Kelecsényi László Zoltán

A zene szerepköreinek vázlata

A megszólaló hang lehet kellemes vagy kellemetlen (vagy semleges). A kellemesség érzete az élvezet valamilyen fokát jelenti, a megfelelést, a zavarmentességet. A hangok világában: az együtthangzást, a harmóniát.

A megkomponált hangsor — a zene — alapszinten az emberben valamilyen hangulatot, érzést, indulatot szólaltat meg, illetve vált ki. Vagy régebbi lelki élményeket kelt életre, vagy többé-kevésbé újszerűekben részesít.

Minderről a tudománytörténetben számtalan meglátás, vélekedés olvasható. Arisztotelész szerint egyedül a „musziké” képes az „éthoszok” közvetlen megjelenítésére. (Ezek egykorú jelentésköre számunkra nem egyértelmű, de alighanem a szubjektív állapotok, történések és sajátosságok együttesét ölelte fel, minden bizonnyal ekkor még nem szorítkozott az etikára, az erkölcs fogalomkörére.) A zene eszerint a belső, lelki-tudati tartalmak legközvetlenebb megszólaltatója, kifejezője.

Tovább tagolhatja látókörünket az ókor-középkor határán élt Boethius;

Boethius (www.carroll.edu)

szerinte a hallható, hangszeres zene mellett létezik a „musica humana”, az ember belső harmóniája, valamint a „musica mundana”, a világrend összhangja. A hallható zene megszólaltathatja, ill. kiválthatja az ember békéjét önmagával, illetve részesülését a világrend érzetében.

Hozzátehetjük: a zene élménye szubjektív folyamat, egyetlen ember tudatában formálódik, de közösségi eredetű, sőt az ének-zene kivételes szerepet játszhat az emberek tömegének közösséggé alakításában. Már a mágikus kultúrában is, amikor az embercsoport kapcsolatba próbált lépni a valóság feletti szférával, az ott feltételezett szellemekkel, a „proto-összművészeti” (ének-zene-tánc jellegű) szertartás a törzs tagjait révült tudatállapotba hozta, egyszersmind lelki összehangolásukat is eredményezte. A közösen meghallgatott vagy előadott zenének — a kultúrtörténeti kortól függetlenül, pl. napjainkban is — szocializáló, társadalomformáló szerepe is van.

A harmónia vezérszerepe a zenében már Püthagorász

Püthagorász mellszobra (római másolat)

iskolájának elméletében is megjelent; a harmóniát eszerint a számviszonyok, az arányok teremtik meg. A legtökéletesebb hangzatok (oktáv, kvint, kvart) a húrhossz 2:1, 3:2, ill. 4:3 arányú módosításából születnek meg. Ezeknek a számoknak az összege a 10, a „szent tetraktüsz”. A harmónia pedig nemcsak a földi valóságban, hanem a felső szférában is létezik: a „szférák zenéje” a püthagoreusok által létezőnek tekintett 10 (nem véletlenül ez is éppen 10) égitest keringéséből, a gömbszférák finom súrlódásából keletkezik — de az emberi fül számára hallhatatlanul. És Püthagorásznak tulajdonítjuk ezt a tételt is: „A lélek harmóniája a zene által teremhető meg.”

Ide illeszkedik az ótestamentumi apokrif Bölcsességek könyvének egy passzusa: Isten a világot a szám (numerus), a mérték (pondus) és az arány (mensura) hármasságának érvényesítésével teremtette.

Mindezek alapján már felállítható egy „skála”. A zene harmóniát fejezhet ki, ill. teremthet a következő szférákban:

a/ az emberben (a testi-lelki összhang formájában, illetve a saját morális elvárások és a saját magatartás viszonylatában);

b/ az egyes embert az embertársakhoz, a közösséghez, a társadalomhoz fűző kapcsolataiban;

c/ az ember és a világ kapcsolatában.

A zene a kultúrtörténetben már igen korán megjelent. Mint már érintettük, az ősi, „szinkretisztikus” mágikus szertartások a valóságfeletti hatalmakkal való kapcsolatot célozták megteremteni. A zene később, a vallások szertartásaiban is (így a keresztény liturgiában és az officiumban is) elsődlegesen a transzcendenciához fordulásban kapott szerepet — jóllehet nyilvánvalóan más szinten és más tartalmakkal.

