Lehet így is…

Lehet így is…

AJÁNDÉKOZÓ VISSZATÉRÉS

Beszélgetés Tschurl Károly brácsaművésszel*

A beszélgetőtárs Ittzés Mihály**

Tschurl Károly brácsaművész az utóbbi időben azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy sokat tevékenykedik a gyerekek zenei nevelése ügyében, főként szűkebb pátriájában, ahonnan elszármazott – Enesén, Győrött –, de szélesebb körre gondolva is. Mint hangszeres művész, érthető módon, először a hangszerek népszerűsítésére keresett alkalmas formákat. Így készült el intenciói alapján és anyagi támogatásával egy hangszer-bemutató DVD. Erről kérdeztem a Németországban élő, de rendszeresen hazajáró brácsaművészt. A történet azonban térben és időben életpályaképpé tágult.

– Ittzés Mihály: Honnan jött a DVD ötlete, s kiket tudtál megnyerni a terv kivitelezéséhez?

– Tschurl Károly: Hosszabb története van ennek, s az egész tulajdonképpen oda vezethető vissza, hogy én faluról kerültem bele a zenei életbe. Ezért tudom, hogy milyen nehéz egy falusi gyereknek eljutni a zene birodalmába. Nehéz pályafutásom volt, amíg eljutottam oda, hogy brácsaművésznek és pedagógusnak titulálhatom magamat. Amióta nyugdíjas vagyok, sokat gondoltam a falumra, a Győr megyei Enesére, ahol születtem. Elmentem oda, s megkérdeztem, mit tehetnék a gyerekek érdekében, hogy tovább segítsem őket a zene felé, kodályi értelemben: „Legyen a zene mindenkié!”

Kezdtem az óvodával, mert nekem is az elvem, hogy a kicsiny gyerekeknek nagyon fontos, hogy minél korábban kapjanak jó zenei benyomásokat. A vezető óvónő azt mondta, hogy annyira megújultak a metódusok, hogy jó lenne kurzust tartani az óvónőknek: ismerjék meg, milyenek az új módszerek, s a régit frissítsék fel. Ezt követően rendeztünk továbbképzést Az előadók a soproni óvónőképző főiskoláról jöttek. Kb. negyven Győr-Moson-Sopron megyei óvónő vett részt az előadásokon. Nagyon hálásak voltak, mert új ötleteket kaptak.

A másik program, amelyet támogattam, a Sopron Trió (Dárdai Árpád – digitális zongora, Révész Krisztina – hegedű és Révész József – cselló) kis hangversenysorozata volt. Eljöttek Enesére. A hegedű, cselló, zongora összetételű együttes meseszerű összekötőszöveggel vonja be a gyerekeket a zenébe. Aztán mentünk egy lépéssel tovább. Arra gondoltam, hogy amit sokan csinálnak, hogy ti. a hangszereket bemutatják a gyerekeknek, meg lehetne valósítani nálunk is, Enesén. Mint zenekari zenész erre nagy súlyt fektettem. Kerestem a megoldást, s akkor összeismerkedtem Rátz Ágotával, a Győri Zenebirodalom Alapítvány vezetőjével, akit megkértem, hogy jöjjön ki Enesére előadást tartani iskolás gyerekeknek és óvodásoknak. Ő ezt meg is tette kb. négy alkalommal. A Győri Filharmonikusoktól hozott ki még öt zenészt, vonósokat. Aztán a másik előadásokon a rézfúvósokról, majd a fafúvósokról volt szó. Az ütősöknél problémát okozott a sok hangszer szállítása. Úgy oldottuk meg, hogy busszal bevittük a gyerekeket Győrbe, s a Richter teremben hallgatták meg az előadást. Ezt anyagilag én támogattam. Nem azért, mintha gazdag ember lennék. Sajnos nem lettem milliomos, mert a szó szoros értelmében a két kezem munkájával kerestem meg a kenyeremet, nem börzéztem, nem spekuláltam. Ami külön bevételemet mégis ilyen célra fordíthatok, az az apám elvett földjei után kapott kis kártérítésből való. Amit a kártérítésből vásárolt, mondjuk úgy, visszakapott földek bérletéért kapok, azt teljes egészében ilyen dolgokra fordítom.

Rátz Ágota és alkalmanként öt-öt zenész tehát kijött a Filharmonikusoktól. Ha már kijönnek, összekötöttem a programot más helyekkel. Így az Enese melletti Kónyban és Rábapatonán is, tehát három helységben tartottak zenei előadásokat. Ez persze nem kis pénzbe került, mert a zenészeket nem akartam kihasználni, meg kellett őket tisztességesen fizetni. Hosszabb távon azonban anyagilag nem győztem volna, ahhoz ez a forma túl drága lett volna. A programról mégsem akartam lemondani, s így jött az ötletem, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy hangszerbemutató DVD lemezt, amit aztán különböző iskolákba szét lehetne küldeni. A megvalósítás nem volt egyszerű, de Rátz Ágota nagyon komolyan vette a dolgot. Sokat gondolkodott rajta, nehezen vállalta el, de végül megszervezte a felvételeket, megcsináltuk a DVD felvételt.

