SZABÓ BALÁZS

GEORGE ENESCU ERDÉLYI HANGVERSENYEINEK REPERTOÁRJÁRÓL

(1921–1943)

In memoriam George Enescu (1881–1955) – a művész halálának 60. évfordulójára

George Enescu a román zene történetében játszott szerepét – nem véletlenül – Bartók a magyar zenetörténetben elfoglalt pozíciójához szokás mérni. Nos, az ugyanazon évben született két mester pályája azonos és eltérő vonásokat egyaránt mutat: a komponálás, a folklór iránti érdeklődés, a koncertezés és a tanítás mindkettőjük életében fontos terület; míg azonban Enescu nagy és imponáló felelősséggel viselt szerepet vállalt hazája zenekultúrájának fejlesztésében és irányításában, addig Bartók zárkózott személyiségétől az ilyen típusú aktivitás távolabb állt.

Enescu közvetlen, őszinte személyisége, briliáns intelligenciája és csodálatos zenei képességei számos tisztelőt és barátot szerzett neki a világ minden táján. A magyar zenei élet jelesei közül jó kapcsolatokat ápolt Dohnányival (játszottak is együtt), valamint Kodállyal. Bartókkal egyszer találkozott: 1924. október 20-én Bukarestben az Újságírók Szakszervezetének Palotája adott helyet annak a Román Zeneszerzők Társasága által rendezett Bartók-estnek, melynek műsorán az 1. vonósnégyes, a Kolindák és néhány máramarosi román dal mellett a 2. hegedű-zongoraszonáta előadásában egymás oldalán léptek pódiumra.[1] Jóllehet a koncert vitathatatlan sikert aratott, a sokat ígérő kezdet után a két zeneszerző között végül nem alakult ki közelebbi viszony. Pedig Bartók a közös produkció után nagy reményeket fűzött zenéje Enescu általi propagálásához, mint az Universal Edition vezetőjének írott leveléből kiderül:

„Ich habe unlängst in Bukarest die Gelegenheit gehabt, mit dem ausgezeichneten Violinvirtuosen Enescu meine 2. Violinsonate öffentlich zu spielen; ich gab ihm mein Exemplar der beiden Violinsonaten […] meiner Ansicht nach kann Enescu viel für diese Werke tun.” [2]

Enescu zenész- és hegedűs-habitusa, valamint a román népzenére vonatkozó speciális tudása alapján valóban a két Bartók-szonáta elsőrangú interpretátora lehetett volna: sajnos nincs arra vonatkozó adatunk, hogy műsorára vette volna a műveket.

A koncert után mindenesetre ő is udvarias elismeréssel nyilatkozott Bartók művészetéről:

Bár egyesek meglehetősen nyersnek találják, Bartók nagy mester. Esztétikája, a ritmus, a színkezelés nagyon hasonlítják Schönberghez és különösen Stravinskyhoz. Mindez nem zárja ki, hogy konstruktív legyen. Nagyszámú népdal összegyűjtésével hatalmas szolgálatot tesz hazánknak.[3]

* * *

A két zeneszerző előadóművészi tevékenységét vizsgálva markáns különbségként jelentkezik, hogy míg Enescu fő hangszere, a hegedű mellett dirigensként és zongoristaként is rendszeresen pódiumra lépett, addig Bartók (egyetlen karmesteri szereplését leszámítva – 1909. január 2-án Berlinben vezényelte el 2. szvitje Scherzo tételét) kizárólag a zongorázásra összpontosított. Hangszeres repertoárja jóval kisebb is volt, mint univerzális tehetségű kollégájáé – ám műsorainak felépítése is más. Míg a pályakezdés éveiben programján népszerű virtuóz művek (például Liszt Spanyol rapszódiája) is szerepeltek, addig az érett mester már látványosan elkerülte ezt az irodalmat, a „nagy zenéket” állítva hangversenyei középpontjába. Nem mellékesen: Bach, Mozart vagy Beethoven művei mellett – amíg fel nem nőtt melléje egy fiatal, felkészült és elkötelezett művészgeneráció – a maga és Kodály, valamint jelentős külföldi kortársai (többek között Debussy, Ravel, de Falla, Richard Strauss, Ernest Bloch, Szymanowski, Schoenberg és Stravinsky) darabjainak megszólaltatását is magára vállalta a magyar pódiumokon. Enescu ezzel szemben több évtizedes karrierje során mindvégig „professzionális” hegedűművészként járta a világot: ennek megfelelően Bach szólóhegedűre írott szonátái és partitái, Mozart, Beethoven és Brahms hegedűversenyei és hegedűszonátái vagy a kortársak hegedűzenéje és saját, a román folklórt mesterien feldolgozó kompozíciói mellett folyamatosan kézben tartotta a Paganini, Wieniawski, Kreisler fémjelezte csillogó virtuóz repertoárt is.