Az ókorban kialakuló társadalmak a zenét a vallási-politikai rend szolgálatába állították (Kínában már i.e. 3000 körül). A kultuszok háttérbe kerülésével pedig már az ókorban bekövetkezett a profanizálódás is. Mindezzel párhuzamosan, a hivatalosan elfogadott és támogatott, ünnepélyeken és egyéb rendezvényeken is felhangzó zenével szemben már az ókorban egyre erőteljesebben megkülönböztethető volt a népzene. A népzene a kultúrközösség legősibb hagyományaiból indul el, magában hordozva, kifejezve és alakítgatva az ősi tudatvilág elemeit. Idővel egyre több külső hatás is formálja, mígnem a XX. század elejére jóformán teljesen eltűnik — megmentésére, felelevenítésére napjainkban is számosan vállalkoznak.

Az európai középkor zenei életében a keresztény egyházi zene mintegy évezreden át vezérszerepet játszott (meghatározóan konzervatív jelleggel, az újdonságokat nehezen fogadva el), mígnem a XIV. századra a világi zene újra elő tudott lépni a háttérből, és egy időre — az oratórium megszületéséig — túlsúlyba is került.

A profanizáción belül az élvezetzene fogalma is feltűnik már az ókorban— szemben pl. az V. századi athéni kultúrpolitika által szorgalmazott, nevelő célzatú muzsikával —, majd hosszú évszázadokra eltűnik a szemünk elől. Akkor kerül ismét előtérbe, amikor a hitélet szolgálatán belül is új elvárások születnek, és az egyházi zenének is már „meg kell mozgatnia a személyiséget”.

Johannes Tinctoris (www.musicologie.org)

Tinctoris zenetanár Nápolyban az 1470-es évek közepén jelenti ki, hogy „hallgatni érdemes zene” csak mintegy 40 éve hallható. A kellemes hatású zene persze a másik fő szárnyon, a világi zene vonalán van otthon, elsődleges feladata ekkor az élvezetkeltés és a szórakoztatás, e célok eléréséhez pedig az eszköztár rohamos fejlesztésének kellett bekövetkeznie.

A zenei élet színterei is folyamatosan bővültek. A zene a középkorban a templomokon, kolostorokon kívül a fejedelmi udvarokban, majd a kastélyokban is szól, a nemes urak (és versszerzők), valamint a lovagok szolgálatában. A XIII. században erősödik a világiasodás, ennek döntő lökést ad a polgárosodás. Már ekkor megjelennek a hivatásos muzsikusok (menestrelek, jongleur-ök), feladatuk a szórakoztatás. Felhangzik a szalonzene, a társasági élet háttérmuzsikája. Ez ellen lázad föl néhány évszázaddal később a fiatal Beethoven,

Ludwig van Beethoven (en.wikipedia.org)

a fiatalok hangos beszélgetésétől felháborodva: „ilyen barmoknak nem zongorázom” — és föláll.

Beethoven ugyanis már a művészi zene öntudatos képviselője.

A hagyományos közfelfogás szerint a zeneművészetben is a „szép” a meghatározó fogalom. Ha azonban nem a művészet köztudatban élő, általános koncepciója (pl. Kant leegyszerűsített szépség-definíciója), hanem pl. konkrét zeneművek példái felől közelítünk, akkor könnyen beláthatjuk, hogy az ének-zene művészeti ágában nem a szépség, hanem a harmónia az alapérték. Ez az eddig elmondottakból is belátható.

Mellesleg: a „szép” a többi művészeti ágban is csak ritkán tölt be központi szerepet. Már az ógörög bölcseletben megjelent a „kalokagathia” (a ’szépjó’) összetétel, amely szerint a műalkotás az érzéki tetszés mellett, azzal együtt az erkölcsi (vagy más szempontú) megfelelés mozzanatát is tartalmazza. (Ezt a kapcsolatot pl. Aquinói Szent Tamás majd felbontja, és a két tartalmat külön-külön vizsgálja.)

