Részlet Lindner András interjúkötetéből

ILOSFALVY RÓBERT operaénekes

(Eredeti közlés: Gramofon, 2000. május, 7-9. oldal)

Még túl a hetvenedik életévén is tökéletes hangi diszpozícióban, teljes vértezetben áll színpadra. Legutóbb március idusán Erkel Bánk bánjának címszerepét alakította nagy sikerrel. A tenorok közt ez ritkaságszámba megy. Mi a titka?

Tenoristának is születni kell. Döntő, hogy az illető milyen testi felépítettséget, milyen gégerezonanciát, egyáltalán milyen énekesi adottságokat örököl a szüleitől. Édesapám vásárhelyi iskolai tanító volt, de megáldotta őt is a sors az énekléshez való tehetséggel. Érdekes módon tenor hangzatja volt, akárcsak nekem. Sokat hallgattam, ahogyan dalokat énekelt, és hozzá hegedűn kísérte saját magát. Ehhez a pályához azonban fontos a konfliktustűrő, a nagyobb megterheléseket is elviselő, egészséges idegrendszer is, amit viszont a mamámtól örököltem. Tudom, ez is hozzásegített ahhoz, hogy ezt a hosszú pályát jó egészségben és lelki harmóniában végig bírjam. Sok fiatal próbálkozik olyan szerepekkel, amelyekről maguk is tudják, hogy nem nekik valók, mégsem utasítják vissza őket, amikor pedig baj van, kétségbeesnek, ami egyértelműen megrövidíti karrierjüket. Aki erre a hivatásra adja a fejét, annak egész életét az éneklésnek kell alárendelnie, ami nem kevés lemondást és szüntelen koncentrációt igényel a művésztől. Persze nem árt a megfelelő fizikum sem...

Mit jelent mindez az ön esetében?

Hogy mind a mai napig, tavasztól őszig, amikor van egy kis szabadidőm – és mi tagadás, most bővelkedem ebben –, kerékpározom. Bánk szerepét nemcsak 15-én, hanem 17-én is elénekeltem, vagyis három nap alatt kétszer. És még a második előadás is szép volt. Bevallom, csodálkoztam is, mennyire jól bírtam egy nap pihenéssel. De én világéletemben sportosan éltem. Meggyőződésem ugyanis, hogy az ember negyvenéves korában alapozza meg ötvenes éveit, azután az ötvenes esztendők a következő évtizedet és így tovább.

Minden művész pályája kezdetén kitűz egy elérendő célt maga elé, ahová el szeretne jutni. Ha visszatekint a világ nagy operaházait is meghódító karrierjére, vajon elégedett-e? Ezt álmodta-e meg, vagy többre vágyott?

Elégedettnek mondhatom magam. Nemzetközi karriert futottam be, miközben itthon is felléphettem, vagyis nem szakadtam el a pesti színháztól, még ha a hetvenes években vissza is kellett fognom magam e tekintetben, mert volt, hogy kint egyetlen hónapban tíz előadáson is fel kellett lépnem. Amúgy 1966-ban, szép pesti operaházi sikerek után és immáron Kossuth-díjasként azzal az elhatározott szándékkal indultam külföldre, hogy reprezentáljam a fiatal magyar énekesnemzedéket, vagyis hogy megmutassam a világnak: vannak azért a vasfüggönyön túl is szép hangok. Aczél György hozzájárulásával mehettem ki egyéves fizetés nélküli szabadságra, és az ő beleegyezése kellett ahhoz is, hogy utána kint maradhattam. Később utánam engedték a családomat, feleségemet és Krisztina lányomat is. András fiam pedig már Kölnben született. San Franciscóban élő leányom pedagógusként a családi hagyományokat folytatja, a 34 esztendős András pedig Hamburgban telepedett le, és nagy örömömre szolgálna, ha az örökömbe lépne. Az ő korában ugyan én már befutott művész voltam, de ismer a zenetörténelem későn érő művészeket, úgyhogy még minden lehetséges.

Nincs-e önben keserűség a tekintetben, hogy bizonyos szerepeket nem tudott felvenni repertoárjába, avagy a vonatkozásban, hogy bizonyos operaházakban, hiába szerette volna, nem adatott meg, hogy felléphessen?

