KUBÍNYI ZSUZSA

MEGLÁTÁSAIM A MAGYAR ZENEOKTATÁSRÓL

Mielőtt meglátásaim részletezéséhez fognék, fontosnak tartom kinyilvánítani, hogy az alábbiakban foglalt kritika minden pontjával magára a zeneoktatási rendszerre utalok, már amennyire kompetenciám engedi, és semmiképp sem a konkrét, saját munkahelyi körülményeimre, mert azok mindennek dacára rendezettek, méltányosak, munkakapcsolatom a közvetlen vezetőimmel és a kollégáimmal korrekt és jó, a szakmai környezetem támogató, ilyen értelemben tehát egyáltalán nincs okom panaszra.

Végezzünk egy elnagyolt számvetést a közoktatás és az alapfokú művészetoktatás különbségeiről: Jogilag a közoktatás (egy bizonyos pontig) kötelező, a zeneoktatás kinek-kinek a szabad választása. Tartalmilag a közoktatás tantárgyai verbálisan vagy vizuálisan közvetíthetők, ilyenformán egyes tételeik definitívé (Definitív= latin szó, a.m.: Végleges, végérvényes.) megfoghatók. Ebben az összevetésben nem segít, hogy a zene viszont hallható, s mint ilyen, definitívé nyilván ugyanúgy megközelíthető, mivel előzőleg magát a hallást is hosszú évek során, apró lépésenként kell fejleszteni addig-addig, míg egy-egy hallási tapasztalat definitívé, verbálisan is beazonosíthatóvá nem válik. Vagyis évek munkája fekszik például abban, hogy mikor a tanuló egy kvintet hall, néven nevezi, hogy kvint az, amit hall. Ezzel szemben, mikor írni tanul és hangokra bontja a szavakat, elegendő az egyes beszédhangokat külön-külön tisztáznia, anélkül, hogy hangzóközi viszonyokat mérlegelne bonyolult paraméterek alapján, mint például a zöngésség vagy a hangrend, stb., melyek felismerése után konkrét, egyedi hangkapcsolatokat kellene konkrét, egyedi néven neveznie. Éppen a verbális vagy vizuális indoktrinációból (indoktrináció = latin szó, a.m.: befolyásolt tanítás, valamilyen célnak vagy eszmének alárendelt céltudatos nevelés) következik másrészt, hogy a közoktatás tantárgyai a világról alkotott képbe, felfogásba, tudásba, ismeretanyagba, műveltségbe haszonnal és közvetlenül beépíthetők, míg a zene csak fáradságos, hosszantartó dekódolás útján és csak közvetve.

Továbbá a közoktatás tantárgyainak mindig van valami objektív vagy mérhető, igazolható, logikailag, tapasztalatilag védhető gondolata, állítása, tanítása, manifesztációja (manifesztáció = latin szó, a.m.: kinyilatkoztatás, kijelentés, megnyilvánulás.), teljesülése vagy sugalmazása, míg a zenének csupán szubjektív érzelmi hullámzása. Mivel a zene nem egyszerűen készségtárgy, hanem egy teljesen speciális, komplex rendszer, a közoktatás tantárgyaival összehasonlítva azt is látni kell, hogy a motiváltság, az affinitás, az érdeklődés és végül a siker sokkal szorosabban korrelál (= kölcsönös viszonyban van.) az egyén saját képességeivel a zene esetében, mint az iskolai tantárgyak bármelyikében, ideértve még a készségtárgyakat is.

Mindezek alapján módszertanilag a zeneoktatás teljesen egyedi utakon jár a közoktatáshoz képest, úgy a tanuló teljesítményére, mint a tanár tevékenységére nézve. S bármennyire is egyidős az intézményes zeneoktatás az iskolával, a zenepedagógia története végeredményben autonóm mesterek, zeneszerzők, nagy orgonisták, énekesek, kántorok, (stb.) egyéni életművének krónikája. A zenei diszciplínák (diszciplína= latin, a.m.: 1. tudományág, tudományszak) mindig jókora késéssel kullogtak a napi gyakorlat mögött. Sokkal korábbi az összhang, mint az összhangzattan, sokkal régebben énekeltek gyönyörű dallamokat, minthogy a melodika rögzítette volna kényes szabályait, és már rég alkottak kontrapunktikus zenéket, mire szokássá lett a partitúraírás, vagy ugyanígy réges-rég hangzottak dévaj, vad ritmusok, mire nagy nehezen kialakult volna a ritmusjelek tanítható, szabályozott, iskolaképes rendszere (és így tovább). Program tekintetében a közoktatás lépései koncepció szerint ütemezhetők: mondjuk a 6. tanév második félévére el kell jutni matematikából, teszem azt, a törtekkel való osztásig (fogalmam sincs, hogy reális-e ez a rögtönzött példa).