Mi úgy véljük, hogy a művészetnek az érzéki hatás, valamint az ennek kapcsán kialakuló tetszés csupán az alapfoka. A zene — más művészeti ágakhoz hasonlóan, de azokhoz képest alighanem a legrövidebb úton és a legintenzívebben — a valóság feletti szférába emel. Minden zene kellemes vagy kellemetlen lehet, hangulatot fejezhet ki, ezáltal megérinthet bennünket, de a hatást csak akkor tekintjük művészinek, ha a muzsika megrendít, elvarázsol. A műalkotás lényege a többletjelentés, a művészi túlmutatás pedig a köznapi valóságon túl a legmagasabb rendű fogalmainkat, az eszményeink világát éleszti fel, hozza játékba. Az ideáink: a tökéletesség, a szépség, a harmónia, a szabadság, a boldogság, a béke, a szeretet, az igazság stb. Ezeknek az a sajátosságuk is megvan, hogy bármelyik felvillanása (pl. egy műalkotás hatására) a többit is aktivizálja tudatunkban. Egy-egy eszményünk megvalósulási lehetőségének felsejlése a többit is életre kelti, mert megszületik a totalitás élménye. (Ez történhet a művészi hatáshoz hasonlóan akár a szerelem élményében vagy a hitéletben is.) A műalkotás az emberi lényeget mutatja fel, jelezve vagy sejtetve kiteljesedésünk lehetséges útjait.

A művészi zene legfontosabb mozzanata tehát a totalitás élménye. Ha a zenemű élménye csak érintőleges, akkor csak pl. szórakoztató vagy más hasonló hatású zenéről beszélünk.

A vallás és a zene kivételesen szoros kapcsolódását a totalitás fogalma is alapozza. Mindkettő a lelki élet, az emberi bensőség, illetve a tökéletesség, az abszolútum szférájához kötődik. Ez a találkozás a művészi egyházzene esetében hatványozódik.

Sajátos eset: a vallásossághoz kapcsolódó, az istenhitet kifejező zenének (pl. a vallásos népénekek, a korálok stb. esetében) nincs szüksége különleges művészi eszközökre az áhítat megszületéséhez. Hit és művészet egymást erősítheti, támogathatja. A vallásos zene tehát minden alkalommal művészi hatású is — a hívő ember számára.

Az eszmények megidézése a zeneművészetben általában közvetett: a leggyakrabban a harmónia élménye juttat el a szépség, a boldogság vagy a tökéletesség stb. átéléséhez. Az ideák közvetlen megszólaltatására a XIX. század közepétől történt kísérlet: a szimfonikus költemény kialakításával a romantikus zene egyik ága megpróbálta a szakítást a zenei „fogalomnélküliség” tételével. E törekvés egyik következménye a programzene megszületése lett az évszázad végén.

A művészi élményről szólva azonban nem szabad megfeledkeznünk annak szubjektív jellegéről. Az esztétikai érzék az egyes ember saját képessége. A művészi hatás az egyén tudatában alakul ki, számos tényező összjátékával. Például Bach zenéjét bárki értékelheti a zeneművészet csúcsának is, de „dagályos és zavaros” stílusúnak is (Lipcse tanácsosai, 1730). Vagy a Hungária együttes slágerei már az 1960-as évek végén tömegeket kápráztattak el, mások ugyanakkor üres és felszínes utánzatnak (a nyugati rockzene alacsonyabb szintű epigonizmusának) érezték azokat.

A művészi hatást befolyásoló jelentős tényezők lehetnek: az adott ember képzettsége, személyisége, pillanatnyi lélekállapota, valamint a saját ízlés, a korízlés, a divat, a szűkebb-tágabb társadalmi környezet példája stb.