Az már nagyszerű előadói kvalitásait minősíti, hogy e zenei tartalom szempontjából csekélyebb súlyú kompozíciókat is a „nagy zenék” színvonalán tolmácsolta.

Enescu előadóművészi tevékenységének minden részletre kiterjedő feldolgozásához sajnos nem állnak rendelkezésre a szükséges adatok, ám egy reprezentatív, a repertoár egészének belső arányait felvillantó összefoglalásra mégis lehetőséget ad Pintér Lajos George Enescu erdélyi hangversenyei (Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1981) című, kiváló, recenziókat és interjúkat is tartalmazó dolgozata. E kötet szolgál az 1921 és 1943 között Erdély 19 városában lebonyolított 21 turné, 126 hangverseny repertoárjának itt következő elemzéséhez, mely természetesen nem lehet teljes, de az elhangzott darabokról, a műsorok összeállításának koncepciójáról reményeink szerint mégis helytálló képet ad.

Enescu látható gonddal válogatott össze egymáshoz stílusban és hangszeres szempontból is jól illeszkedő kompozíciókat, melyekből állandó műsorokat szerkesztett: e „sablonokban” mind nagy zenei értékű, terjedelmesebb kompozíciók, mind látványos, a hangszeres virtuozitást reprezentáló előadási darabok arányosan képviseltettek, tehát minden közönségréteg számára szolgáltak hallgatnivalóval. Egy tipikusnak mondható összeállítás rendszerint a barokktól a kortárs zenéig ívelt, középpontjában egy-egy nagy versenyművel vagy szonátával, ezek köré rendezve el több kisebb, különböző karakterű előadási darabot.

A vizsgált időszakban több ilyen „modell” is váltotta egymást, rövidebb-hosszabb időszakokra érvényesen. E jól funkcionáló összeállításokon azután Enescu csak kisebb-nagyobb mértékben módosított az évek során; „elfáradásuk” után újabb, hasonló elveken alapuló programot készített. E műsorok függetlenek maradtak a közreműködő személyétől: a jelek szerint a zongoristáknak kellett Enescuhoz igazodni, s betanulni a mester által meghatározott műveket. Két évtized alatt mindössze négy zongoraművésszel lépett fel Erdélyben: kiemelkedik közülük az 1921–31 között állandó kísérőjeként a recenziók tanúsága szerint vele szinte együtt lélegző Nicolae Caravia. 1936 után rendezett koncertjein Ion Dobrogheanu-Gherea és I. Filionescu voltak partnerei. Egyszeri alkalomként, 1929. december 4-én rendezett marosvásárhelyi koncertjén László Árpádot, a helyi zeneiskola művésztanárát kérte fel közreműködésre Beethoven F-dúr „Tavaszi” szonátája (op. 24) előadásához. Lászlóhoz egyébként baráti szálak fűzték,[4] ahogy egyéb területeken is fontos volt számára a jó személyes kapcsolat: több mint négy évtizeden át ugyanaz a menedzser (Cohen) intézte ügyeit.

Mindazonáltal Enescu több programot is képes volt szükség esetén párhuzamosan fejben-kézben tartani, hiszen egy városban adandó több hangverseny esetén soha nem játszotta kétszer ugyanazt a műsort. A művek pontos beazonosítása, a megszólaltatások pontos száma sajnos az adatok töredékessége miatt nem lehetséges: ám érdemes áttekinteni az egymást követő években pódiumra vitt összeállításokat.

1921

Nardini: Szonáta / Beethoven: Románc / Couperin-Kreisler: Chanson Louis XIII et Pavane / Novácek: Perpetuum mobile / Sarasate: Spanyol tánc

1922–1923

Händel: D-dúr szonáta / Beethoven: G-dúr románc op. 40 / Vitali: Ciaccona / Saint-Saëns: A-dúr hegedűverseny op. 20 / Saint-Saëns: Bevezetés és Rondo capriccioso op. 28 / Couperin-Kreisler: La Précieuse / Francoeur-Kreisler: Sicilienne et Rigoudon / Tartini-Kreisler: Variációk egy Corelli-témára

