ÁBRAHÁM
MARIANN
ÉLMÉNYT
ADNI
Beszélgetés Keveházi Gyöngyi
zongoraművésszel,
a LFZE rendkívüli tehetségek osztályának tanárával*
– A zene hatása már egészen kicsi
korban meghatározó lehet egy kisgyermeknél. A mai napig világos emlékeim vannak
arról az előadásról, amire szüleim 2 évesen vittek el az Operába, Puccini
Pillangókisasszonyára. Frenetikus hatással volt rám.
Otthon
édesanyám kedvtelésből zongorázott. Én utánozgattam és egyszer ezt egy
kedves zongoratanárnő – Ili néni –aki a házban lakó Sebők György
zongoraművész unokaöccseihez járt tanítani, meghallotta.. Amikor megtudta,
hogy nem tanulok zongorázni, rábeszélte anyámat, hogy tanítson. 4 éves voltam
és nekem nagyon tetszett a dolog. Körülbelül 1 év után ő ajánlott Barabás
Ernő tanár úrhoz, hogy immár rendezettebb körülmények között, állami
zeneiskolában tanuljak. Később Magyar Gyuláné Szalay Irén volt a tanárom.
10 éves voltam, amikor a legendás hírű Máthé Klári nénihez mint koron
aluli növendék bekerültem a Bartók Konzervatóriumba. A csodálatos művész-
és embernél, Sándor Renée-nél 15 és 18 éves korom között tanultam. Hálával
gondolok minden tanáromra, mert valamennyiükre jellemző volt a személyes
és szeretetteljes bánásmód, a zene szenvedélyes szeretete és a zenetanulás
fontosságának ügye.
Kodály
jelenlétének abban az időben meghatározó szerepe volt a zenei nevelésben.
A művészeti ágak, vagyis a zene, képzőművészet, tánc, dráma,
óriási jelentőségű a személyiség fejlesztésében, a léleknevelésben.
Katartikus élményt tudnak adni! Ebben részesültem én is.
Érettségi
után a zeneakadémián Bächer Mihály osztályába kerültem. Személyiségének
rendkívüli kisugárzása nemcsak a pódiumon jelent meg, akkor amikor Liszt döbbenetes
Haláltáncát, h-moll szonátáját, Beethoven, Brahms vagy más szerzők.
műveit játszotta. Mindig hihetetlenül átjött a mű üzenete akkor is,
ha az előadás technikailag nem volt egészen steril. Ez a hatás az órákon
előjátszott részletek tökéletes tartalmi megfogalmazásában is megjelent. A
nagy mesterek iránt való alázatra nevelt bennünket. Nem tűrte a mű
szellemétől idegen megközelítést. Szókimondása talán egyesek számára néha
kicsit nyersnek is tűnhetett. Kétszer egy héten 2-től 8-ig közös
óráink voltak, ahol egymást is hallgattuk. Bächer fontosnak tartotta, hogy ne
csak a hibákat fedezzük fel egymás játékában, hanem az erényeket is. Rendkívüli
pszichológiai érzéke volt. Máig tartó közösséget kovácsolt növendékeiből.
Otthona, családjával együtt nyitott volt mindenki számára, ahol izgalmas
beszélgetések, viták, zenehallgatások, sőt gyakran nagy sütés-főzés
is zajlott.
Különleges szerencsének és
megtiszteltetésnek vehettük, hogy olyan zseniális művészeknek, tanároknak
óráit hallgathattuk, sőt játszhattunk is nekik, mint Rados Ferenc, Kurtág
György, Simon Albert.
— Úgy
tudom, tanultál külföldön is…
— Diploma után elnyertem a
moszkvai Csajkovszkij Konzervatórium ösztöndíját. Hihetetlenül pezsgő
zenei és kulturális élet zajlott ott akkor. A legnagyobb művészekkel
találkoztunk nap mint nap, bejárhattunk Rosztropovics, Kogan, Ojsztrah,
Merzsanov, Baskirov, Visnyevszkaja és mások óráira. Koncertélmények Richterrel
és másokkal, nagy karmestereket hallhattunk.
Tanárom
M. Fjodorova volt, aki Neuhausnál tanult. Meglepő volt az a munkamorál,
ami a tanárokat és diákokat egyaránt jellemezte. Nem volt meglepő, ha a
tanár szibériai koncertkörútja után közvetlenül a repülőtérről jött
be tanítani, de a növendékek is már reggel 5-kor sorban álltak, hogy gyakorló
termet kapjanak.
— Régebben
sok koncerted volt, mostanában kevesebbet játszol. Hogyan éled ezt meg?