– Ez a DVD, ha nem is került piacra már hozzáférhető, többfelé ismertté vált, az érdeklődők használhatják.

– Fontos lehetősége ennek a felvételnek, hogy bárki költségmentesen letöltheti egy honlapról: www.hangszerbemutato.hu, vagy közvetlenül You Tube-on „Utazás a zenekari hangszerek világában” cím alatt. Ezen kívül ezer példányt elajándékoztunk, többek között erdélyi és szlovákiai magyaroknak.

Nem nagyon professzionális a felvétel technikailag. Nem tagadom, vannak benne apró hibák, de mégis sokan úgy jeleznek vissza, hogy jól használható, beválik. Itt külön köszönet illeti Komlós Boldizsárt, aki a gyenge technikai eszközök mellett ezt még így is megoldotta.

– Említetted, hogy az óvodásoknál a régi módszerekkel kapcsolatban is szükségét éreztétek a felfrissítésnek. Tehát nem csak új tanítási vagy foglalkozási formákat érintettetek a továbbképzésen. Hogy értsük ezt? A kodályi énekes alapú óvodai foglalkozásokra gondoljunk?

– Igen, feltétlenül. A legkönnyebben énekelni tudnak az óvodás gyerekek. Így nyilvánulhatnak meg zenében legtisztábban, legszebben. Ezért jött egy további ötlet, s idén már harmadszor rendezzük meg az enesei óvoda vezetőjével, Horváth Judit és a nyúli Farkas Katalin óvónő tapasztalatai alapján az éneklő óvodák kis fesztiválját „Szépen szól a kis pacsirta” címmel. Ez nem verseny. Kb. 70-75 gyermek jön össze. Az a kikötés hogy népdalokat énekeljenek. Vannak, akik egyénileg szerepelnek, mások csoportosan, négyen-öten együtt. Számomra a legcsodálatosabb volt, amikor – azt hittem, nem hallok jól – elkezdték énekelni a Gábor Áron rézágyúja kezdetű népdalt, még pedig kánonban! Hiba nélkül elénekelték.

– Óvodásoknál szinte hihetetlen! Honnan érkeznek a résztvevők?

– A környező települések óvodáiból jönnek. Eneséről és tágabb környezetéből.

– Azt hiszem, ez szép, hogy óvodásoknak énekes találkozót szerveztek. Az megszokott, hogy általános iskolásoknak vagy középiskolásoknak szerveznek népdaléneklési versenyt, találkozót, zenei tábort.

– Pont ezért szorgalmazzuk a kicsinyeknél. Azt látom, hogy az óvodás gyerek még természetesen tud énekelni. Szeret énekelni, még ha nincs is jó hangja. Jelenleg ott tartunk, hogy már két évjárat bejut az iskolába, azokból, akik részt vettek az óvodás ének-programban. Azt remélem, hogy velük továbbmegy az iskolába ez a program, ott is lesz belőle valami. Mindenesetre ott helyben szorgalmazom azzal, hogy meghirdetek – nem versenyt, hanem énekes alkalmakat. Díjak nincsenek, de aki elénekli a népdalát tisztán, hibátlanul, az jutalmat kap. Tehát nem verseny, mert nem is szeretem a versenyt zenei téren. Jobb, ha kedvtelésből, szépen csinálják.

– Manapság pedig a zenei előadóművészeknek is azzal indul a karrierjük, hogy begyűjtenek néhány versenymedáliát… - Említettem a zenei tábor lehetőségét. Úgy tudom, hogy volt közöd ahhoz is, hogy Enesén gyerekeknek, leendő muzsikusoknak zenei táborokat szerveztek.

– Valóban így volt. Például a budapesti Tóth Aladár Zeneiskola növendékei több nyáron jöttek Enesére zenei táborba. Ugyancsak visszatérő vendég a téti zeneiskolai fúvószenekar. Jóformán minden évben ott tartja a nyári kurzusát. A polgármester megengedte, hogy az iskolában aludjanak, s az étkezésüket is megoldották valahogy. Enesén nincs zeneiskola, de a falu befogad más zeneiskolákat.

– Valamilyen produkcióra készülnek, s azt ott is bemutatják?