1923

Tartini: Ördögtrilla-szonáta / Vieuxtemps: Ballada és polonéz op. 38 / Brahms: Hegedűverseny op. 77 / Sarasate: Zigeunerweisen op. 20

Nardini: e-moll hegedűverseny / Beethoven: A-dúr „Kreutzer” szonáta op. 47. / Bruch: Hegedűverseny

1926

Bach: e-moll szonáta / Mozart-Kreisler: G-dúr rondó (a Haffner-szerenádból K250) / Leclair-Kreisler:

Tambourin / Ysaye: Chant d’Hiver (Téli dal) / Chausson: Poéme op. 25 / Zarzycki: Mazurka / Sarasate:

Habanera

1927

Bach: e-moll szonáta / Mozart-Kreisler: G-dúr rondó (a Haffner-szerenádból K250) / Ysaye: Chant d’Hiver

(Téli dal) / Beethoven: Románc / Couperin-Kreisler: Chanson Louis XIII et Pavane / Ravel: Tzigane

Jacques-Dalcroze: Poéme / Ravel: Kaddish / Debussy: Minstrels / Wieniawski: Moszkvai emlék op. 6 /

Beethoven: A-dúr „Kreutzer” szonáta op. 47

Händel: A-dúr szonáta / Mozart: D-dúr hegedűverseny K271a / Leclair-Kreisler: Tambourine / Scãrlãtescu:

Bagatell román stílusban / Sarasate: Habanera

1928–1929

Veracini: e-moll szonáta / Saint-Saëns: Havanaise op. 83 / Corelli: La Folia / Pugnani-Kreisler: Menüett /

Beethoven: A-dúr „Kreutzer” szonáta op. 47

Saint-Saëns: h-moll hegedűverseny op. 61 / Franck: A-dúr szonáta / Nottara: Siciliana / Scãrlãtescu: Bagatell román stílusban / Dvorák-Kreisler: Largo / Sarasate: Zigeunerweisen op. 20

1930

Händel: D-dúr szonáta / Schumann: d-moll szonáta op. 121 / Leclair: Sarabande és Tambourin / Vitali: Ciaccona / Dvorák: Humoreszk / Tartini-Kreisler: Variációk egy Corelli-témára

1936

Bach: e-moll szonáta / Saint-Saëns: Bevezetés és Rondo capriccioso op. 28 / Chausson: Poéme op. 25 / Ravel: Tzigane / Bach: h-moll partita

Nardini: Hegedűverseny / Gaubert: Fantázia / Mozart: Andante, Menüett és Rondo (a Haffner-szerenádból K250) / Beethoven: A-dúr „Kreutzer” szonáta op. 47

Beethoven: Szonáta / Mozart: D-dúr hegedűverseny K271a / Bach: Chaconne / Szymanowski: Szökőkút / Pugnani-Kreisler: Preludium és allegro

Az 1937–1938-as években Enescu – immár új zongoristákkal az oldalán – régebbi műsorainak részben átalakított változataival jelentkezett.

1937

Händel: D-dúr szonáta / Bach: Preludium és fúga / Corelli: La Folia / Beethoven: Románc / Fauré: Andante / Szymanowski: Szökőkút / Debussy: Minstrels / Scãrlãtescu: Bagatell román stílusban

1938

Händel: A-dúr szonáta / Beethoven: F-dúr románc op. 50 / Bach: E-dúr partita BWV 1006 / Gaubert: Fantázia / Debussy: Minstrels / Vitali: Ciaccona / Schumann: d-moll szonáta op. 121 / Tartini-Kreisler: Variációk egy Corelli-témára

Látható, hogy a 20. század első felének hangversenygyakorlatban egyébként elfogadott módon programján versenyművek is szerepeltek – zongorakísérettel. Ez a megoldás a kisebb erdélyi városokban praktikus volt, hiszen így zenekar hiányában is megszólalhattak a darabok. A nagyobb helyeken viszont valószínűleg nem művészi koncepció, hanem kényszer szülte e szituációt: mivel hangversenyei rendkívül sűrűn követték egymást, s nem egyszer előfordult, hogy a koncert helyszínére csak a fellépés napján érkezett meg, zenekarral való alapos próbákra aligha volt lehetősége. Ez lehet a magyarázata, hogy zenekari kísérettel a vizsgált időszakban csupán egyszer játszott: 1923. november 12-én, Brassóban Brahms D-dúr hegedűversenyét (op. 77) adta elő. Karmesterként (nyilván ugyanezen okokból) is csak három alkalommal lépett az erdélyi közönség elé: az előbb említett brassói koncerten a Brahms-versenymű után a zenekar karmestere, Paul Richter Kárpáti szvitjének ősbemutatóját dirigálta. 1931. december 10-én, Kolozsvárott (miután 8-án és 9-én két különböző műsorú hegedűestet adott!) egy Beethoven-szimfóniát és saját kompozícióit vezényelte; végül 1937. október 16-án, ugyanitt hasonló körülmények között (két hegedűest melletti harmadik fellépésén) Mozart C-dúr „Jupiter” szimfóniáját (K551), Beethoven 6. F-dúr „Pastorale” szimfóniáját (op. 68) és Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című operájának előjátékát szólaltatta meg az Opera zenekara élén.

