ÁBRAHÁM MARIANN

 

TANÁRPORTRÉK*

 

Beszélgetés Major Edittel,

a Budapesti Rácz Aladár Zeneiskola AMI zongoratanárnőjével

 

Ábrahám Mariann:

 

Évek óta figyelemmel kísérem tanári munkád nagyszerű eredményeit, és régóta szeretném megtudni – ha egyáltalán lehetséges ez – hogy hogyan irányítod növendékeidet, hogyan teszed képessé őket arra, hogy sikeresek legyenek? Horváth Benedek, volt tanítványod nemzetközi versenyen elért első díja megadta a döntő lökést arra, hogy egy beszélgetés erejéig igénybe vegyem az idődet. Vágjunk a téma közepébe: fontosnak tartod-e, hogy növendékeid sokat szerepeljenek.

 

Major Edit:

 

Feltétlenül. Jó példa erre éppen Horváth Bence. Tavaly nyert felvételt a Zeneakadémiára, s néhány hónap múlva indult a versenyen. Előtte többször eljátszotta műsorát nálunk, a Zeneiskolában. A verseny után pár héttel felhívott, s kérdezte, kaphatna-e újra lehetőséget, hogy az azóta tanult darabjait eljátssza egy koncerten. Vagyis ezt az igényt, a pódium-játékot megszokta, sőt igényli, és fontosnak tartja. Ugyanígy tett Borbély Laci is konzis és akadémista korában minden koncertje és versenye előtt. Egyben ez jó zenehallgatási lehetőség volt a többi növendék számára is! (Bencét hét éves korában vittem először versenyre, mert rendkívül ügyes volt. Nagycsoportos óvodás korában kezdtem el hangszerre tanítani. Négyen vannak testvérek, mind a négyen tanulnak zenét. Az ő családjukban rendkívül fontos a zene, s mind a négy gyerek előbb énekelt, mint beszélt. Énekelni hallották az édesanyjukat, aki népdalénekes.)

          Nálam mindenki minimum kétszer játszik egy évben, karácsonykor és év végén, sőt többször is, például háziversenyen, vagy amikor egy-egy zeneszerzőt „ünneplünk” úgy, hogy műveit bemutatjuk.

          Nem azért van szükség a szereplésre, hogy pódium-művészeket neveljünk, hanem, hogy gyakorlatot szerezzenek abban, hogyan tudják különleges helyzetekben is a legjobbat kihozni magukból. Sokat tudnék mesélni nem pályára ment növendékeim beszámolóiból arról, milyen hálásak voltak az itt megszerzett szereplési gyakorlatuknak egy állásinterjúnál, vagy egyetemi diploma-tanításon.

– A fiatal gyermek életében a versenyt mennyire tartod fontosnak?

– 1989 óta 25 versenyen (országos és budapesti) vettem részt 54 növendékemmel. Közülük 53 kapott díjat (32-en I. díjat. Vagy ha tovább részletezem, úgy is mondhatnám, hogy 14 országos versenyen 28 növendékem indult és 27 díjazott lett a végeredmény). Ezzel együtt azt vallom, hogy nem a verseny a fontos, hanem a felkészülés! Ha a gyerek részt akar venni egy versenyen, akkor felkészülünk, s ezzel legalább egy évnyit fejlődik a tudása. Eleinte azt szerettem volna kipróbálni, hogy én mit tudok, meddig tudom őt eljuttatni. Sohasem azért mentünk, hogy nyerjünk, hanem hogy a gyerek megismerje magát, hogyan tudja képességeit „csúcsra járatni”. Mindenkit úgy indítok el, hogy ne számítson díjra, csak próbálja ki, hol tart. Ha a maximumot tudta nyújtani, akkor boldogok voltunk, más kérdés, hogy díjakat is nyertek, de az csak a „ráadás” volt. (Magam is meglepődtem, amikor összeszámoltam, az említett Horváth család négy gyermeke összesen 34 díjat szerzett a megmérettetések alkalmával!)

