DR. SMUTA ATTILA

A mindennapi éneklés ügyének margójára

Luca della Robbia: Éneklő gyerekek - dombormű, 1431
A művészet története. A korai reneszánsz
Corvina, Budapest, 1990, 148. oldal
Firenze, Dóm

Az alább írottaknak már jócskán voltak előzményei, ennek első gondolataiként immár húsz éve. (’In unruhigen Gewässern’/’Nyugtalan vizeken’ /in: K.u.K., Kecskemét, Krems, 1995. ISBN 963 7294 16 3) Azóta többször próbáltam megfogalmazni ugyanazt, ami – szerintem –énektanításunk ügyét hátráltatják. Ilyen volt a ’Wirbelwind’ is (in: Pädagogische Horizonte in Europa, Kecskemét, Krems, 1999. ISBN 963 7294 32 5), mely magyarul itthon is megjelent: ’Forgószél’ (in: Módszertani Lapok Ének-zene 3. szám, Budapest, 1999.

Bárhová is ha előadás tartására meghívtak, akár még ’Orff-os’ nemzetközi konferenciára is, mindig elmondtam, hogy a közoktatásban elszenvedett kudarcok esetében nem elsősorban az oktatáspolitika alapértékeinek színezetváltását és eltolódását kell okolni, s pláne, döntően nem a módszerrel van a baj, hanem csupán azokkal, akik használják azt, s hogy mennyire felemás kép tud így kialakulni, mondjuk, a magyar énektanításról. (’Musikunterricht mit Janus-Kopf’ – állítólag az előadás rezüméje megjelent a Nachbarn-ban, Salzburgban, 1997-ben.)

Amikor a Pädagogische Hochschule Freiburg igen nagyszabású, több napos nemzetközi konferenciát szervezett, még mindig ugyanarról kellett hogy szót ejtsek: eddigi szép és meggyőző eredményeinken túl azon új kihívásokról, melyeknek nem, vagy csak részlegesen tudunk megfelelni. ’Die Kodály-Methode in Ungarn – Entwicklungen, Erfahrungen und neue Herausforderungen’ (in: Welchen Unterricht braucht die Grundschule?, Verlag Die Blaue Eule, Essen, 2006. ISBN 3 89924 173 8)

Főiskolás hallgatóimmal intenzív szakmai kapcsolatban vagyunk, kiaknázva még a Facebook által nyújtott kommunikációs lehetőségeket is. Ekként adódott, hogy a címben jelzett témában néhány napja egy gondolatsort posztoltam, amire számos, csak és kizárólag pozitív visszajelzés érkezett, ráadásul a ZETA (Magyar Zenetanárok Társasága) elnöke felvetette azon írás e lapban vitaindítóként való megjelentetését. Vitázás helyett – azt gondolom – érdemesebb e gondolatokat Az Ügy margójára írni, s ha lesz benne néhány, amit hasznosítani lehet, s ha lesznek, akik e mellé vagy e helyett jobbat tesznek le az asztalra, s hozzá még, ha ezeket az illetékes döntéshozók meghallják, s megszívlelik, akkor annak örüljünk, így, együtt.

Kéretik elnézni ezen írás publikációk között amúgy is szokatlan hangvételén túl a nem megszokott stiláris jegyek tovább vitelét: a posztolt szöveget egy az egyben ideírom, mégpedig részben a korrektség miatt, részben pedig azért, hogy azt érzékeltessem; milyen fontosnak tartom azt, hogy e több évtizede bennünket nyomasztó gondok ellenére, a megfelelő elméleti háttér ismeretében nem csak lehet, de kell is közvetlen módon/hangvétellel, s közvetlenül, azaz ’kéz a kézben’-módon segítve egymást, a leginkább érintettekkel; a jövő pedagógusaival beszélnünk énektanításunk és a mindennapi éneklés ügyéről.

Nos, az idézett poszt:

„A mindennapi éneklés kapcsán már elmondtam két dolgot:

Az egyik az, hogy – középiskolai énektanár és karvezető szakom, meg a ’doktorim’ ellenére – a magam részéről jobban örültem volna a mindennapi művészeti nevelésnek, benne az összes létező művészeti ág lehetőségeinek bővülésével.