– Ez nem feltétel. Inkább csak a maguk örömére dolgoznak, későbbi hangversenyekre készülnek. A zenei táborok kapcsán még el kell mondanom, hogy mást is csináltunk, nem csak gyerekek zenei táborának adtunk helyet. Tizenöt éven keresztül volt egy zenei műhely. Erre külföldről hoztam amatőr együtteseket, vagy felnőtteknek szerveztünk kurzust magyar tanárok vezetésével. Ez kikötése is volt annak a német szervezetnek, amely a résztvevőket toborozta, hogy a zenekari munkában magyar tanárok legyenek a szólamvezetők, betanítók. Nem csak a vonósoknál, hanem a fúvósoknál is. Az esetleg hiányzó fúvósokat is fiatal magyar zenészekkel pótoltuk, akiknek ingyen biztosítottuk a teljes ellátást. A karmesterünk hosszú éveken keresztül Medveczky Ádám volt. Ezekkel a tábori együttesekkel aztán nagyon szép zárókoncerteket rendeztünk. Kezdetben Fertődön az Esterházy kastélyban, utána meg Győrben a Richter teremben. Egy alkalommal még Kismartonba is eljutottunk, a kastély hangversenytermében játszottunk.

– Akkor azt mondhatjuk, hogy ezzel a régió zenetörténeti hagyományait is folytattátok.

– Kicsit felfrissítettük Enesén ezeket a programokat „Zenei nyár”-nak hívták. Mint említettem Németországból is jöttek különböző amatőr zenekarok. Például Münchenből hétszer jött el a technikai főiskola kórusa és zenekara 120 fővel. Amatőr énekesek, muzsikusok. Ott dolgoztak egy hétig, és koncertet tartottak valamelyik templomban.

– Ez az együttes tehát olyasféle, mint nálunk a Műegyetemen az énekkar és zenekar. Egyébként sokan úgy tartják, hogy egy nyári kurzus, amikor csak a zenével foglalkoznak a diákok, hasznosabb, termékenyebb lehet, mint három hónapos tanév alatti munka. Nem helyettesíti azt, de rásegít az eredményekre.

– Ilyesmi volt a célja a müncheni főiskolai együttesnek is Enesén. Felkészülés arra, hogy amit nálunk megtanultak, azzal majd fellépjenek Münchenben, a Herkules Teremben.

– Többször hivatkoztál Németországra, ottani kapcsolatokra. Az éltedben milyen szerepe volt Németországnak?

– A budapesti főiskolán tanultam, s 1956 után kerültem ki Németországba. Közel harminc évig voltam a Rajnai Német Opera duisburgi zenekarának szólóbrácsistája.[1] Előtte egy darabig a Philharmonia Hungaricában játszottam, és Svájcban a Festival Strings Lucerne kamarazenekarban is dolgoztam Rudolf Baumgartner[2] mellett.

– Egy korábbi beszélgetésünkkor említetted Londont is, mint életed egy fontos helyét.

– 1956-ban először tulajdonképpen Angliába kerültem egy húsz fős diákcsoporttal. Oxfordban kötöttem ki, s ott akartam zenét tanulni, de ott inkább az elméleti oktatás volt nagyon jó. Ahhoz, hogy gyakorlati zenei oktatásban részesüljek be kellett kerülni Londonba. Hárman voltunk, akik hangszert akartunk tanulni, mindhárman vonósok. Max Rostal[3] professzor előtt kellett felvételit tennünk. Ez sikerült is, így én a Királyi Akadémián (Royal Academy of Music) tanulhattam, ott is diplomáztam, a többiek a Guildhall School of Music-ba kerültek.

– Hogyan jutottál odáig, hogy elmentél külföldre? Hogy erre válaszolj, talán vissza kell menni a kezdetekhez, a gyökerekhez.

– Igen. Mint a legtöbb főiskolás, én is részt vettem ’56-ban a felkelésben, nem tagadom. De amit csináltam, azért vállaltam volna a felelősséget, mert vér nem tapadt a kezemhez. A származásom miatt azonban eleve fekete pont voltam, nem tehettem mást: el kellett hagynom az országot.

A Zeneakadémiára jártam, de oda is nagy nehézséggel kerültem be. Vissza kell mennem oda, hogy én úgynevezett kulákgyerek voltam, osztályidegen. Győrben a Révai Gimnáziumban érettségiztem 1950-ben, de utána még irodában sem dolgozhattam, mint kulák származék. A Vagongyárban lettem ún. átképzős munkás, fémcsiszoló szakmunkás. Egy magántanárnál tanultam hegedülni, de az nem volt jó: amikor elmentem a konzervatóriumba felvételizni, még a gimnáziumi évek alatt, olyan rossznak találtak, hogy nem vettek fel. A sikertelen felvételi után könyörögtem Pallagi Jánosnak, a konzervatórium tanárának, hogy vegyen magához. Ő aztán magához vett, először magán-növendékként, ingyen tanított. Azt mondta, ha jól haladok, bevisz a konziba. Így, kerülő úton, kerültem aztán be az iskolába. De elmondhatom, hogy Pallagi Jánosnak, ennek a kitűnő hegedűművésznek és tanárnak köszönhettem a zenei alapjaimat. Tőle tanultam a legtöbbet, ő alapozta meg a zenei pályafutásomat, azt, amivé lettem.