– Hol kezdtél tanítani?

– Hat évig jártam naponta Esztergomba, azután kerültem fel Pestre, a XVI. kerületbe. Azóta ott tanítok. Eleinte dalos játékot, előképzőt szerveztem óvódásoknak, elsősöknek, így nagy válogatási lehetőségem volt egy jó osztály kialakítására. De ha valami nem ment, mindig magamat hibáztattam, úgy éreztem, nem tudok eleget. Ezért minden szabadidőmben kurzusokra jártam, vagy órákat hallgattam Máthé Klári néninél, Komjáthy Manyi néninél, Hambalkó Editnél, Krause Annamáriánál, zeneiskolai kollégáknál, még hegedű kurzust is hallgattam 1972-ben a zeneakadémián, Bronyin professzornál! Vagy a Szabadegyetemen Szöllősy András fél-fél éves előadásait a Don Giovanniról, vagy a Schöne Müllerinről. Köszönettel tartozom Mindnyájuknak!

          1977-ben jutott először a Nyíregyházi Országos Zongoraversenyre egy ügyes növendékem, de ő nem került döntőbe. Ott is állandóan azt figyeltem, hogyan, mitől lesz a hang szép, mi adja a versenyző biztonságát. Alapjában véve nem vagyok elméleti ember, mindamellett csodálom az alaposságot, rendszerezettséget, és e téren sokat köszönhetek Teőke Mariannak akinek egy évig tartó továbbképzésén alapos, világos, áttekinthető irányítást kaptunk zenei és technikai szempontból egyaránt.

          Nekem sokat segített a zenehallgatás is. Rengeteget járok ma is hangversenyre, ez a napi szellemi vitamin-forrásom, s ezt ajánlom a szülőknek, gyerekeknek is. Most is állandóan közönség-szervezek. (Legutóbb 120-an mentünk együtt a Ránki-koncertre, s volt olyan szülő, aki először volt a Zeneakadémián, s annyira tetszett neki, hogy máskor is jönni szeretne!) (Gyerekkoromtól végtelenül szerettem a zenét, és ennek érdekében mindenre képes voltam. Annak ellenére, hogy visszafogott, illedelmes kislány voltam – nem egyszer óriási bátorság szállt meg. Például 1956-ban – mint a Berzsenyi Gimnázium 3. osztályos tanulója – vettem azt a pimasz bátorságot, hogy bementem az Igazgató Úrhoz és két hétre elkértem magam az iskolából, hogy a Liszt-versenyt meghallgathassam. Megígértem, hogy a verseny után felmondom az egész anyagot. Olyan meggyőző lehettem, hogy elengedett, s így életre szóló, meghatározó élményben lehetett részem.) Bennem mindig az munkált, hogy a zene hatalmas csoda, semmihez sem hasonlítható, és az életem nagy megtiszteltetésének érzem, hogy ezzel foglalkozhatom!

– Te tanítás közben be szoktad tartani a megadott fél órát?

– Dehogy! Egyetlen ősi ellenségem van – az idő. Ha a gyerek még „nincs sínen”, mert nem ért valamit, vagy nem tudja a megoldást, addig nem engedhetem el, ilyenkor számítok a következő gyerek türelmére, esetleg bevonom a munkába. Nem teszek különbséget A és B kategória között sem, hiszen a zenében sincs ilyen megkülönböztetés! Zene csak egyféle van, és csak jól szabad csinálni, mindent meg kell tenni érte. De sosem „betanítom” a darabokat, hanem először megtanítom gyakorolni a gyerekeket, a trükköket, hogyan jutnak gyorsan, okosan, később önállóan célba, s technikailag is a legalaposabban felkészítem őket, hogy tudják, mitől lesznek ügyesek. Ez néha nagyon időigényes, sok türelmet igénylő munka. Különös dolog, én nem tudom „elméletben” a metodikát — mindig azok voltak a legjobb szolfézsóráim is, amikor improvizáltam. Ha már jól ismerem a gyereket, érzem, hogy abban a pillanatban mire van szüksége ahhoz, hogy jobbá váljék a játéka.

