Brácsavilág – Rivka Golani hangversenyének felvételéről

Immár generációkon át öröklődik Lukács Pál frappáns – mondhatni, ars poetica értékű – mondása, miszerint „az egész világ egy nagy brácsa”. Nos, a sajtó Rivka Golanit kiáltotta ki a brácsa királynőjének, aki a BBC Magazine értékelése szerint a valaha élt 200 legjobb hangszeres egyike.

Nagy szerencsénkre, az 1946-ban született Rivka Golani több szállal kötődik a magyar zenei élethez. Életrajzi adatai között a legkorábbi magyar vonatkozás az a férje, Erdész Ottó, akivel 1974-ben Kanadába települtek. A brácsaművész mindmáig a férje által készített hangszeren játszik. A brácsás-társadalom életében rendkívüli esemény-számba ment, hogy tavaly ősszel közösen tartott a Zeneakadémián mesterkurzust az intézmény két tanárával, Bársony Lászlóval és fiával, Péterrel, amelyen a londoni diákokkal a magyar mesterek, a magyarokkal pedig az izraeli művésznő foglalkozott. Több magyar zeneszerző életművében fontos adalék, hogy valamely brácsadarabjuk ősbemutatója Rivka Golani nevéhez fűződik. Mert a művésznő a kortárs zene elkötelezettje is, több mint 300 kompozíció készült az ő számára (neki ajánlva, az ő bemutató előadására számítva), amelyek közül a versenyművek száma meghaladja a 70-t. Ugyanakkor Golani korántsem kortárszene-specialista, széles repertoárján szép számmal szerepelnek korábbi korok kompozíciói, továbbá eredetileg más hangszerre (elsősorban gordonkára) szánt művei átiratai. A budapesti hangverseny látogató közönség különböző minőségben hallhatta: szólistaként, kamaramuzsikusként és versenyművek szólistájaként – és nem utolsósorban, rádióműsorokban is gyakran találkozhatunk a nevével.

A Hungaroton kiadványaként megjelent kétkorongos album egy koncertfelvételét juttatja el felmérhetetlenül széles közönséghez, amely 2006. március 28-án a CBC Glenn Gould Stúdiójában került rögzítésre (a helyszíni tetszésnyilvánítás erejét-intenzitását e körülmény határozza meg).

A felvétel követi a hangverseny műsor-sorrendjét: Sosztakovics brácsa-zongora szonátáját (Op. 147) és Rahmanyinov g-moll szonátáját (Op. 19) Prokofjev Rómeó és Júlia szvitjeinek tételei keretezik, Vagyim Boriszovszkij átiratában (az utolsó két tételt két brácsa és zongora triója szólaltatja meg, itt Douglas Perry csatlakozik John Golani és Lenehan duójához).

A stúdiókoncert méltó a helyszínhez: stúdió-minőségű felvételen indokoltan megörökített interpretációt hallhatunk. Golani hangszere az emberi (ének)hangot megszégyenítő közvetlenséggel szól hallgatóságához – miközben távolságtartó is egyben. Az ilyen interpretáció aligha „tetszést” vált ki, nagyságrendjéhez a már-már áhítatos figyelem illik. Valamiféle megilletődöttség, amiért a művészet ilyesfajta csodákra képes, testközelbe hozza a megragadhatatlant, és egy időre kiragadja közönségét a mindennapokból. Mintha a lélek húrjain játszana, megszabadulva a materiális kötöttségektől. Éppen ezért nem is annyira hangulatok sokaságán vezet át, hanem inkább életérzéseknek tesz részesévé. Kiváltképp a kétségkívül ismertebb Prokofjev-műben érhető ez tetten, amikor is korántsem csupán az újrahallgatás élményét kínálja, még csak nem is az „ugyanazt, de másképp” ínyencségét az átiratból következő, megváltozott hangszín-tónus világból adódóan.

Ilyen interpretációnál elkerülhetetlen a „belefeledkezés” megemlítése. Bármilyen szempontok szerinti zenehallgatásra készül valaki, ezek szinte már az első hangok hallatán megsemmisülnek. Tehát, brácsás is csak sokadszori meghallgatáskor tehet csak kísérletet arra, hogy műhelytitkokra derítsen fényt, és akár még kottával a kézben is csak többedszerre jutunk interpretáció-analízis szempontjából értékes megfigyelésekhez.

A művek ereje, nagysága érvényesül – csodálatos hangkulisszaként veszi körül a hallgatót, aki csak azt sajnálja, hogy nem lehetett jelen a koncert helyszínén. Ennél nagyobb élményt csak az jelentett volna, ha láthatná: mindösszesen két (az utolsó két tételben három) elhivatott előadóművész hozta létre a lebilincselő élményt. Amihez persze olyan művekre volt szükség, amelyek sokat jelentettek az ő számukra is.

Kétirányú e koncertfelvétel hatása: egyrészt élőzene-hallgatásra sarkall, másrészt viszont megerősíti a hitet abban, hogy a nagyság a felvételen is „átjön”.

(Hungaroton HCD 32743-44)

Fittler Katalin