A másik: ha már így alakult, ennek most nagyon kell örülni, s a lehető legtöbb jót kihozni ebből az ügyből, mert valószínűleg ez most olyan ’kegyelmi állapot’, amiben az énekoktatásnak (ehelyett én inkább azt mondanám legszívesebben: a zenei nevelésnek) nem lesz több és nagyobb lehetősége. Ezt ki kell használni.

Kodály Zoltánné Péczely Sarolta nemrég a Fidelio-nak adott összefoglaló, szép interjújában többek között elmondta, hogy reményei szerint „a mindennapi éneklés a Kodály-módszert felélesztve folyhatna, összekötve a zenei írás-olvasás tanulásával.”

Ezzel vannak fenntartásaim. Függetlenül attól, hogy én ezt a mondatát jól értem-e, vagy sem, őszintén szólva, én meg remélem, hogy a mindennapi éneklés csak éneklés lesz (szolmizáció, zenei írás, sőt, ’komolyzene’ hallgatás nélküli), az is ’jóízű’, jó érzésű, de tapasztalataimra gondolva elég sok kételyem/aggodalmam van ezzel is:

Amennyiben a ’magyarországi nagy átlag’ körében szeretnénk megszerettetni az éneklést (én ezt tartanám üdvözítőnek, mert hogy – szerintem – ez lenne az igazi, Kodály által mindig is preferált ’népnevelés’), akkor – az ezt a projektet irányító, általam hihetetlenül nagyra becsült grémiumban fontos szerepet kellene majd kapniuk olyanoknak IS/!/, akik jártasak a mindennapi éneklés bevezetésére legalkalmasabb megfelelő korosztály (az óvodát evidenciának tekintve, szerintem először az általános iskolák) ’magyarországi nagy átlaga’ (tehát a nem/!/ ének-zenei általános iskolák stb.) gyermekeinek tanításában, zenei nevelésében, s akik napról napra magukban érzik a ’sima, mezitlábas iskolák’ atmoszféráját, világát, s akik napi tapasztalatból tudják, hogy ott mi és hogyan valósítható meg.

– A magam részéről nem csak az ének szakos tanárok szerepét növelném meg, mint ahogyan azt a kiszivárgott információ sugallja. Tudniillik nem mindennapi énekórákról, hanem mindennapi éneklésről van szó! Miért ne lennének jók pl. a műveltségterületet végzett tanítók (akiknek egyébként az 5-6. osztályig – képességeik, illetve zenei képzésük okán – törvényes jogosultságuk is van erre), esetleg a jó fülű, jó hangú és lelkes ’sima’ tanítók vagy más szakos tanárok? Ilyenekből is ismerek sok-sok tucatnyit! Ha valaki az ehhez szükséges készségekkel bír, vállalhassa ’önként’, hogy bármelyik tanórán, akár bármely tananyaggal/területtel kapcsolatban (amúgy, ’úgy az igazi’) énekeljenek egyet, természetes módon, jóízűen, még ha nincs is énektanári diplomája!

[E helyen, most, a cikk írásakor jegyzendő meg, hogy bár az ELTE Tanító- és Óvóképző Karának oktatója; Turmezeyné dr. Heller Erika és a tanszékvezető; Dr. Döbrössy János ugyanígy a kodályi elvekhez méltónak és jónak tartják az óvodai és iskolai mindennapi éneklést, ugyanakkor felhívják a figyelmet arra, hogy az óvodában és alsó tagozaton nagy a kötődés az óvodapedagógus és a tanító személyéhez, melynek köszönhetően a gyerekekkel könnyebben fogadtatják el a közeli, személyes kapcsolaton keresztül az éneklést  is, másrészt mivel  az óvodapedagógus, a tanító állandóan velük van, így alkalma is több arra, hogy adott pillanatban, az énekórán, ének foglalkozáson kívül is megénekeltesse a csoportot/osztályt, s ennek motiváló hatása nyomán hatékonyabban folytathassa tevékenységét. Az óvodában, alsó tagozaton még szeretnek énekelni a gyerekek. A tanítók, óvodapedagógusok legnagyobb része erre a feladatra alkalmas, főleg, ha ehhez bátorítást is kap. Az ELTE oktatói felhívják a figyelmet arra, hogy az óvodapedagógus- és tanító szakma olyan összetett pedagógiai, pszichológiai ismereteket igényel, amelyeket az ének-zene tanárok nem kapnak képzésük során. Éppen ezért az óvodapedagógus- és tanítóképző felsőoktatási intézmények magasan képzett szakembereinek mindenképpen szerepet kellene kapniuk a mindennapos éneklésről szóló diskurzusban.]