          És persze a lelkesedésemet is próbálom növendékeimnek átadni. Nagyon jó kapcsolatom van velük, szoktam is mondani a Szülőknek, hogy mindegyiket örökbe fogadtam. Kisgyerekkorom óta zongoratanári pályára készültem, bár eleinte én sem szerettem gyakorolni. De Édesanyám nem engedett lustálkodni, s ma hálás vagyok ezért, s sajnálom, amikor azt hallom a szülőtől, hogy „ha nincs kedve hozzá, hagyja abba, nem erőltetem”. Egy kisgyerek még nem tudja, számára mi az igazán hasznos, ő csak játszani szeretne. A tanár és a szülő együttes dolga, hogy megértéssel jó útra terelgesse, megadva minden szeretetteljes segítséget. Ez nem könnyű feladat, de a felnőtt élet sem az, s fel kell készíteni a gyereket, hogy kötelességtudó legyen, feladatát képességeihez mérten a legjobban tudja megoldani, s ennek még örülni is tudjon! Növendékeim még egyetemista korukban is jönnek órára, mert végigjárták ezt az utat, s látják hasznát.

          Egyszer egy riportban megkérdezték Doráti Antalt: mit tenne, ha a mai tudásával újra kezdhetné a pályát? Azt válaszolta: „az nem érdekes! Felnőni, az a szenzáció!”

– Neked van-e valamilyen speciális módszered a teljesen kezdők tanítására?

– Nem tudom, talán az, hogy minden gyereket másképp tanítok. Félénk, vagy hiper­aktív, a figyelmét szeretném megragadni, az érdeklődését felkelteni, mindig másképp. Az a gyönyörű ebben, hogy sosem lehet kétszer ugyanúgy csinálni, rá kell érezni, hogy az adott pillanatban mi a legcélravezetőbb. (Máthé Klári néni mondta egyszer, hogy ha kell, a Hétfátyol-táncot is el kell járni!) Fontos, hogy jó élményeket kapjon a gyermek. A lustaságot nem tolerálom, de minden segítséget megadok, hogy elmúljék.

          A kicsiknek sokat rajzolok, így játékosan, viccesen nehéz feladatokat is élvezettel meg tudnak oldani. Ha a gyerek elfáradt, akkor néhány percig együtt tornázunk. Ha nagyon merev, akkor lufizunk. Mindig a pillanat szabja meg a teendőt. Szeretem, ha a kezdők óráján jelen van a szülő, így az otthoni gyakorlásban segíteni tud, ezzel fontos családi üggyé válhat a zenetanulás, sőt, saját maga is zeneértővé válik. Büszke vagyok arra, hogy a koncertek végén még maradnak a szülők, beszélgetnek az elhangzottakról, a másik gyerek fejlődését is figyelemmel kísérik.

          Anyagválasztásnál rendszerint engedékeny vagyok, fontos, hogy olyan darabot játsszanak, amit szeretnek – szerencsére bőséges az irodalmunk. Amikor valaki nehezebb darabot játszana, eszembe jut, amit Mensáros Lászlótól hallottam: minden színinövendéknek 20 éves korában el kell játszania Hamletet. Nem lesz az igazi, de szüksége van arra, hogy ezek az érzések, gondolatok fiatalon átjárják, hogy később érettebben tudja tartalommal megtölteni a szerepben megfogalmazottakat.