Amikor gyári munkás voltam panaszkodtam Pallagi Jánosnak, hogy a kezeim nem bírják, állandóan a hűtővízbe kell nyúlkálni. Neki, Pallagi tanár úrnak köszönhettem, hogy otthagyhattam a gyárat. Lehetővé tette, hogy kijárjak falura hegedűt tanítani, mert már annyira jutottam a hangszeren. Csornán meg Győrszentivánon lettem hegedűtanár a Zeneoktatói Munkaközösségben, amit Barsi Ernő vezetett. Ez biztosította a megélhetésemet.

Később úgy tudtam bekerülni a Zeneakadémiára, hogy azt mondtam: gyári munkás voltam.

– Igen, voltak ilyen kalandos életpályák. Szerencsés helyzetben nem a távolabbi származást, hanem a pillanatnyi státuszt kérdezték, vették figyelembe.

– Igen, én is mondhatom, hogy ezzel csúsztam be a főiskolára. Azért elég sokszor hallottam megjegyzéseket. A németes családnevem miatt is. Egyesek úgy vélték, hogy biztosan náci volt az apám. Pedig ilyennek nyoma sem volt nála. De hiába mondtam, nem nagyon hitték. Tulajdonképpen ez volt az oka, hogy ’56-ban nem volt más választásom, mint elhagyni az országot.

– Hadd jegyezzem meg, hogy ma is milyen jól beszélsz magyarul, egészen választékosan fejezed ki magadat.

– Tényleg? Pedig a feleségem halála óta Németországban nagyon ritkán beszélek magyarul, csak néha, ha a lányommal találkozom, aki tökéletesen tud magyarul. Tényleg ritkán, mert 400 kilométerre lakik. A németek azt mondják, nem érezni a német beszédemen a magyaros akcentust.

– A zenész fül előnye.

– Igen, mert én tulajdonképpen fül után tanultam a németet, nem annyira nyelvtanból. Apám tudott jól németül, de ez a tanulás a németországi évekre vonatkozik. Szégyen gyalázat, hogy nem tudom jobban a nyelvtant, pedig érettségiztem is németből 1950-ben. Mi voltunk az utolsó nyolc osztályos gimnáziumi osztály, amely még érettségizhetett németből. Utána már nem volt erre lehetőség.

„Otthon” egyébként iskolákba megyek felolvasást tartani. Elfogadnak, mert állítólag úgy beszélek németül, hogy nem lehet észrevenni idegen akcentust benne.

– Vissza szeretnék térni a kezdetekhez: hogyan kezdtél egyáltalán hegedülni? Édesapád gazdálkodó ember volt, nyilván te is mehettél volna abba az irányba.

– Nyaranta apámnak otthon volt dolga a gazdasággal, a földdel kapcsolatban. De anyámmal sokszor voltunk nyaralni. S olyankor hallottam az üdülőhelyi szalonzenei együtteseket. Imádtam nézni a hegedűst, és mindig az volt a kívánságom, hogy hegedülni tanulhassak. Ezek a nyári élmények azért is voltak fontosak, mert a szülői környezetből sajnos nem kaptam befolyást a komoly zenére. Apám legfeljebb operettzenét hallgatott. Anyám zongorázott egy kicsit, így ő pártfogolt, amikor kértem a szüleimet, hadd tanuljak hegedülni. Így tanulhattam egy iskolai hegedűtanárnál, de az nagyon gyenge volt. Mint már említettem, amikor felvételiztem a konzervatóriumba, eltanácsoltak.

– Pallagi tanár úr mégis csak látott benned valami fantáziát az akaraton, a hangszer szeretetén túl, hiszen a szárnyai alá vett.

– Ő tényleg azt mondta: megpróbálom, s ha jutok vele valamire, akkor gondoskodom róla, hogy bekerüljön a szakiskolába.

– A körülmények ismeretében eléggé érthető, hogy feltételeket szabott. Eddig hegedűről volt szó. Mikor kezdtél brácsázni?

– Brácsázni úgy kezdtem Győrben, hogy egy évig kötelező melléktárgy volt a konzervatóriumban.

– Ez még a régi konzervatóriumi rendszerben volt ugye?[4] A brácsa persze most is kötelező tárgy egy időre a hegedűsöknek a szakközépiskolában.

– Igen, még a régi konzervatóriumi rendszerben kezdtem. Kicsit később alakult egy vonósnégyes, de hiányzott még a brácsista. Így kezdtem egyre többet brácsázni, s amikor fölkerültem Budapestre, már főtanszakként vehettem föl ezt a hangszert Lukács Pál tanár úrnál.

