Nem csak zenéről

Jean Sibelius (1865-1957) születésének 150. évfordulóján

Jean Sibelius (www.counter-currents.com)

2015. augusztusának közepén végre megérkezik az igazi nyár Finnországba, és amíg tart, abban a két és fél hétben kellene az embernek mindent bejárnia és elraktároznia „napsugarait” is az ínségesebb időkre... Húsz percnyi menetidő után a Helsinkiből induló zónázó vonat elektromos kijelzője szerint „Kyrölä” megálló következik, de a hangosbemondó már „Ainola” állomás közeledtét jelzi. Az egészen friss névváltoztatás a közelgő kerek évforduló iránti tisztelgés jele. A megállótól kilométernyire, a domboldalban emelkedő gyalogösvény kanyarulata után a késő nyári napfényben éles megvilágításban tűnik elő Ainola. A villaszerű ház a Sibelius-család egykori, 1904-ben újonnan épült otthona, mely az özvegy halála után (1969) eredeti állapotában múzeumként őrzi a hagyatékot. Névadója a család gondviselője, a szeretett feleség, Aino, akinek a rapszodikus férj mellett a családban fontos támogató, egyensúlyozó szerep jutott. Az öt lánygyermek közül a legidősebb - Eva - később így emlékezett: Amikor kicsik voltunk, úgy tűnt, az otthonunk, Ainola egy hajó, mely egyedül szeli a habokat a nyílt tengeren: azon kívül semmi más nem volt biztos.

Finnország legnagyobb zeneköltője, Johan Julius Christian Sibelius finnországi svéd orvos család gyermekeként 150 éve, 1865. december 8-án született a dél-finnországi Hämeenlinnában. Apai nagybátyja, Janne bácsi (Johan Sibelius) emlékére - aki tengerészkapitányként nem sokkal Sibelius születése előtt hajóútján sárgalázban elhalt - a család Jannenak szólította. Az elhunyt hagyatékából egy kötegre való névjegykártya került elő, melyeken az 1800-as évek tengeri kereskedőinek szokása szerint a keresztnevet franciásan írták: Jean Sibelius. Két évtizeddel később e névjegykártyákat kezdte használni a művészi pályáján éppen csak indulni készülő unokaöcs.

A finn zeneművészet első - és máig egyetlen - géniuszának színre lépése nem történhetett volna alkalmasabb időpontban. A fővárosban a neves esztéta és pedagógus, Martin Wegelius igazgatásával zenei intézet kezdte meg működését, és ekkortájt alakult meg Helsinkiben az első főállású szimfonikus zenekar, élén az ország első valódi karmester-egyéniségével, Robert Kajanus-szal. Mindkét esemény 1882-re datálódik; a 19 éves Jean Sibelius 1885-ben iratkozott be konzervatóriumba, a Helsinki Zenedébe, Kajanus zenekara pedig nem egy Sibelius-szimfónia ősbemutatójának közreműködője volt a szerző vezényletével. A nemzeti felemelkedés iránti igény óriási. A Kalevala még friss alkotásként határtalanul inspiratív, a finn nép megtalálta benne verseit, dalait, nemzeti identitását. Alkotó géniusz számára lehettek-e kedvezőbb feltételek? Az európai kultúra fogékony a különféle nemzeti, művészeti irányzatokra, s ezek frissítőként hatottak a porosodó romantikára. Az 1800-as évek végén ezzel a háttérrel minden lehetőség adott volt Sibelius fantasztikus zeneköltői képességének a kiteljesedésére. S ő a talentumaival jól sáfárkodott.

