DR. TRENCSÉNYI LÁSZLÓ*
Konferencia a „vezéreszméről”
– egy előadás
kommentekkel –
Jan
Sibelius (1865-1957)
Hosszú,
sikeres tanári pálya után Finnországból hazatért barátom, Szilvay
Csaba fordult hozzám, mint a Magyar Pedagógiai Társaság ektivistájához,
hogy segítsünk ünnepi tervei megvalósításában. Decemberben lesz - mondta még a
nyárelőn – Jan Sibeliusnak, a Kalevala népe fiának, Kullervo
és Tapiola szimfonikus költőjének 150. születési
évfordulója. Emlékezzünk az évfordulóra,
gazdagítsuk a muzsikáló magyar ifjúság repertoárját a jóformán csak a Finlandia című „zenei slágerből” ismert
későromantikusnak számító zeneszerző munkásságával.[1]
Bartók
Béla (1881-1945)
Örömmel
szegődtem társául. Magam is kedvelem az ilyen ünnepi alkalmakat. De
különösen tetszett az ötlet, mióta a „turáni vonal” újra dzsentroid
lenézéssel kezeli a messzi északiakhoz fűződő, felvilágosult
rokonsági legendákat (a nyelvtudományi bizonyítékokat is).
Megcsináljuk
– mondtam Csabának. S nyomban felidéződött az egy, fél generációval fiatalabb
Bartók Bélánk is akinek (liturgiáinkban, emlékezés-struktúránkban kedveljük a
kerek évfordulókat) halála következett be éppen 70 esztendeje. Jelképes dátum
ez. 1945. Ahogyan a búcsúzó mű, a Concerto fájdalmas, elégikus hangjai,
dallamfutamai ezt kifejezték, kifejezik. A szomorúság, a megrendülés nem csupán
a haza nem térhetés tragédiájának szól, de az emigráció egykori okának is.
(Egykori ok? M. Péter, a Münchenbe emigrált tehetséges, felnőtté
érő fiatal muzsikus, doktori vizsgájára készülő zenepedagógus éppen a
kerek évfordulós megemlékezésen üzente a nyilvánosságnak a Szabadság téri
Szabadság Színpadról Bartók halálának emléknapján: milyen „ádáz hatalmak” és
„ős patkány” terjesztette kórok kényszerítették a lépésre: idegen földön
újrakezdeni az ígéretes pályát.)
Vonjuk
össze a két évfordulót – hoztuk meg a döntést Sz. Csabával. Az „európai népek
együttélése a közös európai hazában” kínálta az iskoláknak, zeneiskoláknak,
zenepedagógusoknak tervezett program „mottóját”, Bartók levelezésének
közkeletű részletét: "Az én igazi vezéreszmém..., amelynek mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen
tudatában vagyok; a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé
minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem - amennyire
erőmből telik - szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam
semmiféle hatás alól…”
Így fogalmaztuk meg felhívásunkat, melyet a Parlando is közzétett. A felhíváshoz
csatlakozott programok számbavétele még
előttünk áll, de már is elmondhatjuk, hogy programot szervezett a
Crescendo Együttes, több koncertet adott – vidéken is – az Ádám Jenő
Zenekar (az Emlékbizottság tagja, Szentmáry Kálmán
vezényletével), Salgótarjánban a Trilla Trió (három helybéli zenepedagógus
együttese), Miskolcon a Deszkatemplomban orgona-hegedű koncertre került
sor, Szilvay
Csaba maga is előadásokkal, kurzusokkal járta az országot, a Fészek Klubban finn művészt
köszönthettek a zenebarátok, a zuglói
Álmos vezér téri általános iskolában rendhagyó órát tartott egy tanítónő,
Tápiószentmártonban zenetörténet órán emlékeztek
a nagy muzsikusokról. Októberben a Ferencvárosi Művelődési Központban
szervezett műsorban fellépett a Garabonciás tánc- és pantomim-együttes (a
XIX. századvég gyerekvilágát, játékait idéző műsorával, megszólaltak
a „Pávás” Forgórózsák, monori zongoristalány, az Ádám Jenő Zenekar.
