RECENZIÓ A SZAKPEDAGÓGIAI KÖRKÉP III. KÖTETÉRŐL

Művészetpedagógiai tanulmányok, ELTE, Bp., 2015.

(http://metodika.btk.elte.hu/file/TAMOP_BTK_BMK_4.pdf)

A 2015-ben megjelent, Bodnár Gábor és Szentgyörgyi Rudolf által szerkesztett művészetpedagógiai tanulmánykötet részeit tematikusan három részre osztották a könyv összeállítói: az első rész a zenepedagógiával, valamint az ide beillesztett médiapedagógiával foglalkozik, a második rész színház- és drámapedagógiával, a harmadik pedig a vizuális nevelés pedagógiájával.

A részletgazdag tanulmányokból kirajzolódó közös jegy: a művészetpedagógia nagy kompromisszumok árán tudja fenntartani magát, a létjogosultságáért küzd annak minden ága.

Az ének-zene oktatás helyzetéről Bodnár Gábor elgondolkodtató összefoglalót ad. Ennek a tárgynak a szocialista állami berendezkedés – abból a szempontból, hogy preferálták a tárgy oktatását – kedvezett. A piacgazdaságba való áttérésnek és a nyugati nyitásnak kedvezőtlen következményei lettek a tárgy életében, Bodnár Gábor szavaival élve: „A társadalom a maga módján gyerekes bosszút állt az egykori állami kedvencen.” Kodály országában a tanulók zenei teljesítménye jelentősen leromlott, a követelmények minimálisra redukálódtak (érdekesség, hogy a közoktatás ének-zene tanárainak képzése Budapesten például az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára került, kis kakukkfiókának egy egészen más típusú tudományos közegbe). Holott a tanárok munkája egyre nehezebb, hiszen a közoktatásban való ének-zene órák csökkenése, presztízsvesztesége következtében kénytelenek a képzetlenebb hallgatóknak is helyt adni, és őket a képzés folyamán a szakmailag elvárt színvonalra eljuttatni. A tanulmány sorra veszi a tanszék 30 éves történetét, melyből kitűnik, hogy a tanárok részéről a szakmai színvonal megtartása nagy erőfeszítéseket követelt: a mindenkori „rendszerhez”, a követelményhez való állandó igazodás jellemezte ezeket az éveket, akár egy kis alagsori pincében kellett is hangot képezni, akár jelentős túlórákat kell a tanszéken eltölteniük, akár kottát alig olvasó hallgatókkal bíbelődniük.

Az ELTE BTK Zenei Tanszéke a Zeneakadémia iránt szakmailag hűséges, az ELTE iránt pedig mélyen elkötelezett, e két szülőnek próbál megfelelni. Minden vágya, hogy ne mostoha, megtűrt gyermek lehessen, hanem szeretett, támogatott, akinek sokfélesége a legnagyobb előnye.

Bodnár Gábor tanulmányát „keserédesen”, de bizakodva zárja, reméljük, hangját meghallják e sorok olvasása közben is.

Czakó Dóra tanulmánya egy pozitív együttélést mutat be, a Zenei Tanszék, és a Psalmus Humanus Művészetpedagógiai Egyesület közös szakmai tevékenységének bemutatásával. Az egyesület célja a tehetség komplex fejlesztése, mely a művészetben nem a határvonalakat keresi, hanem épp az érintkezési felületeket, erre építi programjaikat. Czakó bemutatja tanulmányában a Kodály szellemében kifejlesztett pedagógus továbbképzési programot, melynek fő célja a tehetséggondozás.

Az óvodai zenetanítást az „idegen nyelv” tanításával vonja párhuzamba, a zenét segítségnek tekinti, bármely idegen nyelv elsajátítatásához. A tanulmány szerzője kiemeli az angol énekoktatás college-rendszerét, az utóbbi évtizedek oktatásbeli gyakori koncepcióváltásából való kitörési lehetőséget többek között az általa javasolt angol példából merített együttműködési modellben látja.

Szijártó Imre a médiaműveltség fejlesztésének módszertanával foglalkozott. E tanulmány alapvetése, hogy a tanulók ismereteik javát mozgóképekből szerzik, tehát a mozgóképértés fejlesztésére van szükség. Erre a fejlesztésre a magyar, rajz, és földrajz órákon lát lehetőséget, minderre a kerettantervi tartalmakat figyelembe véve ajánl koncepciót. Az itt ajánlott javaslatai valószínűleg egy IKT eszközökkel jól felszerelt iskolában tanító szakos pedagógusnak már eszébe juthattak, ha nem, ebből a tanulmányból meríthet ötleteket, hisz az pontról pontra végigveszi e három tárgy lehetséges médiaműveltséget építő területeit.

A kötet második fejezete a drámapedagógiával foglalkozik. A drámapedagógia egyre inkább feltörő területe a művészetoktatásnak. A veszprémi egyetemen már lehet drámapedagógiát akár mesterszak keretein belül is tanulni, de tanfolyamokon is találkozhat ilyen képzéssel egy tanár, sőt a szakirodalma is egyre bővül.