— A koncertezés és a tanítás is
egész embert kíván. Emellett a család, háztartás, unokák nagyon sok tennivalót
jelentenek.
A Filharmóniánál több mint 10
évig volt szerződésem, de az első nagyobb leépítésnél ez
megszűnt. Én később nem tettem lépéseket azért hogy koncerteket
kapjak. Ehhez sem energiám, sem kedvem nem volt. Ha hívtak valahová, elmentem.
Ez a mai napig így van. Sok külföldi szereplésem is volt. Itthon a
zeneakadémián játszottam Liszt Esz-dúr koncertjét, Csajkovszkij b-moll
koncertjét, ezen kívül szóló és négykezes koncertjeim is voltak. Érdekességként
többször játszottunk négykezes és szóló darabokat lányainkkal, közös családi
koncerten. Rendszeresen tanulok valami új, eddig nem játszott művet és
persze a növendékeknek is előjátszom. Szívesen játszanék többet is, de
igazán örömet okoz az is, ha leülhetek gyakorolni.
— Mióta
tanítasz?
— 25 évesen Moszkvából hazatérve
kaptam állást a Zeneakadémián zongora kötelező tárgy tanítására. Ez jó
gyakorlat volt számomra, mert a csaknem kezdőtől a magasabb szintig
vegyesen voltak növendékeim. Hasznos és érdekes feladatnak éreztem.
Következő évben bíztak meg az első rendkívüli tehetségű
növendékkel és folyamatosan kaptam utána a többieket. Ez nagyon
megtisztelő volt számomra. Mindig éreztem és most is érzem ennek a
felelősségét. Ugyanakkor rendkívüli örömöket is okoz. Kicsi és nagyobb
növendékeink gyakran voltak kint nálunk egy jó beszélgetésre, „bulira”,
sütés-főzésre. Ez is nagyon szükséges. Manapság ritkábban kerül erre sor,
de remélem sűríteni tudjuk majd.
— Jónak tartod-e, hogy ilyen fiatal korban ennyire professzionális munkát
vár el az Egyetemi Tagozat az ott tanuló kisgyerekektől. Nem esnek-e el
olyan gyerekkori élményektől, melyek később hiányozni fognak?
— Nem érzem, hogy valamiből
kimaradnának, sőt több élményt kapnak. Egyrészt soha nem éreztem, hogy
nekik nyűg a gyakorlás, még ha fáradságos is, mert ez a szenvedélyük, ez
érdekli őket a legjobban. Másrészt ők sem gyakorolnak állandóan, csak
fontos, hogy koncentrált legyen a gyakorlásuk. Van idejük másra is, játékra,
kirándulásra, és szinte kivétel nélkül a legjobb tanulók között vannak.
Üresjárat azonban nemigen van, minden idejüket kihasználják.
— A mi
generációnk nem járt rendkívüli tehetségek iskolájába, mégis képeztek kiváló
szólistákat. Mi a véleményed erről? Fontos ez a megkülönböztetés?
— Egyáltalán nem. Bárhonnan
kikerülhet egy tehetség, akiből nagyszerű művész lehet. Kovács
Dénes annak idején azért hozta létre ezt az iskolát, hogy a legeldugottabb
faluból is lehetősége legyen egy tehetséges gyereknek olyan közegbe
kerülni, ahol a szakma szeme előtt van, és több lehetősége van a
fejlődésre. De a háború előtt is kerültek be az Akadémiára gyerekkorban
növendékek, mint például Fischer Annie, Földes Andor, Cziffra György, csak nem
nevezték ezt külön osztálynak. Azonban nagy húzóereje van annak hogy tucatnál
több gyerek tanul a rendkívüli tehetségek osztályában.
Nagyon
fontos kérdés, miként találjuk meg azt a helyes arányt, hogy a közönség által
mindig nagyon kedvelt „csodagyerekeket” mennyit szabad szerepeltetni,
mutogatni, versenyekre engedni. Úgy gondolom, a túlzásba vitt szereplés
visszájára is fordulhat, kiégéshez vezethet, akadályozhatja a nyugodt elmélyült
tanulási folyamatot.
Természetesen
kell szokni a pódiumot, rutint szerezni. A gyerekek is szeretnek kiállni, de
hogy hol a határ, azt fontos szem előtt tartani. Nehéz helyzetben vannak a
szülők is, hiszen manapság nem lehet elég korán kezdeni egy karrier
építését. A tanuláshoz drága hangszerek kellenek, kották, könyvek stb., a
versenyekre kimenni rengetegbe kerül. Egy külföldi kurzus horribilis összeg.