– Ez tulajdonképpen egy elég új vívmány volt még akkor. Például Bárdos Lajos életrajzából tudjuk, hogy gimnazista diákként kamarazenélt – hegedült, s főleg brácsázott –, s amikor elment a Zeneakadémiára felvételizni 1919-ben, kiderült, hogy nincs brácsa tanszak.

– Pestre kerülve először az Erkel Konzervatóriumba[5] iratkoztam be, ahol Iványi József volt a tanárom. Ő is akkor kezdte a brácsa főtanszakot. Egy évig voltam ott, s a következő évben lettem Lukács Pál növendéke a Főiskolán.

– Egy személyes kérdéssel szeretném folytatni, kiegészíteni a pályaképedet. Feleséged hajdan győri hegedűs diáktársad volt. Később a Zeneakadémián Zathureczkynél tanult. A családban viszi valaki tovább a zenei vonalat?

– Zacher Anikó volt a feleségem. A Zacher család közismert volt Győrben. Anikó édesapja is zenepedagógus volt, pályája utolsó évtizedeiben a Tanítóképző tanára.

(I.M.: Közbevetőleg megjegyzem, hogy Anikó húga, Ilma is hegedűtanár lett: a nemrég elhunyt Wambach Ferencné, aki a Tóth Aladár Zeneiskola igazgatója volt. Az ő lánya és fia is muzsikusok.)

Tulajdonképpen Anikó, pontosabban a vonósnégyese miatt lettem brácsista: az ő kvartettjét említettem, ahol brácsásra volt szükség. Később egybekeltünk, s ő is kijött Németországba. Éppen szükség volt egy kisegítőre a Rajnai Német Opera duisburgi zenekarában. Akkoriban ott nem volt szükség előjátszásra, próbajátékra, én mégis azt kértem, hogy hallgassák meg Anikót, mivel nem szerettem volna, ha a kollégák azt mondanák: csak én vittem be a feleségem. Tehát előjátszott, s olyan sikeres volt a bemutatkozás, hogy a kollégák megtapsolták. Ez már csak egy kis vicces dolog, hogy a második koncertmesterünk hozzám fordult az értékeléskor, s azt kérdezte: „Tud ilyen jól főzni is?” Sajnos nemmel kellett válaszolnom…

Van egy lányunk, Mónika, ő már kint született. Nagyszerű volt a gimnáziumban. Az osztály egyik legjobbja volt, mehetett volna bármilyen pályára. Próbáltam is lebeszélni, hogy zenész legyen; ha az nem is a legfontosabb, de azért nem mellékes: azzal nem tud sok pénzt keresni. A zenetanulást feleségemnél kezdte, hegedűvel és részt vett a házi szolfézsórákon is, amit Anikó gyerekeknek tartott. Közben zongorázni is tanult, de egy idő után azt mondtuk: nem lehet a két hangszert egyszerre jó színvonalon művelni, s ő a zongora mellett maradt. Ragaszkodott hozzá, hogy zenész legyen, ahogy én is a magam pályaválasztásakor. Tehát zongoristaként szerzett diplomát. Németországban nehéz zongoratanári állást kapni. Most van fix állása Bonnban, a zeneiskolában. Egymás után hozza ki a díjnyertes növendékeket. Korábban azonban hét éven keresztül a hét minden napján más városba kellet utaznia, 700 km-t hetente, mert csak óraadóként alkalmazták. Sok a zongorista, Dunát vagy Rajnát lehetne velük rekeszteni… Monika férje, Michael Dartsch, Saarbrückenben a Zeneakadémián a hegedű-metodika és a korai zene-nevelés (frühmusikalische Erziehung) professzora, számos szakcikk és könyv írója; sokan használják hegedűiskoláját is.)

– Mit tapasztaltál az oktatásban – közöset vagy különbözőt –, amikor elkerültél a londoni főiskolára?

– Ha különbözőségről van szó, akkor inkább a később gyerekek tanításában tapasztaltakról beszélnék. Már amikor kezdőként vidéken, Csornán és Győrszentivánon tanítottam a zeneoktatói Munkaközösség keretében, mindenhol megvolt szervezve a hangszer mellett a szolfézsoktatás is. Tehát olyan gyerekeket kellett tanítanom, akik szolfézst is tanultak. Akkor még persze nem vettem észre, hogy ez milyen nagy segítség. Amikor Németországba kerültem, a zenekari munka mellett tanítottam is, brácsát is meg hegedűt is. Ott láttam az óriási különbséget – s ezt külön hangsúlyozni akarom! –, hogy mennyivel nehezebb vonós hangszerre tanítani olyan gyereket, aki nem jár szolfézsra. Mert Németországban nincsen szolfézsoktatás. Magyarországon nagy előnyt jelentett, hogy már létezett!