A zene érzelem- és hangulatkifejező szerepe már az ókorban ismeretes volt. A szubjektivitás megszólaltatására történő tudatos törekvés, az affektus-zene — a középkori hosszú háttérbe szorulás után — úttörője 1500 körül

Josquin des Prez egy 1611-ben készült fametszeten

Josquin des Près volt. Az affektusok változatainak (kedélyállapotoknak, viszonyulásoknak, ill. előzetes vagy utólagos reflexióknak) a kifejezése kiválthatja az ének-zenében megnyilatkozó művész, ill. a hallgató megkönnyebbülését, oldhatja a belső feszültséget, végső soron segítheti az ember testi-lelki egyensúlyának javulását vagy helyreállását, azaz a harmónia élményéhez juttathat.

Egy századdal később Monteverdi szerint a szubjektivitás a zene kezdő- és végpontja: a „seconda practica” jegyében a zene már deklaráltan „érzelmekből születik”, és (a „stile rappresentativo” eljárásával) „a jó zene célja a kedély megindítása legyen”.

E fejlődésvonal csúcspontján pedig megszületik az opera énekbeszéde.

A művészettörténetben az egyén—társadalom dimenzióban folyamatos a módosulás. Értékválságos korszakokban a művészet iránymutató szerepe felértékelődik; a közönségre különleges hatást tevő művész személyiségét a köztudat piedesztálra emeli. A közösségi keretek között már az archaikus ógörög társadalomban előtérbe került a személyiség, a kihívásokra egyedül is válaszolni tudó egyes ember, és ezen a talajon jelenik meg a személyes zeneélvezés (ld. a mítoszban, ill. Homérosznál: Odüsszeusz a sziréneknél). Ezen az alapon születik meg az egyéni zenéléssel a közönség elé lépő, személyes sikerre vágyó személy (ld. „Nero, a véres költő”, itt és most pontosítva: a zenész-énekes-költő). Előttünk áll tehát már az antik kultúrában az individualitás zenéje — ellenpontja volt és lesz a közösségi zene. A közönség elé lépő személy számára az önmegmutatkozás kivételes és fontos alkalom. A zenetörténet a reneszánsztól mutat fel majd egyre nagyobb hírnevű zeneszerzőket, illetve előadókat, a csúcsponton pl. a romantika világában Paganinivel, aki „az ördög hegedűse” miszticizáló titulust kapta. Ő egyszersmind a világjáró virtuózok új keletű típusának egyik képviselője is.

A zene hatása kétarcú. Visszafordulva kiindulópontunkhoz: a zene a kellemes-kellemetlen felhangzáson túl hangulatokat, érzelmeket, sőt indulatokat fejez ki, ill. mozdít meg. Ha a zenemű végcélja ezek felerősítése és pl. az indulatok világgá kiáltása, akkor ez a fajta zene negatív hatásúnak minősíthető. Ha a zenemű a harmóniába rendezéssel és a végső béke éreztetésével, a feszültségek feloldásával zárul, akkor tekintjük általában pozitívnak.

Egyedi eset: az indulatok puszta kifejezését is tekinthetjük pozitív, sőt akár művészi megnyilvánulásnak is.

A zene hatásának kettősségére szintén idézhetjük az ókoriakat: Hérakleitosz szerint a muzsika ártalmas, Démokritosz nézőpontjából építő hatású. A kétarcúság megjelenik Platón, majd Arisztotelész filozófiájában is: csak a társadalom alapjául szolgáló éthoszt erősítő zene fogadható el, ill. a mimézis révén mindenfajta zene szolgálhatja a személyiség kibontakoztatását. A zene két arcát a válságkorban élő Boethius nosztalgiával szembesíti: „valamikor a zene egyszerű volt, szerény és tiszteletre méltó, ma cicomás lett és zűrzavaros […], gyalázatos iparrá süllyedt.”

A felvázoltakat áttekintve, a zenetörténetben kb. a XIX. századig eljutva — második összegzésként — a zene következő változatait sorolhatjuk fel:

egyházi és világi zene

egyéni és közösségi zene

népzene

élvezetzene

szórakoztató zene

szalonzene

művészi zene (amely lehet egyházi és világi is)

programzene

affektus-zene

pozitív és negatív hatású zene

Befejezésül a legújabb jelenségeket tekintjük át. A kultúrtörténet nagy fordulata, a hagyományok megkérdőjelezése, sőt a velük való esetleges szembefordulás, merőben új dimenziók keresése a romantikával kezdődik. A folyamat a modernség szakaszaiban bontakozik ki, legvégül a posztmodern korban napjainkig is tart — de a hagyományokhoz való visszafordulás is gyakori. A zene területén is jelentkeznek a kultúra nagy fordulatai. A zene eszközrendszerének határait a művészek — az avantgárdtól kezdődően — gyakran és határozottan átlépik.