A zeneoktatásban sok mindent egész egyszerűen nem lehet előre látni. Sőt odáig mennék, hogy sok mindent egész egyszerűen nem fontos előre látni. Nincs jelentősége, semmi nem múlik rajta! Legfeljebb fél évvel később kerül sor valamely futamra! Van, hogy az intuíció, mely egy adott pillanat áldása (ha jön), jobb megoldást nyújt, mint a tervezett módszer. Még a tematikus vázlat is csak akkor használható, ha tervezett találkozások helyett tervezett programpontok sorára alapul, tekintet nélkül arra, hogy mennyi időt, hány találkozást vesz igénybe. Efféle tematikus tervet szolfézsból, elméletből, zeneirodalomból el tudok képzelni. Lehetne hangszerből is, de komolytalanná válik abban a pillanatban, amikor (és ilyesmi igenis előfordulhat) a darabot, amely a tematikus problémát felvetette, még mielőtt a problematika végére értünk volna, sikerre vittük. Ilyenkor a tematikus program folytatása következő zeneművekre prolongálódik, de azokat már – az égre kérem! – ne csak magáért a programban való továbblépésért válasszuk be az anyagba, ennyire azért mégse legyünk doktrinér (francia szó = szabályokhoz, normákhoz ragaszkodó, egyoldalúan tudálékos személy; vaskalapos ember) szakbarbárok! Az ellenőrzés és a számonkérés mechanizmusai is önként adódnak a két eltérő tevékenységtípus és oktatási forma jellegéből. A közoktatásban a tanuló beszámolót tesz, felel, dolgozatot ír, minek eredményeként osztályzatot kap. A tanár a tervezett és a végzett munkát dokumentálja, a tanuló dolgozatát látható, utólag is ellenőrizhető nyomok hagyása mellett javítja, a tanuló teljesítményét értékeli, bizonyítványt állít ki (no, ezt a zenetanár is megteszi) és így tovább.

A zeneiskolás minden félévben nyilvános hangszeres vizsgát tesz, koncerteken lép fel, versenyre megy, közös órán, belső és külső iskolai rendezvényeken szerepel. A tanár úgyszólván kirakatban dolgozik. Kamarazenei produkcióban kooperál kollégákkal és azok tanítványaival, korrepeticiót vesz igénybe vagy nyújt (mindkét esetben láthatóvá válik a munkamódszere, a stílusa, a felkészültsége), tanári hangversenyen vagy egyéb alkalmakkor szerepel maga is. Zenekarnak, kórusnak állandó tagja, esetleg szólistája, karnagya vagy vezetője. Tanítványával közös produkciót mutat be, látogatásra fogadja a tanszakvezetőt, sokszor még a szülőt is jó szívvel látja az órán a tanulság kedvéért. Nyílt tanszaki rendezvények résztvevője, vezényel, kísér, hangszeres együttesre ír, dolgoz át műveket, komponál, feladatot kreál… Egy szó, mint száz, szem előtt van. Még csak hangolja a gyerek hangszerét, már látni pontosan, hogy ki ő és mit tud. Végül különbözik a két oktatásforma szervezetileg, intézményileg, miután a tanuló a közismereti iskolájába jár délelőtt, a zeneiskolai órákra pedig délután.

Eddig az elnagyolt összehasonlítás, innentől apróznom kell a lépéseket, mert a mindennapok szervezeti bosszúságai részletes listára kívánkoznak! Ezzel végezve pedig külön foglalkozom a zenetanár kilétével és csak mindezek után a portfólió, az önértékelés és az etika kérdéseivel!

A kilátásba helyezett részletes lista tételei azonosak a feladatteljesítés visszásságaival, kezdve onnan, hogy miközben a zeneiskolai működésre szabadon hagyott órák száma kisebb lett, a kötelező munka mennyisége nőtt. Itt több tényezőt kell mérlegelni:

- Az egész napos iskolával a gyerek a nappal jelentős részét gyakorlatilag a közismereti iskolájában tölti, emiatt a zenetanár a korábbinál jóval később kezdheti csak meg a munkáját. Mondjuk a korábbi ½ 1 óra helyett jó esetben fél 3-kor. Mivel minimálisan 22 zeneórát kell tartania egy héten, ez naponta 4,4 óra, azaz 4 óra 24 perc. Fél háromtól számítva ez majdnem hétig tartó intervallumot jelent. Hagytunk 6 perc (!) szünetet, de mivel négytizedes (24 perces) zeneóra nincs, hanem minimálisan 30 perces, elvesszük a szünetet, és kipótoljuk vele a csonka órát, a tanuló jogos igényeire tekintettel.