– Mi a véleményed a felső – főiskolai, egyetemi – szintről?

– A főiskolai szintről azt mondhatom, hogy Magyarországon nagyon jó, kiváló volt a szakmai kiképzés. Angliában is vannak nagyon jó tanárok. Ott inkább az tűnt fel, hogy még az Akadémiára is jártak olyanok – jobbára jómódú családok sarjai –, akik csak szórakozásból folytattak magasabb szintű zenei tanulmányokat. Ezt Magyarországon problémának látom: a nagyon jó professzionális képzés mellett a műkedvelők szélesebb körben ható magasabb szintű képzése hiányzik. Ez is az oka, hogy csak úgy, hobbiból, kevés ember muzsikál.

– A zeneiskolákban van továbbképző osztály. A polgári körökben szokásos hajdani házi muzsikálás elég szűk körben volt meg, s aztán egy idő után csendesen ki is múlt. Azt hiszem, ma alig van.

– Ebben láttam egy nagy különbséget. Csodálkoztam is néha, hogy milyen jó amatőr játékosok vannak ott.

– Nagyon más repertoárt találtál Angliában?

– Nem, nem… Elméleti téren volt összhangzattan, de szolfézs-kiképzés egyáltalán nem.

– A múltba tekintés után ismét beszéljünk a mai dolgokról. Mik a terveid? Hogyan gondolod ennek az enesei programnak a kiszélesítését, vagy más terület megmozgatását?

– Oda kell visszatérnem, hogy apám középbirtokos volt. 1945 után elvettek szinte mindent, csak száz holdat hagytak meg, de később azt is elvették: le kellett adni, mert jött az adószorítás, a tszcs, stb. A rendszerváltozás után volt egy kártérítés, és kárpótlásként visszakaptam valamit – nem az egész vagyont, hanem annak körülbelül tíz százalékát. A kárpótlási jegyekkel visszavásárolhattam valamennyi földet, s ezt kiadtam bérbe. A teljes bérleti díjat fordítom aztán zenei célokra. Összefogtam három falut: Enese – ez a központ –, Kóny és Rábapatona. Az egész befolyt bérleti díjat elosztom a három helységben az óvodának és iskolának. Az a kikötésem, hogy kizárólag az ifjúság zenei céljaira fordítható a támogatás. Ezzel próbálok ott egy kis szigetet kialakítani: vajon lehet-e valamit falun elérni zenei téren? Nem egyszerű kérdés.

– Nyilván sok múlik azon, hogy kik vannak ott, milyen az igazgató, az énektanár. Van-e ott valaki, a zenei területet szívügyének érzi, s nemcsak abból a szempontból nézi, hogy kaptunk valamire pénzt, azt most hamar költsük el, bármire is.

– Eddig én irányítottam mindent, én vittem ki a Rátz Ágota féle együttest a hangszerek bemutatására; én szerződtettem a Sopron Triót, hogy jöjjenek el az óvodákba. Most azonban átadtam a helyiek kezébe: szervezzék meg ők a programokat együtt, vagy egymástól függetlenül alkudják ki, hogy mit s mennyiért visznek ki a községekbe. Már voltak is ilyen szervezésben koncertek a gyerekeknek, ahol a nekik tetsző módon bevonták a gyerek-hallgatóságot is a műsor menetébe. A legközvetlenebb munkatársam az enesei iskola igazgatónője, Bartos Ilona, aki a közvetlen kapcsolatot tartja a másik helységekkel, s szükség esetén intézkedhet.

Megnyugtató s örömteli számomra, hogy lányom úgy ígérte, halálom esetén folytatja kezdeményezésemet, még ha ritkábban tudja is személyes jelenlétével segíteni a munkát.

– Bámulatra és tiszteletre méltó dolog mindaz, amit támogattál, elindítottál s eddig szerveztél! Visszatérve még a tartalmi területre, a Háryval kapcsolatos elgondolásodról kérdezlek. Mi keltette fel az érdeklődésedet? Mi késztetett az elhatározásra, hogy bevegyed a programodba? Volt valamilyen személyes élményed a Háry Jánossal kapcsolatban?

– Ott kell kezdenem, hogy gyermek- és ifjúkoromban el sem tudtam képzelni, hogy az operát valaha szeretni fogom. Mindig koncertzenekarban akartam játszani. De Duisburgban belekerültem egy olyan zenekarba, amelyik koncertet is meg operát is játszik. Így jutottam el odáig, hogy megszerettem az operát. Itthon viszont láttam, hogy az operától egy-egy személy kimegy falura. Enesén is találkoztam ilyen porgrammal: valaki a pesti Operától eljött előadást tartani. Gondolkodtam, hogyan lehetne a gyerekeket közel hozni az operához; nem tudom őket rögtön elvinni a Varázsfuvolához. A népdalok alapján legalkalmasabbnak a daljátékot gondoltam. Így jutottam el Kodály daljátékához, mert abban nagyon sok népdalfeldolgozás is van.