A zene is árucikk lett, sorsát a kereslet-kínálat jelentősen befolyásolja.

A technika forradalmi újdonságai gyökeres fordulatokat hoztak-hoznak magukkal: az élő zene mellett felvételek jelentkeznek újabb és újabb formában. Ez egyfelől a zenéhez való hozzáférés lehetőségeit hatalmas mértékben kitágítja, másfelől azonban az előadókat és a hallgatót térben-időben elválasztja egymástól. Zene bármikor hallgatható — akár „fél füllel” is (háttérzene, hangtapéta), igaz, egyre tökéletesebb hangtechnikával. Megszületett a play back, a kész felvételre az előadás imitálása, de a karaoke is, az eredeti zeneanyag felvételére az élő ráéneklés, egyénileg vagy csoportosan.

A polgárosodás és a városiasodás, az egyre nagyobb tömegek hozzáférése a zenei közélethez kialakította a könnyűzenét (a hagyományos zene így a komoly jelzőt kapta), új műfajok sorát hozva magával (pl. a kiüresedő Liedertafel, az operett, Amerika felől a jazz, a blues, a spirituálé és a gospel, valamint a tánczene, a beat, a musical, a rock-opera, az effektusokra épülő filmzene). A modern egyházzene néhány évtizede már befogadja a könnyűzenéből érkező némely elemeket. Immár több mint fél évszázada az új népszerű irányzatok gyűjtőneve a popzene, ennek élőzenei tömegrendezvényeire a „koncert” megnevezést is használják (a „komoly” oldalról átemelve, önkényesen): a lelkesedés együtt éneklésben és csápolásban is kifejeződik.

A kultúra egyes területei megkísérlik a kultúra egészét, azon belül pl. a zene világát is kézi vezérléssel irányítani, szolgálatukba állítani (pl. a politika, az üzlet, a materialista vagy vallásos világnézet, a tömegkommunikáció; ez utóbbi önállóan is, illetve az előzőektől vezérelve is). Figyelemre méltó pl. az amerikai zenész Frank Zappa vélekedése: „az ifjúsági kultúra kapitalista találmány a fiatalok kihasználására”.

Frank Zappa (1940- 1993) amerikai zeneszerző, gitáros, producer és filmrendező (Wikipédia)

A globalizálódó Földön élénkülő kulturális csereforgalom alakul ki, ennek eredményeként a távoli földrészek irányzatai soha nem látott módon keverednek a zenében is.

A szerzőről

Kelecsényi László Zoltán egyetemen magyar, latin és angol szakon végzett. Előbb kollégiumi nevelőtanár volt, aztán gimnáziumban tanított, majd vezető tanár lett a Fazekasban, idővel ugyanott igazgatóhelyettes. Indult egy tankönyvíró pályázaton, ezután szerkesztője és

társszerzője volt több tankönyvnek és egyéb kiadványnak az irodalom- és nyelvtantanítás területéről, legvégül szerzője a Magyar irodalom c. könyvnek az Atlasz sorozatban. Pályája közepén bölcsészdoktori címet szerezett, a disszertációjában az olvasmányélményt elemezte. Közreműködött a vitakultúrához és a retorikához kapcsolódó disputa mozgalomban, alapító tagja volt egyebek között a Magyar Olvasástársaságnak. Megalapította és másfél évtizeden át szervezte a középiskolások tehetséggondozó Arany János Irodalmi Versenyét (az utódai ma is működtetik), elnöke volt a Magyar Irodalomtörténeti Társaság tanári tagozatának. Egy színészképző magániskolában esztétikát is tanított. Kórusokban, énekkarokban jó hatvan éve szerepel, jelenleg állandó tagja a Budapesti Vándor Kórusnak és a zuglói Szent István Király Oratóriumkórusnak.