A korrepeticiós foglalkozást az illetékesek elképzelése szerint ezt követően lehetne megtartani, tehát adott esetben a kilencéves gyereket be vagy vissza kellene hívni egy ötperces zongorás próbára este hétre, vagy jobb esetben bekéredzkedni a korrepetitorként is működő zongorista kolléga saját, hasonlóan zsúfolt órarendjébe.

Továbbá: bármiféle tehetséggondozás, felzárkóztatás, különfoglalkozás, külön próba, szólampróba, összpróba, verseny előtti meghallgatás, tanszaki együttműködés csak ez alatt vagy ez után kerülhet sorra (egyértelmű ugyanis, hogy a gyereket nem kérhetjük ki délelőttönként ilyesmire a közismereti iskolából). Mint a fentiekből is kiderült, igen nehéz összeállítani egy órarendet, mert gyerekekkel nem lehet este nyolcig húzni a munkát, sok gonddal jár a munka összehangolása a gyereket kísérő szülővel, családtaggal is egyeztetve! Ha a tanárnak nap közben még át kell is kell mennie egy másik helyszínre, a közlekedésre fordított idő még tovább bonyolítja ezt a fentebb vázolt kedvezőtlen munkamenetet.

Én a magam részéről már leszoktam a dohányzásról, legalábbis áthelyeztem a kedvtelés kategóriájába, de ettől függetlenül pontos tudomásom van arról, hogy a dohányos kolléga is ember. Kérdem, miért nem lehet neki legalább tíz perce arra, hogy kényelemben, rejtőzködés, lopakodás, settenkedés és magyarázkodás nélkül rágyújthasson egyszer munka közben? Hogy tűrhetjük, hogy fordulhat elő, hogy míg a tanulókat tiltjuk az óra közbeni evéstől, ivástól, rágógumizástól, stb., pirulva kell az engedélyüket kérnünk, hogy óra közben megehessünk vagy elrágcsálhassunk, elmajszolhassunk egy pár falatot?!

A zenetanár bizonyos részben művész akkor is, ha nem kifejezetten művészdiplomát szerzett. Ha hangszeres tanár, de nem művész, azért a kamaraművészi képesítés mégis része a végzettségének, és ennek a diploma hivatalos szövegében nyoma van. Ha szolfézs-elmélet szakos, az esetek többségében ez karvezetői képesítést is jelent, ami szintén előadóművészi ág és szintén olvasható a diplomában. Ha a zenetanár csak iskolán belüli fellépésre készül, vagy csak a tanóráira, akkor is zenészként, zenetanárként, tanárként és emberként, gyakorolnia kell, délelőtt, munkaidőben, nem csak óratervet írni, dokumentálni, felzárkóztatni! Gyakorolni kell azért, hogy a kompetenciáját karban tartsa, mint ahogy edzenie kell a testneveléstanárnak, olvasnia az irodalomtanárnak, versenyfeladatokat megoldani a matematikusnak vagy szövegfordítást végezni a nyelvszakosnak. Gyakorolnia kell azért, mert ha egy hetet kihagy, hetekre, ha egy hónapot kihagy, hónapokra visszaesik saját magához képest, és ha egy évet kihagy, gyakorlatilag elölről kezdhet tanulni mindent, amit valaha tudott. Gyakorolnia kell továbbá azokat a műveket is, amelyeket tanít, mert elő is kell adnia, nemcsak szóban érzékeltetnie, hogy hogyan kell azt a művet előadni. Ez változó arányban ró feladatot a tanárra. Néha keveset, néha nem keveset. Gyakorolnia kell, ha ki akar állni szerepelni a tanítványaival. Gyakorol, ha kipróbálja, jó-e az átirat, amit tanít, vagy gyakorol, mikor feladatkísérleteket végez. Gyakorol, mikor szolfézsórára készül és szólamokat ad egyedül a csoport énekéhez. Gyakorol, mikor átnéz egy többszólamú művet, mikor végigvizsgál egy komplex tételformát. Gyakorol, ha korrepetitor és nehéz kíséretet kapott, mert nem akarja a gyerek produkcióját megzavarni vagy romba dönteni szégyenletes, készületlen kaparászásával. Vagy gyakorol, csak egyszerűen, mert zenészként nem lehet meg napi zenélés nélkül. A zenész ugyanis arról ismerszik meg, hogy zenél. És a zenész nemcsak tanítani szeret, hanem a zenét is szereti.