A finn nyár rövid, hozzá a menetrendszerűen bekövetkező hűvös, esős ősz és a hosszú, téli sötét időszak próbára teszi, alakítja az embert. Aki mindezt ott élve maga is megtapasztalja, értheti igazán e másféle mentalitást. A sibeliusi életmű túlnyomó része a Tuusulai-tó partközelében, Ainola fái alatt komponált zene, s aki nem ismeri a tavak sokat mondó csendjét, a finn erdők sejtelmes homályát, nehezebben közelítheti meg Sibeliust is. 1905-ben, első angliai útján I. szimfóniája és a Finlandia elhangzásakor a Manchester Guardian zenekritikusa előítéletektől mentesen megérezte ennek a muzsikának a különös voltát, a természetből fakadó születését: Soha nem hallottam még zenét, mely ennyire magával ragadóan szakított volna ki megszokott nyugati világunkból, és vitt volna egy teljesen más civilizációba… Egészen új tájak, új tavak tárultak lelki szemeink elé.

Iskolás korában, miután Sibelius zongoráról hegedűre váltott, a sääksmäki tópart szikláin szinte „vég nélküli koncerteket” adott a madaraknak, a szigetvilágban vitorlázva pedig a csónak orrában állva „fantáziált: hadd hallja a tenger a muzsikáját”. A víz mint természeti elem megigézte. Az embert a mélybe csábító vízimanó, vagy a hableány olyan témák, amelyek zeneműveiben újra és újra visszatérnek. A nyári szünidőt gyakorta rokonainak hämei birtokain töltötte, s e tóvidék a véget nem érő földhátaival, szorosaival Finnország legelragadóbb tájai. Szigetek százai, „a természet zöld képzetei a víz kékjében ringanak” s maradnak el lassan, midőn Janne csónakon iskolatársaival Hämeenlinnából Tamperébe tart. De mégis, a szigetvilág vonzza leginkább: „Mikor dél felől fúj, érzem azonnal, a tenger felől jön. Oda vágyom kimondhatatlanul.” Természetének fő vonásai a melankóliára, az erős vágyakozásra és a felfokozott lelkesültségre való hajlam - emlékezett később barátja, Walter von Konow.

Otthon, a családban svédül beszéltek, de fontosnak tartották, hogy Janne az alapiskoláit finn nyelven végezze. A kétnyelvűség nem okozott számára hátrányos belső megosztottságot, vagy törést. Magát finn-nek tartotta, idősebb korában pedig vallotta: finn-nek tekint minden finn és svéd nyelvű embert, aki Finnországot tartja hazájának. A legkevésbé sem lelkesült a felfokozott nemzeti érzelműek szólamáért: egy elv, egy nyelv. Az úgynevezett runeberg-topeliusi nézettel azonosult: két nyelv, de egy és oszthatatlan nemzetiség. Fontos körülmény: a finnországi svéd kisebbség Finnországot vallja anyaországának, kovásza volt a finn nemzeti felemelkedésnek, a történelem folyamán pedig nem egy esetben adta tanúbizonyságát finn hazafiságának; ilyenformán nehezen vethető össze más - a megmaradásukért küzdő - európai kisebbségek élethelyzetével. A svéd nyelvű Johan Ludvig Runebergnek (1804-1877), a finnek legnagyobb nemzeti költőjének, egyben a finn himnusz szerzőjének nagy kultusza volt a Sibelius-családban, s e fokozott tisztelet kialakulásában meghatározó szerepet játszott az apa, Christian Gustav Sibelius és Runeberg személyes kapcsolata. Janne pedig már 12 évesen ott állt a nemzeti romantika nagy költőjének koszorúkkal frissen borított sírjánál. Nem véletlen, hogy majdan dalkompozícióinak sora Runeberg-verssel kezdődik és azzal is zárul. Runeberg panteizmusa fiatal korától kezdve közel állt a természet igézetében élő zeneszerzőhöz.