Decemberben az iménti jegyzetben említett belvárosi program emelkedett ki (a
Szabolcsi Bence zeneiskola a programsorozatért felelősséget vállaló Színes
Húrok szakosztály bölcsőhelye). A Stefánia Palotában impozáns gála zárta a
ciklust, ennek
reflexiójára még visszatérünk.
A felhívás közzétételekor még nem tudtuk, mit hoz
az ősz. Elég lett volna
az évfordulókon, a zeneélet színesítésén túli pedagógiai
motivációnak az emlékezetes felmérés a hazai lakosságnak a „pirézek” iránti
zsigeri, előítéletes ellenszenvéről (ez volt a felmérés számára
kitalált, nem létező ismeretlen nemzet). De jöttek az őszi események,
s néhány nagyra becsült és áldozatosan szolidáris civil kezdeményezéstől
eltekintve, ugyanekkor a kormányzat gyűlöletkampánya mellett a „zemberek” megtalálták a bűnbakot a társadalom megannyi
bajára: ezek az idegenek, az idegen kultúrával érkező, idegen
hagyományokkal „fertőző” bevándorlók, akik idegen világokból hosszú
sorokban nekikeseredten, műanyagkulacsaik utolsó
cseppjeivel, reményeik utolsó morzsáival zarándokolnak nyugat felé.[2]
Van Bartóknak – folytattam előadásom az
egyetem termében - egy másik közismert idézete. 1943-ban írta gyűjtőútjainak
tapasztalataként (Népdalkutatás Kelet-európában című jegyzetében): „…
hadd mondjam még el, mit
tapasztaltam különféle nemzetiségű parasztoknak egymáshoz való viszonyát
illetőleg. Most, amikor ezek a népek felsőbb parancsra egymást ölik,
mikor olyasformának látszik az ottani világ, mintha különféle nemzetiségek
egymást egy kanál vízbe akarnák fojtani – és ezt halljuk róluk már évtizedek
óta: talán időszerű rámutatni arra, hogy a parasztokban ádáz
gyűlölködésnek más népek iránt nyoma sincs és sohasem volt. Békésen élnek
egymás mellett; mindegyik a saját nyelvén beszél, saját szokásait követi, és
természetesnek veszi, hogy másnyelvű szomszédja ugyanezt teszi. Döntő
bizonyíték erre a nép lelkének tükre: maguk a lírai népdalszövegek. Ezekben alig-alig
akadnak idegen nemzetiség ellen irányuló gondolatok. És ha akadnak is idegent
csúfoló sorok, ezek nem jelentenek többet, mint azok a népdalszövegek,
amelyekben a nép például saját papjának vagy önmagának fogyatékosságain mulat.
A parasztok közt békesség uralkodik; – gyűlölködést másfajtájúak
ellen csak felsőbb körök árasztanak!”
A szomszéd népek zenéje,
sőt távolabbi – így arab, török – kultúrák iránt érdeklődő, a
Táncszvitben a fentebb leírt „vezéreszmét” kifejtő zeneszerző a fenti
gondolat mindkét pólusát jól ismerte.
Zeneakadémiai feljebbvalói vádolták azzal annak idején, amikor román
népzenét gyűjtött, hogy egyenesen „román ügynök”, s a gyalogszerrel,
szekéren megtett hosszú utak során – ismerjük a kalandos történeteket – valóban
megtapasztalta a különböző kultúrák mindennapi „békés egymás mellett élésének” mondhatni naiv ideológiáit.[3]
De eltelt csaknem egy
évszázad. A „népként” megélt s megénekelt társadalmak jelentős része más
tapasztalatokat gyűjtött a sokszorosan meleg- és hidegháborús világban (akár - a magyar mártírköltővel
Radnótival szólva - : a „jajjal teli
Szerbia ormán” akkor és utóbb is, akár Európa más vidékein).
Volt ugyan az ifjúsági
kultúrának egy békés lázadása az apák háborús nemzedéke ellenében, a
„civilizált világ” ellenében. Nézőpontjuk szerint: a civilizációnak
nevezett elátkozott világot tagadó kivonulás volt ez, amott a diáktüntetések, a
szelíd virágú hippik, a napokon át tartó – ugyan sem sibeliusi,
sem bartóki hagyományokra építő – zenei fesztiválok, emitt a táncházasok „nomád
nemzedéke”. Hogy ne lett volna bartóki hagyománya ennek a zenének? Az Allegro
barbaro lüktetését – mint Picasso afrikai maszkok iránti rokonszenvező
érdeklődését – ideidézhetnénk példának.