A gyakorlásnak magyar nyelven gyakorlás a neve. A legutóbbi Győri Zenei Nevelési Konferencián arra kértek bennünket, hogy a napi munkabeszámolójukban kerüljük a gyakorlás szót, mert ennek a jelentését, tartalmát még nem sikerült egyértelműen elfogadtatni az illetékes szakpolitikusokkal. Szerintem ezt el kellett volna fogadtatni! Én a beszámolóimban ezentúl soha többé nem fogom kikerülni a gyakorlás szót, hanem ha gyakoroltam, leírom, ezzel a szóval! Soha többé nem vagyok hajlandó gúnyt űzni a saját mesterségemből, a saját erőfeszítésemből és a saját ügyszeretetemből!

Azt mondják, hogy lehet gyakorolni, csak ne abban a bizonyos 32 órában, hanem a maradék nyolcban? Nos, heti nyolc órában nem lehet gyakorolni! De a 32 óra előtti vagy utáni időpontokban sem, mert egyetlen lakókörnyezetben sem tűrik a gyakorlást reggel kilenc előtt, vagy este kilenc után. Aki messze lakik, és a zeneiskolába elindul már ½11-kor, hogy eleget tegyen a tanítási időn túli feladatainak, hozzá se kezdjen gyakorolni, mert semmi értelme, hisz még a hangszere sem melegszik be! Ami pedig az estét illeti, nekem kilenc előtt még sosem sikerült hazaérnem. Tegyük fel, hogy szabad nekem a munkaidőn kívül gyakorolnom. Igen? Mikor és hol? Ha pedig nem gyakorlok, miféle művészeti tevékenységről számolhatnék én be az illetékes hivatal kérdőívén?

De nemcsak a gyakorlás szempontja ismeretlen a közoktatásban. Az sem értetődik magától, hogy a trió, a háromfős zenei együttes kamaracsoport, tehát csoport. A közoktatás nem ismer hatfősnél kisebb csoportot. Viszont a kamarairodalom igen. Erre kéne megoldás! Mellesleg a hat fő szolfézsból sem feltétlenül jön össze B tagozaton, pláne felvételi-előkészítő programban. A közoktatás erre az esetre csoportösszevonást javasol. Igen? Hogyan? Mivel? Szolfézstanárként hogyan magyarázzam meg annak a gyereknek, aki fizet azért, hogy nálunk, a nem kötelező oktatási formában működő intézményben (ahonnan bármikor kiiratkozhat, ha akar, de reméljük, nem akar) megkapja szolfézsból azt a felkészítést, ami a sikeres felvételi vizsgához kell, az állam kötelezettségvállalásaira tekintettel be kell őt tennem egy másik tagozat gyengébb csoportjába, ahonnan senki nem felvételizik? Hogyan magyarázzam meg, hogy nem engedi az állam teljesítenem a szolgáltatást, amire befizetett? Magánórán, különórán nem lehet szolfézsból felkészülni! Egykeként nem lehet szolfézsból haladni! Ha valamihez, ehhez kell a zeneiskola! Kell a párfős csoport.

Ez az egész probléma a jelenlegi állami szabályozás és a választott képzés („szolgáltatás”), a közoktatás és az egyéni oktatásformák összehangolása körül összetett elvárások igen súlyosan nyomják a zenetanárok vállát. Tény, hogy mind között a legnyomasztóbb a portfólióval megálmodott óraterv. Mit kezdjen vele a hangszeres tanár? Csoport érdekeit nem kell nézni, tehát sürgetni sem kell senkit azért, hogy a csoportot vissza ne húzza. Kötött tananyagot nem kell lenyomni senki torkán, mert a zenedarabokat egyénileg választjuk, és abban a választásban a tanuló is részt vesz egy bizonyos határon belül. Annak is teret engednünk, ha a választás a tanuló részéről ugyan túlzónak tűnik, de szívügy és tanulságos ugyanakkor. Gyereket el nem tanácsolunk, el nem marasztalunk, meg nem feddünk, meg nem buktatunk, évismétlésre nem késztetünk csak azért, ha lassú vagy ügyetlen, továbbá tanulási technikája még fejletlen, állóképessége, problémamegoldó készsége gyenge, személyisége problematikus. Ellenkezőleg! Hozzálátunk a fejlesztéséhez, hogy mihamarabb sikerélményhez jusson. Megpróbáljuk önálló gyakorlásra, tanulásra fejleszteni, több irányból képezni. De szinte semmit nem lehet ebből tervszerűen programozni, mindenekelőtt azért nem, mert maga a munka csak a legritkább esetben áll konkrét tanulásból. A konkrét tanulást pedig jellemzően rábízzuk a tanítványra, hogy otthon végezze el (magyarán, hogy tanulja meg a darabot), mire legközelebb jön órára. Az órán foglalkozunk a feladattal, cselekvés, interaktív reakció, ráérzés, megérzés, átérzés, átlátás, előrelátás, mozdulatirányítás, időzítés, pontosítás, lendületadás, lélegzetvétel, elemzés, meghallás, megfigyelés, stb., stb. és még egy sor szabályozhatatlan programpont érintésével, melyeket onnan tud vagy ismer a tanár, hogy maga is gyakorol és maga is küzd tanulási nehézségekkel a munkája során!