Kimenetelem előtt meghallgatáson voltam a Scalában, ahonnan később meg is jött a válasz, hogy készüljek Boito Mefistofeléjének Faust szerepére. Elkezdtem tanulni, de az igazgatóság nem engedett. Hogy maga Nádasdy Kálmán direktor volt-e, aki hajthatatlannak mutatkozott, netán mások voltak ellene, nem tudom. Megjegyzem, 1981-ben a bayreuthi direktor, Wolfgang Wagner megkeresésének sem tudtam eleget tenni, pedig a Mesterdalnokok Walterjét alakíthattam volna a Wagner-szentélyben. Az előzményekhez tartozik, hogy Wagner hallott Kölnben ebben a szerepben, és nagyon megtetszett neki az alakításom. Siegfried Jerusalem helyett kellett volna beugranom, de azonnal. Én azonban azokban a napokban a Szegedi Ünnepi Játékokon a Cigánybáró Barinkayját énekeltem, ezért nem találtak meg Pesten. Ezúttal is nagy lehetőség maradt kihasználatlanul. Ugyanakkor volt szerep, amire akár mérget is vettem volna, hogy soha nem fogom elénekelni, mégis megadatott. Ez Verdi Otellója. Ilyen a sors.

Előreszaladtunk. Milyen előzmények után került az akadémiára?

Az érettségi után 1946-tól egy éven át kántoroskodtam Hódmezővásárhelyen. A szép hangú basszbariton Tóth Lajos volt a főkántor, de behívták katonának, és én léptem a helyébe. Miután orgonáltam, olvastam kottát, nem volt akadálya, hogy énekeljem és játsszam a Szent vagy Uram-ot, meg a többi éneket. Segédkántor lettem. A muzikalitás, az énekesi pályához szükséges alapok tehát megvoltak, ráadásul előbukkantak jó hangi adottságaim, amelyek egyértelműen arra predesztináltak, hogy idővel operaénekes legyek. Be is kerültem 1946-ban a Zeneakadémiára, ahol 1949-ig képeztem magam, de akkor a Honvéd Művészegyüttes elcsábított. Nem is fejeztem be az utolsó évet, aminek persze semmi jelentősége nem volt pályám alakulása szempontjából.

Már az induláskor biztos volt, hogy tenorista lesz?

Nem annyira. A kezdeti baritonális hangszínem ugyanis csak később nyílt ki fölfelé.

Molnár Imre, Jászó Györgyné és Lendvay Andor egyengették útját az akadémián, amikor áthódította a sok későbbi nagy művész pályájához is katapultul szolgáló Honvéd együttes. Ön hamarosan az énekkar szólistája lett. Emlékszik, milyen feladatokat kapott?

1950. május 1-jén a Hősök terén elénekelhettem életemben először a Bánk bán Hazám, hazám nagyáriáját. Erősen izgultam, de a kórus szorított nekem, engem pedig doppingolt a helyszín, a nagy tömeg. Minden a helyén is volt. Hatalmas taps köszöntött az ária végén.

A nagyáriát később az 1953-as bukaresti Világifjúsági Találkozón is diadalra vitte, ahol a döntőben a Nürnbergi Versenydalával megkoronázva sikeres szereplését, meg is nyerte az énekversenyt...

Ennek köszönhettem, hogy Tóth Aladár meghallgatás nélkül odaadta nekem a Hunyadi László címszerepét. És amikor 1954 májusában sikerrel elénekeltem, júliusban már – határozatlan időre – az Operaház tagja is lettem.

Miképpen él a direktor az ön emlékeiben?

Kemény kezű emberként. Talán mert szinte nem volt este, hogy ne ült volna be az igazgatói páholyba, és ne hallgatta volna meg az előadást. Mindenkit ellenőrzött a zenekari játékosoktól kezdve a szólistákig, figyelte, ki hogyan énekel, miképpen formálja meg a szerepét, vagyis igyekezett a legapróbb mozzanatokig mindenre rálátni. De túl ezen, feltűnt, hogy időt és fáradságot nem kímélve, velünk, fiatal művészekkel is elbeszélgetett. Sokat köszönhetek neki, annak ellenére, hogy mindjárt az elején visszaadtam egy általa felkínált szerepet.

Melyiket?

A Sába királynője Asszádját. Úgy éreztem, hogy még korai volna nekem. A szerep drámai színezetű hangot kíván, amit akkor még nem tudtam volna jól megoldani. Mi tagadás, Aladár emiatt megneheztelt rám, egy időre eltiltott a komolyabb feladatoktól, és akkor csak kisebb comprimario szerepekben léphettem színpadra. Szerencsére fél évvel később feloldotta az embargót.