Léteznek segítő alapítványok, de ott is csatolni kell az elért (verseny)
eredményeket. Nem könnyű a mai helyzet…
— Tanári
hitvallásod?
— Türelemmel rávezetni a
növendéket arra az élményre, amit egy zenemű tartalmának helyes megfejtése
és annak megélése ad.
— A vidéken
tanító tanárok állandó panasza, hogy növendékeik nem elég tehetségesek. Milyen
tanácsot adnál nekik?
— A tehetségnek sok
összetevője van. Van, aki ügyetlen, van, aki nem elég érzékeny és sok
egyéb. Én elsősorban bizalmat adnék
a növendéknek, hogy azt érezze, tudom, hogy többre is képes. Türelemmel
lennék a próbálkozásaiban, és megdicsérném, ha valamit jobban csinált. Az
ügyetlenségnél megpróbálnám kideríteni, milyen gátlás, görcs okozza a nem
megfelelő hozzászokásokat. Egy motívum helyes zenei elképzelése és annak
mozgásban való megvalósítani tudása oldhatja a gátlásokat.
Az
érzékenységet is lehet fejleszteni a fantázia felkeltésével. Kapaszkodókat kell
találni. Például: milyen természetű zene az, amit a növendék legjobban
kedvel. Nem túl nehéz feladatot adni, de a darabok lehetőleg igazi kis
remekművek legyenek! Varró Margit a legendás művész-tanár
nagyszerű könyvében a Tanítás módszertanában nagyon sok segítséget nyújt
minden téren. Visszatérve az előző gondolathoz: a könyvben a technika
című fejezetnek mottója „a mozgás kifejezés!” Érdemes belegondolni,
mennyire igaz ez.
Szeretném
megemlíteni, az a tapasztalatom, hogy a mai gyerekek többsége nem szeret
énekelni, nem ismeri népdalainkat. Az iskolai énekóráknak nagyon fontos szerepe
lenne a zenetanulásban. A kóruséneklés élmény és közösségformáló erő. A
hangszeren való hangképzés igényét is befolyásolja az éneklés hiánya. A
levegővétel, a hangok egymáshoz kötődése a hangképzés ujjvégben való
megérzése ugyanúgy történik, mint ahogy az énekes a levegővel végigviszi a
hangokat, a zenei összetartozó motívumokat.
Sokan mondják, hogy könnyűzenét
kéne tanítani az iskolában. Szerintem mindenféle zenének helye van az
életünkben, de a komolyzene emberformáló ereje nem helyettesíthető a
könnyűzenével. A mai fiatalok is képesek a komoly dolgok befogadására,
dacára annak, hogy a világ egyre agresszívebb, nem az igazi értéket becsülik
csak a gyors sikert.
— Gyakran
kérdezik azt, hogy kell-e nekünk ennyi hivatásos muzsikus? Állandóan halljuk
hogy nem kell ennyi zenész. Mi a véleményed arról, hogy Budapesten és közvetlen
környékén csaknem 10 zeneművészeti szakközépiskola működik?
— Lehet, hogy ez sok, és a
színvonalra nagyon kell ügyelni, de minél szélesebb rétegnek kell megadni a
lehetőséget a tanulásra. Ahhoz, hogy valaki nagyszerű művésszé váljék,
kiváló tanárok is kellenek. Hogy a profi muzsikusok kiválasztódhassanak, egy
széles bázisú kezdő alap- és középfoknak kell lennie. Másrészt nem csak
profi muzsikusokra van szükség, hanem zeneszerető közönségre is. Jó ha
sokan kaphatnak magasabb zenei képzést is.
— A
Zeneakadémián nagyok sok a külföldi, japán, kínai, koreai növendék. Másképpen
kell tanítani őket?
— Ők Lisztet, Bartókot,
Kodályt és Magyarországot, a magyar zeneoktatást nagyon tisztelik. Nagy
várakozással jönnek ide tanulni, és rájuk is hatnak a másfajta hatások,
szokások és természetesen a másfajta tanítás elvárásainak sajátosságait
igyekeznek megérteni és beépíteni a tudásukba. Úgy gondolom, hogy a mi
korunknak is feladata, hogy a magyar zeneoktatásra, muzsikusainkra a
21.században is ugyan így felnézzenek majd, mint ők elődeinkre és
képesek legyünk olyan örökséget átadni a mai fiataloknak, mint amit mi kaptunk
tanárainktól. Ahogy Kodály Zoltán mondta: „A kultúrát nem lehet örökölni. Az
elődök kultúrája egy-kettő elpárolog, ha minden nemzedék újra meg
újra meg nem szerzi magának.”
— Köszönöm
a beszélgetést.
Ábrahám Mariann