– Az énekkar jó dolog, s ha valaki, akkor ezt én tényleg tudom, de csak kiváló zenész-pedagógus-ember vezetésével. Örülök a kórusokban való éneklés preferálásának, mert – túl annak ilyen-olyan; tanulásban is, meg pszichológiailag, szociokulturálisan stb. is kimutatható hasznán túl – tényleg, fantasztikus érzés ’belülről’ is átélni a közös éneklés élményét, de félek, a fentebb leírt humán erőforrás tényezőiből ha valamelyik is hiányzik, a gyerekek inkább még jobban megutálják az éneklést, mint eddig. (Emlékeztetőül: L. Nagy Katalin felmérése szerint a gyerekek az énekórákat kevésbé szeretik és becsülik, mint a matematikaórát! Osztályzattal mérve 2.6-os osztályzatot adtak rá!) Ennek okát leginkább nem a tudás, illetve képesség hiányában látom, hanem a nem elég autentikus, nem elég ’átütő’ személyiségben. Csupán azért mert többet énekelnek, ez nem fog megváltozni, sőt – lévén, hogy a gyerekek pontosan érzékelik a nekik adott szellemi/lelki javak minőségét, vagy esetleg annak hiányát – még jelentősen kontraproduktívvá is válhat a mindennapi éneklés eredetileg igen szép és magasztos ötlete!

Az hogy a projekt elérje igazi célját, mindenekelőtt élményt kell adni a gyereknek! Ez pedig csak és kizárólag azon a személyen áll vagy bukik, aki – végzettségétől függetlenül – ott van a gyerekek előtt, vagy – jobb esetben – között! (Visszautalva egy előbbi gondolatomra: sem a szolmizáció, sem a zenei írás nem tartozik a ’magyarországi nagy átlag’ élményszerző tevékenységei közé! Sajnos, számos, kevésbé tehetséges kolléga összekeveri a célt az eszközökkel, ekként sokszor a szolmizáció megtanítását tűzik ki célul, miközben a gyerekek ezt nem érzik magukénak. Persze, hiszen az csupán egy (egyébként; fontos) eszköz lenne az igazi célhoz vezető úton, mármint, hogy a lehető leggyorsabban és legsimábban eljussunk a ’desszerthez’: a zenéhez és zenéléshez.)

Még valami: a tanszékünkön – vagy húsz éve már – kötelező tantárgyként (az Ének-szolfézs ’kárára’(?) bevezettem a Néptáncot. Az e tárgyat oktató kollégámhoz két kérésem volt:

– Minél több élményt és tényleges táncolási gyakorlatot szerezzenek a hallgatóink,

– Az általános iskolai ének tankönyvek anyagához illeszkedő, s az iskolai korosztályban megvalósítható táncok kapjanak kiemelt szerepet a kurzus tananyagában.

Azt gondolom, hogy a mindennapi testnevelés és éneklés néhanapján találkozhatna, s éppen ezen a területen. Hogy miért? Több oka is van ennek:

– Egykori sportolóként is tudom, hogy egy kiadós táncolás, bizony, jól lefárasztja az embert, s ekként feszültség- és energia-levezetésnek is kiváló.

– A magam részéről mindig is inkább úgy tartottam, hogy – bár egyéni ágát is űztem – a csapatsport az élvezetesebb ’műfaj’. Erre e művészeti ág tökéletesen megfelel.

– Az iskolák tornatermi kapacitása híján nem hinném, hogy a tantermekben, folyosókon ’alaki gyakorlatokat’ bemutatni élvezetesebb lenne, mint néptáncolni.

– A néptánc – koordinált mozgásformáival – a feszültségeket, az energiafelesleget fegyelmezett, ugyanakkor élvezetes formában valósítja meg.

– A fiúk–lányok egymáshoz való viszonyrendszerének alakításában, azt gondolom, jó eszköz lehet.
– Miközben a tánc egyszerre fegyelmez és engedi a test fizikumát érvényesíteni (mint, mondjuk, jó néhány távol-keleti küzdősportban), addig a lélek meg szárnyalhat az énekléssel.

Záró megjegyzés a néptáncolás és népdal éneklése kapcsán:

Goethe azt írja: „…a gyermekeknek két dolgot kell adnunk: gyökereket és szárnyakat.”

Itt mindkettőt megtalálhatjuk.