– Nyilván hasonló megfontolásból került bele tulajdonképpen minden iskolai tantervbe, tankönyvbe a Háry János.

– Bent van a tananyagban. Éppen ezért szomorúnak tartom, hogy amikor a kollégákat kérdezem, hogy van-e felvételük, amiről be tudják mutatni a darabot gyerekeknek, ne csak hallgassák, hanem lássák is, rendre az a válasz, hogy nincsen! Van ugyan egy rajzfilm, de az erre a célra nem igen használható. Nincs hozzáférhető, megvásárolható video vagy DVD.

Tudom, hogy Pesten megy a Háry ifjúsági előadásokon az Erkel Színházban, meg van régi filmfelvétel a televíziótól. Ha azonban előadást szeretnék tartani a gyerekeknek a Háry Jánosról abban a három faluban, szerencsésebb lenne a DVD. Ezt egy lépcsőnek tartom ahhoz, hogy valaha a gyerekeket el lehessen vinni az Operaházba is.

– Említetted a Varázsfuvolát. Az Erkel Színházban játsszák Parázsfuvolácska címen a darab rövidített, némiképp átdolgozott változatát.

– Éppen ezért vagyok erősen azon, hogy meg lehessen mutatni a falusi gyerekeknek is, előre. Kapja meg a falusi gyerek is a lehetőséget, hiszen faluról jön a népdal is.

– Kodálynak is ez volt az egyik szándéka: megmutatni, mire jó a népdal magasabb szinten, a műzenébe emelve.

– Éppen ezért találom a Háry Jánost összekötőnek az opera felé. Vannak persze operák, amelyeket be lehetne mutatni a gyerekeknek, de a daljáték alkalmasabb. Magam is foglalkoztam a gyerekekkel, Enesén például. Megadtam három népdalt előkészítésül – Tiszán innen, Dunán túl, A jó lovas katonának, Szegény vagyok –, amelyeknek a szép elénekléséért jutalmat adtam. Ezután gondoltam a részletek vetítését, de a Youtube-ról nem túl jó minőségű régi fekete-fehér felvételből tudtam csak részleteket kivenni.[6]

Tudom, hogy a színházaknak, az Operaháznak az is szándéka, hogy bevigye oda a fiatalokat. Győrből is indítottak vonat különjáratot, amely felvette a diákokat a különböző állomásokon. A falusi ember azonban egy fillért sem ad ki arra, hogy a gyereke elmenjen koncertre, vagy operába. Ezt nem is lehet elvárni tőle. Én mégis azon vagyok, hogy a falusi gyerek is jusson hozzá, találkozhasson vele, s ismerje meg. Ha már óvodás vagy alsó tagozatos iskolás korukban láttak, hallottak valamit, amit kivittünk hozzájuk, akkor remélem, hogy esetleg tízből egy majd elmegy hangversenyre.

– Köszönöm a beszélgetést!

Szívből kívánom, hogy terveid megvalósuljanak, erőfeszítéseidet siker koronázza!

Utóhang Tschurl Károlytól 2015. december 29-én:

Dr. Batta András professzor úrral, még a Virtuózok televíziós műsor idején, volt alkalmam beszélgetni arról, mit lehetne csinálni, hogy több komolyzene jusson ki falura. Ő a Filharmónia Magyarországot ajánlotta, ők hivatottak ilyesmire. Nagy örömömre szolgált a közelmúltban, hogy arról értesültem, Enese és Rábapatona iskolája közösen bérletet vett az ifjúsági hangversenysorozatra, minek keretében kb. 200 tanuló megy egy-egy Enesén tartott előadásra. Jövőre pedig azt tervezik, mindhárom falu külön-külön vesz bérletet minden tanuló részére, mert addigra eljutnak azok a 8. osztályba, akik részesültek élő hangszerbemutatóban. Persze jó lenne elérni, hogy az élmények hatására ne csak a támogatásból lehessen megvalósítani ilyen programot, hanem igénnyé válna: áldozzanak a családok is ilyen célra.

Időközben a Háryról tartottam is előadást Enesén az alsós gyerekeknek a You Tube-os részletek vetítésével. Az egyéni éneklés ugyan elmaradt, de együtt nagyon szépen énekelték a három népdalt és egész idő alatt fegyelmezetten figyeltek.

Visszhang a „közönségtől”

Álljon itt még néhány vélemény, köszönet a programok életre valóságáról, eredményéről.

