Fenyves Mária
Annunziata
költői írásaiból
A nádas csöndesen zizzent…..
Sok-sok élményt tud elraktározni, sok-sok emléket tud
megőrizni az ész, a szív, a lélek, sok szépséget a nagy természetből.
Sétáim, kirándulásaim során sokszor láttam a zöld
színekben pompázó, hamvas zöld lengedező nádasokat, sok helyütt hatalmas
erdeit, hiszen néhány helyen valóban erdőnyi sokaságuk látványa fogadott,
és milyen finomak, kecsesek, karcsúak, erősek, szépek voltak. Ahogy mentem
mellettük, közöttük, mintha beszéltek volna: suttogtak, susogtak, zizzentek a
szél akkordjára. A hamvas zöld levelek simultak egymáshoz; viráguk, mintegy
bóbita díszlettek az ágak végén, hajladoztak lágyan.
Az egyik utam során láttam egy letört szárat,
felvettem, s elvágta a kezem.
Hát ilyen ez a nád? – szomorodtam el. Akár csak az
emberek, bántanak.
Visszadobtam, s tovább mentem. A nád is; rossz, jó,
szép, csúnya, ahogyan az emberek.
Ilyen az élet!
Már régóta írok verseket, elbeszéléseket, meséket, s
nem is oly régóta írtam a nádról, a nádasokról is, míg végül egy egész könyvnyi
lett belőlük.
Mindig szeretettel néztem a nádasokat, még télen is,
amikor a hó már betakarta a tájat, a letört, letöredezett, elszáradt nádat,
nádasokat láthattam, mégis szeretettel írtam róluk, ahogy zizzentek,
piszkos-sárgán, tépetten, kopottan, némelyiknek a bóbitája rogyadozva, árván
állva a nagy hidegben.
Mennyit gyönyörködtem bennük a Balaton északi partján
egyszer egy fagyos februári napon. Persze megírtam és le is festettem a tájat,
s ma is őrzöm e képet, mert akkor, és azóta is
oly kedves nekem.
Jöjjenek velem barangolásaimban a nádasok mentén és
hallgassák kedves hangjukat, s élvezzék a szitakötők rebbenéseit a
szivárványszínű ruháikban, a mocsarak szélén, tavak partján, ahol nyílnak
a sárga színű gólyahírek, s a vadvirágok vetélkednek egymással. Vagy a
folyók közelében ahol a zöld füvek színskálája fogad, a százszorszépek fehér és
rózsaszín kalapjaikban tündökölnek, és Achilleák ezer
és ezer csipkeruháikban nyílnak. A tavak világában, ahol a sárga vízililiomok
sokasága nyújtózkodik a fény felé, s tárt szirmaikkal várnak…..
Hallgassák a nádak felénk küldött dalait, zizzenéseit,
s tán PÁN isten is néha arra jár, s majd fújja nádsípját, a Szürinxet.
De ki is volt PÁN?
És milyen a pánsíp? És miért SZÜRINX? PÁN, /PÁN =
MINDEN/ HERMÉSZ fia, a kereskedelem, a jóslás istenének a hírnöke. Sok gyermeke
közül PÁN a természet-szellemek egyike. Démoni figurája félig ember, félig
állat, arca ráncos, hegyes állú, szakállas, homlokán szarvak,
testét szőr borítja Árkádiában született, s anyja valószínűleg nimfa
volt. Az istenek befogadták az Olümposzra. Különösen DINÜSZOSZ szerette,
kedvelte. Huncut volt, már gyermek korában bátyja APOLLÓ tegzét, nyilait
ellopta, aki éppen akkor Thesszáliában pásztorkodott. PÁN sok nimfát szeretett.
Például EKHÓ-ba is szerelmes volt, majd egy forrás és
egy erdő nimfába, de PITHÜSZ nimfa fenyővé változott, így szabadult
meg tőle. Egyik nagy szerelme SZELÉNÉ holdistennő volt, de Ő sem
akarta a sötét istent követni, ezért PÁN fehér báránybőr ruhába bújt, így
csalogatta magához.
Egyik nap, amikor a napsugárban fürdő árkádiai
tájon legeltette látta meg SZÜRINX-et? A nimfa
szépsége úgy megragadta, hogy utána ment, de SZÜRINX megijedt tőle, és a
Ladon folyó partjáig futott, segítségül hívta a többi nimfát, de végül is
reménytelenségében a vízbe ugrott, ahol nádszállá változott. PÁN, amikor
meglátta zokogásban tört ki. Bánatában, ahogy a szél meglegyintette a nádast,
panasz hangot hallott, és a szélben több nád is letört. PÁN összeszedte a
nádszálakat, darabokra vágta, majd összekötötte. Így lett a nádsíp, azaz
pánsíp, vagyis ahogy Ő elnevezte: szürinx, –
SZÜRINX.
A pánsíp a legrégibb hangszer, legendák övezik. A
történeti források szerint több mint hat ezer éves.
OVIDIUS, római költő, - az „Átváltozások”
című mitológiai történetében ad magyarázatot a származására. A pánsíp az
ókor óta ismeretes, a hajdani Árkádiában is és Görögország bukolikus tájain,
ami a származási helye.
Az első pánsípok egyetlen csőből
álltak, később két és több csőből készítették el.