Egy, a XX. század utolsó harmadát
(küzdelmekkel, reményekkel, vitákkal, újrakezdésekkel) végigélt-végigcsinált
XXI. századi pedagógus kereste ebben az előadásban felelőssége
határait, lehetőségeit. Vajon mi az az élmény, amely kézfogássá szelídíti,
kézfogássá nyitja a
nemzetek, régiók, városrészek,
szomszédságok egymásnak szembefeszülő ökleit? Van-e még a művészeteknek, éppen a
„nemzetközi” nyelven megszólaló, megszólaltatott muzsikának ilyen varázsereje?
Megteremti-e valami csodamalom – hogy a finn eposznak népek reményét kifejező
rekvizitjét idézzem – az energiának, élelemnek, jó és szép szónak azt a
bőségét (nem bánom: „alapjövedelmét”), amely kioltja az irigységnek
alapját? Azt az alapját, mely a modern pszichiáterek szerint, általuk Tantalusz-effektusnak nevezett élményként váltja ki az
antiszociális viselkedést („ő ihat, míg én nem”)?
Vannak reményteli
kísérletek. A jeles hegedűművész nevét adta annak a programnak,
melyben az értelmiség, jobbára művészeti élet legjobbjai látogatják a szegregátumok iskoláit, s egy új, más életminőségről
mesélnek, muzsikálnak az idejáró gyerekeknek. Egy latin-amerikai kezdeményezés
– El Simfonia – magyar változatát valósítják meg más
művészek a monori cigánytelepen, ahol együttesen szólal a muzsika. Snétberger, a
világhírű gitáros Felsőörsön további világhírű vendégeivel
tanítja a városvégi, faluszéli sorsból menekülő tehetségeket. A Színes
húrok programja – Szilvay Csaba barátom és Rossa
László „szabadalma” – a kezdő zenetanulóknak is közösen megélt, jóformán
zenekari hangzást varázsol. A zenei kézfogás szép mintáiban gyönyörködtünk az
őszön – vajon hányan kapcsoltunk ide a médiazajban? – a „gyerekpáva”
műsorait követve.[4]
De hát az ősz mégsem
erről szólt. Hazánkban sem. Európában sem. A világ más tájain sem.
Szállást kereső „szent családok” botorkálnak az alig csillagos
éjszakában. A gonosz kovácsoknak vajon
hány jólelkű vak leánya akad még? Ismerjük, sokan a karácsonyfa alatt
együtt énekeljük a balladás népéneket: az apja tilalma ellenére a megszülető
kis Jézus jászolába friss szénát is terítő
jószívű teremtésről.
S újra Radnóti-sor az
asszociációk sorában: ”van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?”
Van-e eszközünk tilinkószóval, síppal-dobbal-nádihegedűvel,
zongora tiszta hangján, gitárral, az újév táján házról – házra járó regösök láncosbotjának csörgésével megszelidíteni
a nekivadult emberiséget? „Írtam, mit is tehetnék” – válaszol a
költő a bombázó pilótának Radnóti Második eclogájában. Vagy Babits-csal szólván: „bátran
szólhassak, s mint rossz gégémből telik… s
ne fáradjak bele estelig, vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik.” Zártam szomorúan novemberi
előadásom.
A záró gála műsora decemberben igazi várakozás
teli élmény volt. A „jó hírekre” váró emberiséget jelképező nagyszámú –
nem kis részt nemzetközi – hallgatóság sokáig ünnepelte a Bartók és Sibelius
műveiből egybefont, Varga Zoltán meglepetésként megszólaltatott
harangjátékával záruló eseményt. A Solti Kamarazenekar, az Angelica
Kórus, az Új Liszt Ferenc Kórus, a szólista, Megyesi Schwarz Lucia megélte a
program jelentőségét. A teljesítmények zenei értékeit nyilván értékelik
majd (s nyilván magasra) az erre hivatott szakemberek.
Az én tisztem – e sorok írásakor, napokkal a
karácsonyi fények kigyúlása előtt – az, hogy a program pedagógiai
jelentőségén túl a sibeliusi, bartóki példa
emberi üzenetét erősítsem fel.