A vizsgált program-modellekben szereplő, sokat játszott darabokon kívül természetesen még néhány, alkalomszerűen elhangzott hegedűmű is felbukkan a műsorokban: például Lalo Spanyol szimfóniája (op. 21 – Enescu egyik legpompásabb repertoár-darabja), vagy Hubay egyik Csárdajelenete. Állandóan visszatérő ráadásszámként szerepelt viszont Bach Air-je (feltehetően mára már a repertoárból joggal kikopott G-húros átiratában) és Fauré Bölcsődala. Érdekes, hogy Enescu e darabokkal mintegy meditatív-elégikus atmoszférában csendítette ki hangversenyeit, ahelyett, hogy mutatós bravúrszámokkal fokozta volna tovább sikerét!

Különleges figyelmet érdemelnek azok az esték, ahol valamely magasabb cél érdekében koncepcionális változtatásokat hajtott végre a kialakult sablonokon. 1927. január 16-án, Nagyváradon (január 13-án és 14-én két „modell-programot” bemutató koncert után) kivételes zenei eseménnyé nőtt a harmadik koncert: Jacques-Dalcroze Hegedűversenye, Ravel és Debussy egy-egy műve (Kaddish és

Minstrels – utóbbi átiratban), valamint Wieniawski Moszkvai emléke után Bach Chaconne-jával folytatódott, majd Enescu román motívumokra épült III. hegedű-zongoraszonátájának (op. 25) bemutatójával fejeződött be a nagysikerű hangverseny.

Hasonló különleges, a látványos virtuozitást ezúttal teljességgel nélkülöző programot játszott egy hónap múlva, 1927. február 13-án Temesvárott, ahol szintén három koncertet adott (február 10., 11. és 13.). A harmadik hangverseny két „sablon” után újabb különleges összeállítással örvendeztette meg a publikumot: a már említett Ravel- és Debussy-művek és az újra műsorra tűzött Enescu-szonáta mellett a Mester halálának 100. évfordulója előtt tisztelegve nagyszerű előadásban szólalt meg Beethoven D-dúr hegedűversenye (op. 61).

Az erdélyi hangversenyek többségének programja mindazonáltal az előre meghatározott keretek között alakult, s nincs rá ok feltételezni, hogy Enescu más elveket követett a világ jelentős zenei centrumaiban adott koncertjei esetében. A helyszínek kiválasztásában ugyanakkor bizonyos terv szerint járt el, ahogyan ezt 1930 novemberében, egy budapesti hangversenye előtt a Pesti Naplónak adott interjúban kifejtette:

Rengeteget utazom és hangversenyezem. A hangverseny számomra a gyakorlat óráit jelenti, mielőtt egy-egy nagyobb városban hangversenyezek, két-három kisebb városban játszom, hogy megfelelő lendülettel és forrósággal léphessek a nagyváros közönsége elé.[5]

* * *

A sajtóvisszhangokat böngészve megállapíthatjuk, hogy Enescu hangversenyei kiemelkedő zenei eseménynek számítottak a korabeli koncertéletben. A vizsgált időszak kritikái a legteljesebb elismerés hangján számolnak be fellépéseiről, melyeken a rendkívül sokat szereplő művész szinte soha nem mutatta a fáradtság, indiszponáltság jeleit. Ez különösen is figyelemre méltó a 30-as évek második felében adott koncertjeivel kapcsolatban, hiszen súlyos szívinfarktusa 1935-ben átmenetileg visszavonulásra kényszerítette a dobogóról. Visszatérése után azonban újult erővel folytatta a hangversenyezést, szemernyit sem engedve programjai zenei-technikai igényeiből. Játékának magasrendű zeneisége, ihletettsége pedig egyre fokozódó elmélyültséggel párosult – egy varázslatos muzsikus és hegedűs utánozhatatlan kisugárzású játékának élményével ajándékozva meg hálás közönségét.