Elsőként egy tanítónő leveléből idézünk Tschurl tanár úrnak a Háry Jánost ismertető foglalkozásáról:

„Nagyon tetszett, hogy a gyerekek életkori sajátosságait figyelembe vette, a lényeg belefért 45 percbe. Amit filmen nem láttak, azt a saját szavaival elmesélte, hogy a tanulók megértsék a történetet. Belevonta a tanulókat a közös éneklésbe. Tetszett, hogy nem hiába tanultuk meg a dalokat, hanem az egész alsó tagozatot megénekeltette. Kifejezte tetszését, megdicsérte a gyerekeket.”

Egy nagymama visszajelzése Rátz Ágotának címezve:

[…] a tanév végén szerveztek az óvodában egy zeneóvodai nyitott foglalkozást, szülők, nagyszülők részére. Odamentem, megfigyeltem a foglalkozás elemeit, menetét. Nagyon, nagyon boldog voltam, hogy unokám ezt a fajta zenei nevelést kapja.

Ugyanakkor jutottam hozzá az „Utazás a hangszerek világában” című DVD-hez, amelyen vonós, fa- és rézfúvós, majd ütős hangszereket mutatnak be. Úgy gondoltam, elsőnek elég lesz, ha csak a vonósokat nézzük meg az unokámmal, és majd egy hét múlva folytatjuk, ha van hozzá kedve. A vonósok után kijelentette, hogy nem csak ilyen hangszerek léteznek, ő a többire is kíváncsi. Végignézte az egész filmet, nem lankadó figyelemmel.

Szeretném megdicsérni a hangszereknek ezt a fajta bemutatását, ennek az átgondoltságát, tartalmát, a narrációját, még a vizuális megjelenítést is (pl. a hangszerek alatt szép textiliák). Bravó!”

Újévi jókívánsággal együtt érkezett a következő vélemény:

Kedves Ágota! Kedves Karcsi! A szünetben volt hosszabb időnk az unokámmal, hogy kirándulást tegyünk a zene birodalmába. Gratulálok Ágotának, aki csengő, kellemes hangján kalauzolja a látogatót. Gratulálok Karcsinak, mint fő " atyamesternek". Kellemes perceket szereztetek nekünk. Jó gondolat volt ez a DVD.

Végezetül egy zenepedagógus véleménye a DVD-ről:

Tisztelt Tschurl Károly úr!

Eljutott hozzám az Utazás a hangszerek világában című dvd, amelyet az Ön ötletére és támogatásával készítettek el. A hangszerbemutató egyrészről segíti a zenei tanulmányait kezdő növendékek hangszerválasztását, másrészről a már képzésben lévő tanulók ismereteinek rendszerezését. A tanítási órák színesítésére remekül alkalmas a felvétel, a gyerekeket a látvány és a hangi élmény leköti és inspirálja.

Köszönet azért, hogy elkészítették a dvd-t.

Szívesen ajánlom a zeneiskolák szolfézsóráira, általános iskolák ének óráira.

Tisztelettel:

Szakács Erika

intézményvezető

Liszt Ferenc Zenei AMI, Győr

[1] A Rajnai Német Opera társulatának két székhelye van: Düsseldorf és Duisburg, mindkét helyen van zenekar. Ahol Tschurl Károly játszott, hivatalos nevén: Duisburgi Filharmonikusok.

[2] Rudolf Baumgartner (1917-2002) hegedűművész, a Hubay-növendék Geyer Stefi tanítványa, a Festival Strings Lucerne koncertmestere, művészeti vezetője és a Luzerni Konzervatórium tanára és igazgatója volt.

Itt nem a Fesztivál nagyzenekaráról van szó. A kamarazenekar egész évben működött és turnézott, a másik csak a fesztiválra alakult meg. A Luzerni Fesztiválon főleg modern műveket mutatott be Baumgartner együttese.

[3] Max Rostal (1905-1991) hegedű- és brácsaművész, a Monarchia szülötte, majd brit állampolgár. Többek között Flesch Károly tanítványa volt. Bartók Hegedűversenyének elismert interpretátora, az Amadeus Vonósnégyes tagja, a londoni Guildhall School of Music, majd a Kölni Zeneakadémia professzora.

[4] Az állami zenekonzervatóriumokat 1946-tól hozták létre, majd zenei gimnáziumok (Budapesten önállóan, vidéken más iskolák tagozataiként) is alakultak. 1953-ban már zeneművészeti szakiskoláként jegyezték ezeket az intézményeket.

[5] A Semmelweis utcai korábbi Nemzeti Zenede, mely aztán zenei gimnáziummal gyarapodott, ill. szakiskola lett.

[6] Jobb lehetőség a Háry János 1965-ös filmváltozata: https://hu.wikipedia.org/wiki/Háry_János_(film,_1965). Mozart-Schikaneder-Lackfi: Parázsfuvolácska: https://www.youtube.com/watch?v=qTsXNWiyvj8