Módszertanilag igazából ilyen mélységig nem kap képzést a tanárjelölt! Ily módon arra sem tanították meg a tanárképzésben, a felsőoktatásban, hogy miképpen készítsen óratervet a programozhatatlanról, dokumentáljon kéztartásokat, avatkozzon bele a felfogás, az értés áramköreibe a tanmenet útmutatása szerint. Ilyesmit nem végeztek a főiskolán, képzés címén! Helyesen!

Csoportos órán történik a szolfézs és zeneirodalom tárgy tanítása. Itt már nem lehet olyan szempont, hogy ne együtt haladjunk a többiekkel, s ne álljunk meg. Igen, erre már lehet óratervet készíteni. De majd jön a cselekvés, a mozdulat, a reakció, az interakció, a megfigyelés, a meghallás és minden egyéb, amit fent soroltam, s ugyanoda érünk, mint a fenti esetnél, hogy ezt nem lehet előre tervezni! Senkit nem sürgethetek azért, mert nem hallja a szeptimet! Lassan megy a diktálás? Csináljuk, ameddig kell! A lényeg, hogy tanuljunk belőle valamit! Hogy hogyan? Majd akkor, ott meglátom! Majd kiderül, ha látom, hogy mi a baj, hogy mi a nehéz! Majd akkor és ott megoldom! Én majdnem minden szolfézsórámra készülök, sokszor még a gyakorlatokat is magam komponálom, de legalábbis eldöntöm, felírom, rögzítem, hogy mire miféle példát fogok majd rögtönözni.

Nem vagyok rossz tanár, de még sose sikerült mindent elvégezni, amit előre megterveztem. Volt olyan, hogy egészen mást csináltunk végül. Mert valahogy, egy pillanatban fontosabbnak, hasznosabbnak, aktuálisabbnak, érdekesebbnek, érzékletesebbnek tűnt az a más valami. És azon a bizonyos órán, amelyre majd a portfólió-felügyelők jönnek megtekinteni, ne szépítsük: ellenőrizni, hogy hogyan haladok a saját óratervemhez képest, igenis megállok vagy kitérek, ha kell, akár 15 percre is, ha olyan ihletett gondolatszövés indul a fejemben a tárgyhoz kapcsolódva, amitől sem magamat, sem a tanítványokat nem akarnám távol tartani. Ez ilyen munka! A zenetanáré ilyenféle! Itt nincs olyan, hogy „de akkor hogy fogja elvégezni az iskolát az a gyerek?”. Végzi, ahogy végzi. Legfeljebb nem elvégzi, csak végzi. Rendszeresen kap és nyújt valamit, ami tanulság, nyereség a szellemnek, az embernek, a személynek, az érzelmi fejlődésnek, a tanulónak, a kamaracsoportnak, a többi csoporttársnak és a tanárnak.

Végül, költői kérdés formájában, nagyon, de nagyon szeretném tudni, mit szólnak a tanárképző intézmények, szakemberek, oktatók, intézményvezetők ahhoz, ahogy az Oktatási Hivatal magához ragadja az értékelés, a minősítés, a képzettség tanúsítás és a szakmai programalkotás jogát! Figyel erre valaki?

Budapest, 2015. augusztus 23.

A szerzőről

Kubínyi Zsuzsa zeneiskolai szolfézstanár. Az illusztrációk tanintézetének 2014. október 1-jén, a Zenei Világnap tiszteletére rendezett ünnepségén készültek. A nagy tapasztalatú szerző szenvedélyes gondolatainak rövidített változata. (A Szerk. megj.)