Sibelius későbben érő komponistának számított, leginkább a körülményekből adódóan, de kutatója, Erik Tawaststjerna szerint ez az ifjúkori késedelem előnynek számított, mivel a már érett szerző a negyedik szimfóniája időszakában még olyan, addig el nem használt impulzusokkal, energiákkal rendelkezett, amelyekre éppen akkor volt szüksége. Sibelius viszonylag későn, érettségije után került igazán jó kezekbe a Helsinki Zenedében, a schumann-mendelssohni irányzat fellegvárában, a lipcsei konzervatóriumban végzett Martin Wegeliushoz. Ezt megelőzően testvéreivel (Linda és Christian) kamarázott, és voltak ugyan a kamarazene terén szerzői próbálkozásai is, de amit addig tudott elméletből, azt leginkább maga sajátította el. Nagy segítségére volt az önképzésben Johann Lobe munkája: Lehrbuch der musikalischen Composition, mely a sors véletlene folytán került éppen Janne gimnáziumának könyvtárába. Ezen időszak alkotásainak többsége félben maradt próbálkozás, de jellemzőjük a formai egységre való törekvés, a kifejezés elevensége, és tetten érhetők sajátos stílusának kezdeményei is. Húsz évesen még nem volt tisztában magával, hogy tehetsége milyen irányt vesz majd; rezonátor volt, zengő húrok nélkül. A konzervatóriumban viszont már mint szenzációra figyeltek fel rá. Az igazgató, Wegelius értékelése szerint Sibelius kivételes egyéniség. Tanára, Wasiljeff zenei zseninek tartja, én a jövő nagy zenészét látom benne.

A jóslat bevált, az életmű kiteljesedett.

Kodály Zoltán méltató sorai 1965-ből: Tanulmányaim idején az egyetlen, Magyarországon bemutatott Sibelius-mű, a Tuonelai hattyú előadásától mélyen meghatódva, gondosan tanulmányoztam későbbi alkotásait is. Ezek saját zenei anyanyelvünk keresésében példát és bátorítást adtak nekünk… A másik példa számunkra az ő élete – tanúbizonysága annak, hogy akinek mondanivalója van mások számára, nem maradhat a nagyvilág elismerése híján, ha munkásságát teljes egészében saját hazájának szentelte is.

Az angol RalphVaughan Williams zeneszerző köszöntője Jean Sibelius 85. születésnapján:

Ön gyertyát gyújtott, soha ki nem alvót.

Mészáros Gábor

zenetanár, Bicske

Dőlt betűs fordításaim forrásai:

Erik Tawaststjerna*: Sibelius - szerkesztette Erik T. Tawaststjerna ((Otava, 2014)

Kai Maasalo: Suomalaisia sävellyksiä Tulindbergistä Sibeliukseen (WSOY, 1964)

Ainola - Sibeliuksen koti (Museovirasto Helsinki, 2003)

Martti Turtola: Rakastan Sibeliusta - ja muita musiikillisia tunnustuksia (Tammi, 2014)

A Kodály-idézet visszafordítás finn nyelvről, Martti Turtola könyvéből.

*Erik Tawaststjerna (†1993), Jean Sibelius szenvedélyes kutatója finnországi svéd zenetörténész volt, aki anyanyelvén, svédül írta meg több mint két évtizedes, aprólékos kutatómunkája eredményeként az ötrészes Sibelius életrajzot, mely szakszerűségét, tudományosságát és enciklopédikus voltát tekintve rendkívüli teljesítmény. A kötetek 1965 és 1988 között láttak napvilágot, az első, Sibelius születésének 100. évfordulójára. A zenetudós a tájékozottságával, sodró lendületű, Sibeliust népszerűsítő előadásaival hazájában fogalommá vált. Zongoraművész fia, Erik T. Tawaststjerna (1951-) - még édesapjával egyeztetve a rövidített kiadás tervéről - gazdag képanyaggal elkészítette a nagy életmű egykötetes, könnyen kezelhető változatát. A második kiadás a 150. évfordulóra készülődve 2014-ben jelent meg. Erik Tawaststjerna különleges kötődése: nagyapja volt a gimnáziumban Jean Sibelius történelemtanára.