Később elénekelhette?

Nem volt többet műsoron. Ráadásul külföldi fellépéseim során sem nyílt rá módom, ugyanis Goldmark operája sehol nem számít repertoárdarabnak.

Valóban lírai szerepekkel kezdte, még Mozartot is felvett repertoárjára...

Igen, Belmontét a Szöktetésből. És milyen fantasztikus partnereim voltak: Székely Mihály, Osváth Júlia. De akkoriban még az én hangfajomban is akadt vagy tíz jó énekes: Simándy, Joviczky, Udvardy, Mátray, Szigeti... Taminót is énekelhettem volna, s bizonyára legalább olyan szépen megformáltam volna azt is, de Mozart kiszorult, helyébe Puccini és Verdi lépett. De így sem panaszkodhatom az igazgatótanács döntéseire, mert sorra kaptam a karrieremet mindvégig felfelé egyengető szerepeket.

És hamarosan az Operaház legnagyobbjainak sorába emelkedett, amit nemcsak a minden regiszterben kiegyenlítetten és fényesen szóló, hatalmas átütő erővel rendelkező fenoljával, hanem mesterien formált alakításaival vívott ki magának. Jöttek a főszerepek: Alvaro, Don José, a Tell Vilmos Arnoldja, Manrico, a Mantuai herceg, Ramerrez, Macduff, Hoffmann...

Igyekeztem mindig a lehető legpontosabban kifejezni, amit a zeneszerző leírt. Vagyis kizárólag a zenéből indultam ki. A kottában ugyanis minden benne van, ha meg tudom valósítani, akkor máris különösebb megerőltetés nélkül hozni tudom a szerepet.

Az első számú Puccini-szakértőnek számító főrendező-direktor Nádasdy Kálmán állította be azt a Bohém-előadást 1957-ben, amelyre utóbb minden krónika csak mint a fiatalok Bohéméletére emlékezik. Ön ott találkozott a színpadon először a Mimit alakító Házy Erzsébettel, aki később több darabban is - Manon Lescaut, A Nyugat lánya - állandó partnere lett. Hogyan emlékezik arra a Ferencsik János vezényelte előadásra?

Máig emlékezetes szép este volt. Azzal a hölggyel együtt fellépni, akit nagyon szeret az ember. különleges élmény. Mi ugyanis akkoriban jóformán együtt éltünk, és tervezgettük, hogy esetleg össze is házasodunk.

Együtt készültek a premierre?

Sokszor átbeszéltük a teljes operát, benne a két főszereplő, Rodolphe és Mimi szerelmét. És a színpadon, a közönség előtt tulajdonképpen megelevenedett az életünk.

Pályája másik, ugyancsak fontos szereplője Lamberto Gardelli, aki önt legkedvesebb énekesei között tartotta számon. Vajon jelentett-e ez a szoros színházi munkakapcsolat az Operán túli barátságot is?

Hogyne. Nem egyszer voltam nála, amíg Magyarországon élt. Később, svájci zeneigazgatói korszakában sajnos már megszakadt ez a közeli baráti viszony, igaz, egyszer Bernben egy Carmen-előadás erejéig még összefutottunk. Neki is sokat köszönhetek.

Mégis miben?

Az olasz operák helyes frazírozásához nyújtott jelentős segítséget. Számos szerepet együtt vettem át vele, és ő közben folyamatosan ellátott tanácsokkal. Például hogy egy hosszabb frázis előtt vagy után milyen légzési technikával juthatok el a legolaszosabb kifejezésmódhoz. De segítségemre volt a legtökéletesebb olasz kiejtés elsajátításában is.

Failoni mestert is ismerte?

Sajnos már nem. De feleségét, Nellykét persze igen, aki még operaházi tagságom előtt több bécsi fellépésem megszervezésében segített. Neki köszönhetem például, hogy a Konzerthausban Psalmust és Messiást énekelhettem. Az ominózus milánói Scala-beli fellépésem ügyében is fáradozott, és nem rajta múlt, hogy a dologból semmi sem lett.

Később mely impresszáriók egyengették az útját?