Az első klasszikus pánsípok, – a görög pánsípok, –
Kr.e. a 2500-as évekből erednek és az égei-tengeri Kikládok
szigetcsoporton használták. Miután a rómaiak meghódították Hellaszt számos
elemet átvettek a görög kultúrából, így a pánsípot is, melyet ők „auenis”-nek neveztek el.
A pánsíp Európában mindenütt fellelhető. Romániában
a dákok már Kr.e. 7. században is használták, és „nai”-nak hívták és ma is annak hívják.
A pánsíp Európában, Indonéziában is létezik.
Thaiföldön például „wode” a neve. De Kr. e. kétezer évvel korábbi változatai ismertek. A kutatók szerint
az inka és a maja civilizációk tökéletesítették, mielőtt elterjedt volna
az amerikai földrészen.
A hangszer nagyon népszerű lett! De igazi
előrejutása 1937-ben kezdődött a párizsi és a New-york-i
világkiállításon 1939-40-ben, amikor is FANICA LUCA virtuóz játéka elbűvölte
a nagy közönséget.
A pánsíp hangjai megnyugtatnak. A hangjai
elvarázsolnak bennünket, mert ez a zene ajándék. Hangjai visszavisznek Hellász
bukolikus tájaira, a pánsíp származási helyére.
E hangszerből áradó idillikus zene, nyugtató
hatású, ami FANICA LUCA munkásságának köszönhető, aki 17 éves korától a
világot járta hangszerével. Legtehetségesebb tanítványa, unokaöccse DAMIAN
LUCA, igazi örököse, aki a világon elismert művésze hangszerének. És
egyedül álló GHEORGHE ZAMFIR munkássága, szorgalma, kitartása is, aki 13 éves
korától fogva, - amikor még a faluja körül elterülő dombokon kecskéket
őrzött, - szerette hangszerét, s e tájon hangzottak el a pánsíp csodálatos
hangjai. Hogy szerette hangszerét szavai is bizonyítják, így fogalmazott és állítja
– a művész, méghozzá híres művész -, hogy: „A
pánsíp hangjaiban, és hangszínében maga a természet fejeződik ki. Hallani
lehet benne az erdő zsongását, a nővények susogását, az ég és a föld
közötti kapcsolatát.” És lelki békét ad.
Egyébként a nimfák gyönyörű alakok voltak, akik a
természet különféle elemeit személyesítették meg. Így; a folyókban, patakokban,
tavakban, forrásokban levő csoportjuk: a NAJÁDOK. A fákban
rejtőzködők pedig a DRIÁDOK.
A Földközi-tenger barlangjaiban a hajósokat a
NÉREDIÁK, vagyis NÉRISZEK oltalmazzák, védik.
A nyílt tengereket az ÓKEÁNISZOK vették birtokukba.
A NÉREIDÁK apja, az ősi isten NÉREUSZ, anyjuk
DÓRISZ.
A NÉREIDÁK 77-en voltak. A 77 lány közül POSZEIDON, a
tenger istene AMPHITRITE –t választotta feleségének.
A mítoszok sok örömet, szépséget tartogattak –
tartogatnak az embereknek, hiszen a hellén mítoszok az emberiség költői
képzeletének legszebb alkotásai közé tartoznak, izgalmasak, szellemesek,
fordulatosak. Érdemes olvasni, tanulmányozni, egy kicsit más világba „belekóstolni”,
a mitológiák szép világába. A szép Görögország tájaival megismerkedni.
Ott künn a tó partján, a harmatos zöld nádak most is
csöndesen zizzenek, alig- alig hallhatóan. Üzen a nádas, beszél, dalol.
Dalol a nád nádsípjával, nádi hegedűvel, nádi zenét
nekem, ….. nekünk,….mindenkinek…..
„A nádnimfa, a nádas hervadozva vár,
A gyertyák dalában elnémul a nád,
Szitakötő fényben, a dalban sír a vágy!”
/Huchel, Peter/
Nimfa vagyok…..
Fáradt hőse e szomorú földnek,
Elmentél Te is a többiek után.
Szakadó nagy záporok elmosták
a századokon zengő nagy
család
nyomait, akik előtted vívtak csatát,
akikben harcos, erős izom szaladt
a feszülő, fehér bőr alatt:
Róluk is csak, írás maradt…..
De én, szorgalmasan rovom soraimat
míg élek Rólad, kinek kedvese voltam.
Nimfa vagyok, kit elrejt a nagy csönd,
És a hamvas zöld kedves nádas,
mert lelkem rommezők törmelékein jár,
néha zokog, nyugtot már nem talál,
mert lelked, az az isteni tűz kis
szikrája elszállt, örökre elszállt,
és a kék égnek mezején kereng….
Liszt
Ferenc emlékére
Emlékezünk Rád,
emlékszik a Haza
hol megszülettél,
és szépen csengő
beszédét nem tudta
szád követni soha.
De, magyar Voltál
és maradtál szívedben,
szépen csengő zenédben.
Két század múlt el,
hogy megszülettél:
öröm, bánat, fájdalom
és sok-sok siralom
szállt át a szíveken
a magas ég felé….
De, Te megmaradtál
örökzölden nekünk.
Te, nem haltál meg,
mert muzsikád ma is él!
És mindig lesz magyar
szív e kicsiny hazában,
ahová csodás zenéd elér.