Szóval: nem lesz könnyű megvalósítani a szép és nemes eszméket, de a magam részéről őszintén drukkolok a sikernek.”

Mindenesetre biztató jelnek tekintem, hogy a minap, a Népszabadság 2015. október 5-i számában ’Kodály hazájában nyűg az ének’ címmel megjelent cikkében, mely – többek között – a Városmajor mintaprogramban résztvevő osztályok zeneoktatási projektjéről is szól, dr. Nemes László Norbert, a Nemzetközi Kodály Társaság alelnöke ekként nyilatkozott: „A padban görnyedés helyett éneklés közben mozognak a gyerekek, így az órák hangulata felszabadult és vidám.”

A mindennapi énekléssel(!) kapcsolatban, amit üdvösnek gondolnék, s amit fentebb már leírtam, nos, az egyáltalán nem mond ellent az előzőleg idézett mondattal, amit dr. Nemes László Norbert a zeneoktatásról mondott, sőt, ezek erősítik is egymást.

Ugyanebben a cikkben dr. Vígh Andreával, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektorával mélyen egyetértek: „A sikerközpontú hozzáállás egyszerűen nem célravezető. A lényeg: a zenélés, éneklés örömforrás legyen.”

Én magam, ezzel szoros összefüggésben úgy látom, mint eddig is: éppen itt lenne az ideje, hogy erre a lényegi igazságra azok is ráébredjenek, akiket eddig ilyen-olyan; külső avagy belső, tényleges vagy képzelt teljesítménykényszer, talán saját magának, vagy a feljebbvalójának, esetleg saját szakmai közege felé való, netalán a társadalom felé irányuló bizonyítási és elismertségi vágy hajtott; nos, ez az út, így, nem vezet sehová. Illetve, mégis: a látványos ’kirakatpolitika’ – és szakmai sikerek, elismerések – mellett a ’magyarországi nagy átlag’ énekléshez való viszonyulásának látványos hanyatlásához.

A legkülönbözőbb területeken sokszor és sokan emlegetik mostanában a paradigmaváltás fogalmát. A hazai énekoktatás (és itt, ehelyett ismét a tágabb értelmű, de talán teljesebb összefüggést mutató ’zenei nevelés’ kifejezés a helyesebb) ’klasszikus’ értékeinek megtartása melletti szemléleti megújulás vonatkozásában ez már évtizedekkel előbb helytálló és időszerű lett volna.

Azon nagyszerű kollégák, kisebb-nagyobb kiváló szakmai csoportok, szellemi műhelyek működése, mely üdítő színfoltot jelentettek és jelentenek ma is, nos, az országos képet tekintve – már nem elég.

A néhány nagyszabású, s egyébként nagyszerű konferencia, továbbképzés, stb. mellett/!/ sok-sok nyitott szellemű és lelkületű szabad szakmai beszélgetésre, egymás munkájának tanórai/!/ (tehát nem ’bemutató órai’/!/), s ekként lényegi megismerésére (s az ott látottakból néhány – a saját pedagógiai felfogásunknak, s személyiségünknek is megfelelő – elemének magunkéba való beépítésére) lenne szükség. Ennek pedig az érdeklődés, a nyitottság és főleg a ’változni tudás’ a kulcsszavai. Amúgy, Darwin azt írja: „Nem a legerősebb faj lesz a túlélő, nem is a legintelligensebb, hanem az, amelyik a leggyorsabban képes változni.”

Nekünk pedig időből is egyre kevesebb van, sőt, évtizedekkel vagyunk lemaradva a változás megkezdésének szükségességétől. Viszont, e mondat, tekintve, hogy tényleg nem mi; zenepedagógiával és énektanítással foglalkozók vagyunk ’a legerősebb faj’, még bizakodással tölthet el.

Az esély, amit kaptunk, egyedülálló. Ha nem tudunk vele élni, nem lesz jogunk többet panaszkodni, reklamálni. Minden csupán rajtunk múlik. Éljünk a lehetőségünkkel, legfőképpen gyermekeink boldogabb és teljesebb jövője érdekében.

A szerzőről:

Dr. Smuta Attila karnagy, a Kecskeméti Főiskola Tanítóképző Főiskolai Kar Művészeti és Anyanyelvi Nevelési Tanszék tanszékvezető főiskolai tanára, a Magyar Zenetanárok Társasága választmányi tagja.