Engem szinte kivétel nélkül az operaházak impresszáriói hívtak meg a premierekre. Sajnos annyira be voltam fogva Kölnben és Münchenben, ráadásul ott voltak stuttgarti kötelezettségeim is, amelyekhez egyre több németországi és azon túli vendégszereplés társult – San Francisco, Covent Garden, madridi Teatro Real, római Teatro dell Opera –, hogy önmagam menedzselésére, ha szerettem volna, se maradt volna időm.

Milyen szerződés kötötte a kölni operához és milyen a Bayerische Staatsoperhez?

Mindkét helyen állandó vendégszereplő voltam. Vagyis esti gázsit kaptam. A szerződéseket azután három-négy évenként meghosszabbítottuk...

Világsztárokkal lépett fel, többek között Dietrich Fischer-Dieskauval, Júlia Varadyval, Hans Sotinnal, Gundula Janowitzcal, Christa Ludwiggal, Walter Berryvel, Claudio Abbadóval, Carlos Kleiberrel, Karl Böhmmel...

Az elsősorban Mozart- és Richard Strauss-karmesterként ismert Böhmmel kapcsolatban egy bécsi Missa Solemnisre és egy müncheni Carmenre emlékezem, ahol Tatiana Troyanos volt a partnerem. Böhm remek francia nagyoperát formált, és Troyanos is nagyszerű volt Carmenként, ráadásul vonzó szépség.

Tizenöt esztendei sikersorozat után visszatért Pestre. Hívták?

Prózai oka volt. 1982-ben már ötvenöt éves voltam, és bevallom, nem gondoltam volna, hogy még ennyi év van bennem.

Lemezek?

Amint kikerültem, nyomban megszületett szólólemezem az EMI-nél. Majd itthon is, de van több CD-m, egy szép Psalmus is... Nem panaszkodhatom.

A Psalmus Hungaricust több ízben is énekelte külföldön, de a magyar operákból legfeljebb Bánk vagy Hunyadi áriáját adta elő - igaz, mindenütt frenetikus sikert aratva -, mert az Erkel dalművek teljességükben sehol sem hangoztak el. Legutóbb, a washingtoni operaházat már évek óta irányító Placido Domingo vette fejébe, hogy bemutatja a Bánk bánt. De úgy hírlik, hogy a világpremierből nem lesz semmi. Miben látja az okát, hogy Erkel operái nem tudták meghódítani a világot?

Talán, mert nem volt senki, aki eladta volna őket. Pedig valóban, bárhol énekeltem a Hazám, hazám-ot vagy László áriáját, mindenütt faggattak, hogy melyik operából vannak. Tény, hogy alig ismerik őket.

Bánknál maradva: egykoron az a szóbeszéd járta Pesten, hogy ön és Simándy József nem szívlelik egymást, állandóan rivalizálnak. Elárulhatja, volt benne igazság?

Magam is hallottam, sőt azt is, hogy azért mentem külföldre, hogy megszakadjon a versengés köztünk. Pedig nem volt szó erről. Az ugyanakkor igaz, hogy amikor bekerültem a színházhoz, lehetett benne féltékenység, hogy nocsak, érkezett egy jó hangú fiatal tenor, aki szépen fejlődik... Tény, hogy nem volt semmi kapcsolat köztünk, alig találkoztunk. Még amikor ő volt Bánk, én pedig Ottó, akkor sem voltunk egy öltözőben.

Ön Kossuth-díjas érdemes művész, az Operaház örökös tagja. Vajon milyen a viszonya ahhoz a dalszínházhoz, ahol nem is egy ízben az emlékezetesen forró hangulatú esték végén felállva bravózta önt a közönség?

Ritkán járok be. Pedig érzem, hogy szeretnek, szeretnének többet hallani rólam és elbeszélgetni velem. De hát én világéletemben zárkózottabb típus voltam...

És egykori imádói, az Ilosfalvy-rajongók? Velük sem találkozik?

Szerintem amíg csak fellépek, ott állnak és várnak az előadások után a művészbejárónál, kezükben az elmaradhatatlan autogramfüzettel vagy az aláírásra váró fényképpel. Ez persze nagy örömömre szolgál ma is.

Dedikált fotóit nagy becsben tartott kincsként őrzik hódolói. De vajon őriz-e ön is relikviákat pályafutásáról? Például egy-egy jelmezt?

Az ilyesmi az adott színházak tulajdona. Őrzök azonban két pisztolyt egy amerikai Nyugat lánya előadásból. Nekem ajándékozták. Becses emlékem...