          Már a legkorábbi időben nagy gondot fordítok az érzékeny hallásra. A kevésbé ügyes gyerekeknek, akinek gyengébb a ritmusérzéke, hallása – könnyebb anyagot adok, hogy ha koncerten kell játszania, ügyes, sikeres lehessen. Ezt Komjáthy Manyi nénitől tanultam, aki egyszer azt mondta, hogy őt a tanításban már csak a hallás érdekli. – „De ha nincs hallása a gyereknek?” – kérdeztem. – „Tudod fiam –, kicsi hallás, kis anyag” – mondta. Növendékeimet már kicsi korban megtanítom a tudatos memorizálásra, megfigyeltetve a zenei összefüggéseket, mozgásformákat, hangközöket, harmóniákat. (Ezzel kapcsolatban nagy élményem volt, amikor egy gimnazista növendékem elmesélte, hogy rájött, miért sikerült egyedül neki 5-ösre megírni a dolgozatát: mert itt megtanulta keresni, és felismerni az összefüggéseket!)

– Mennyire irányítod a növendékeidet zenei pályára?

– Zenei pályára eddig 20 növendékem ment, közülük 14 lett zongorista, de soha nem beszélek rá senkit a pályára. Ha azonban valakit ez tesz boldoggá, és pályára akar menni, akkor minden tőlem telhető segítséget megadok neki, s örülök. De őszintén aggódom a pálya jövőjéért. Annak idején engem sem lehetett eltéríteni szándékomtól, s ma boldog ember vagyok, hogy zenével foglalkozhatom.

– Fontosnak tartod az előjátszást?

– Igen, természetesen. A gyerekek kicsi koruktól igénylik is, s örülök, amikor rácsodálkoznak valamire. De nem másoltatom a játékomat, csak azt a célt mutatom, hová lehet eljutni, ha szorgalmasak. Az „alsó fokú” műveket még be tudom mutatni úgy, hogy inspiráló legyen számukra. Régen szívesen játszottam koncerteken, de a nehezebb darabok gyakorlására régóta nincs időm. Ezért a nagyobbaknak csak a technikai megvalósításban segítek bemutatással, egyébként inkább felvételeket szoktam hozni, néha több előadásban, vagy a szerző más műveit is meghallgatjuk, így igényük lesz arra, hogy zenei könyvtárba és persze koncertekre is járjanak komolyzenét hallgatni.

– A XVI. kerületi Rácz Aladár Zeneiskola művészeti alapiskolaként működik?

– Igen, két éve néptánc és egy un. modern-tánc csoport működött, emellett kerámia és grafika tanszak is van. (Egy éves munkájuk után év végén ízléses, színvonalas, sikeres bemutatót tartottak, de sajnos egyik tanárnak nincs diplomája, s hiába tanít zseniálisan, a minőségi ellenőrzés után nem folytathatja munkáját. Természetesen ennek a gyerekek látták kárát.) A Rácz Aladár Zeneiskolát igazgatásilag eddig nem vonták össze más iskolával, az Önkormányzat nagyra értékeli az itt folyó munkát, s fenntartását továbbra is vállalja.

– A szaktanácsadói rendszert jónak tartottad-e?

– Feltétlenül. Régen konzis tanárok jöttek „szakfelügyelni” az iskolába, magasabb szemléletmóddal, kritikával, konzultációval segítve az itt folyó munkát. Bár sokszor nem esett jól a kritika, fiatal tanárként mégis sokat köszönhettem ennek! A továbbképzések jók, de ezt nem pótolják! Ma azt hívunk, akit akarunk, az iskola költségvetéséből fedezzük a költségeket, de siralmas, hogy sokhelyütt már erre sincs anyagi lehetőség! Csak a tanárok lelkesedése segít, hogy az eddig elért színvonalat megtarthassuk.

– Őszintén kívánom, hogy mennél több fiatal, vagy kezdő tanár keressen fel, hogy át tudd adni tudásodat, meg tudd osztani sikereid összes titkát velük! Köszönöm a beszélgetést.

 

Major Edit tanárnő munkája elismeréseként 1977 megkapta a. Szocialista Kultúráért, 1982-ben a Kiváló Munkáért, 1998-ban a XVI. Kerületért, 2002-ben az Arany Katedra, 2004-ben a Veroszta Magda, és 2007-ben az Artisjus díjat. Gratulálunk!