Eck Júlia neve a magyartanárok között ismerősen cseng, az irodalmat élővé, élménnyé teszi a drámajátéknak a tanításba való beemelésével. Felhívja a figyelmünket, hogy ha jól ismerjük a diákjainkat, fejlesztésükkel a diákok megélhetik az adott problémakört, amivel a műalkotás foglalkozik, a kreativitás teret kap, játékos úton történik a tanulás, ami nagyfokú tanulói aktivitást eredményez, és csoportos élményt ad. Eck Júlia tanulmányában számos drámajátékot említ, csoportosítja ezeket a pedagógus céljának megfelelően. A csoportépítő játékoktól, a közösség igényeit kiszolgáló játékoktól kezdve, a tanulást, a megértést segítő játékokon át, mindenre van módszere, s mindemellett nem felejt el képesség és készségfejlesztésben való elvárásokat sem. Játékokkal művet elemez, önálló alkotásokat vár el, irodalomtörténetet tanít. Így többféle ingerrel „támadja” meg a tanulók komfortzónáit. Az irodalomóráknak is hasznos színfoltjai lehetnek ezek a gyakorlatok, nyilván a szöveggel való találkozás mellett.

Bethlenfalvy Ádám tanulmányában az alkalmazott színház fogalmát négy típusba különíti el: szabályjátékok, gyermeki „mintha”-játék vagy dramatikus játék, színház, azaz színjátszás, valamint tanítási dráma. A típusokat formákra bontja, rendszerezi, vállalt célja, hogy körképet adjon a témáról, ennek a céljának eleget is tesz.

Bujtor Anna a Petőfi Irodalmi Múzeumban való drámapedagógiát mutatja be. A tanulmány rendkívül izgalmas képét festi fel annak, mennyire beleillik a múzeum életébe a drámapedagógia.

A múzeum kiállításaival is igyekszik megfelelni az elvárásoknak, pedagógiájával pedig kiszolgálja a gyerekek igényeit. A Petőfi-kiállítás játékainak segítségével egy olyan Petőfi kép elevenedhet fel, amely árnyalja az iskolában tanult Petőfi képünket, valamint a személyes bevonódás a márciusi események megértését, a korabeli társadalom megismerését is elősegíti. Petőfi színészi ambíciói is közelebb kerülnek számunkra a programban való részvétel során. Bujtor Anna rengeteg játékot felsorol a tanulmányában, melyek elmélyítik, élményszerűvé teszik a forradalmi eseményekről való tudásunkat is azáltal, hogy szerepekbe kerülnek a gyerekek, sőt, akár egy egész Petőfi-tárgyalásnak is részesei lehetünk.

Balázs Zoltán és Tarjánné Takács Katalin a Maladype Színház színházi nevelési programját mutatja be, Schilling Árpád pedig a Krétakör edukációs programjait. Bár mindkét tanulmány megteszi, de szerencsére egyik társulatnak sincs szüksége önmaga bemutatására, a számtalan elismerés, és nézői érdeklődés épp elég hitelt ad nekik, a köztudatban már az iskoláskorúak között is ott vannak. Színházi nevelési programjuk méltó mindkét társulathoz. Míg Eck Júlia a tanítás felől, addig a két társulat a színház felől közelít a színházi nevelés felé, a két irány találkozása a drámapedagógiában elképesztő eredmény.

A vizuális kultúra tanításának éppolyan története van, mint a zene tanításának, és éppolyan hányatott mindkét terület sorsa is. Kárpáti Andrea tömören végigvezeti a vizuális nevelés korszakait, mely számos ponton párhuzamba állítható az ének-zene oktatásáéval. Jelenleg a vizuális kultúra tantárgy is a kevés óraszám problémájával küzd, valamint az iskolák jellemzően alul felszereltek, a tankönyvellátás is nehéz feladat e területen. Kárpáti Andrea szerint a mai posztmodern „művészetoktatás” kifejezés sajnos idézőjelet kíván, ugyanis tananyagba emeli a közönségest, köznapit is, nem szelektál, vagy nem jól szelektál. Az ifjúság szubkultúráját bevonva cél egy közös pedagógiai eszköztár kialakítása, mely él a digitális vizuális világ identitást meghatározó eszköztárával. Fontos lenne továbbá a mindenkori kortárs művészet értésére, befogadására való pedagógiai segítség is, a multikulturális művészetpedagógiába lehetne kapaszkodni. A rajztanár feladatának meghatározásául a tanulmány számos utat kínál, érdemes lenne az egyik irányba elindulnia az említett szakterületnek.

Az egésznapos iskola koncepciója lehetőséget nyújtott egy komplex művészeti nevelés programfejlesztésének kidolgozására. Pallag Andrea írása tisztázza az ilyen irányú fejlesztés következményeit: a kutatás eredménye, hogy csak akkor lehet a tanórán kívüli fejlesztés sikeres, ha a művészet, mint a fejlesztés eszköze van jelen a folyamatban, például a kreativitás, szociális kompetencia vagy az esztétikai érzékenység kialakításához vezető úton. A hatásmérés eredményei szerint a program sikeresen javított a tanulók egymással való együttműködésében, az önértékelésükben, sőt az iskolai eredményeket is javította.

Kárpáti Andrea az integratív esztétikai nevelés kapcsán felhívja az olvasó figyelmét: az integráció pedagógiai szemlélet is, nemcsak tantervszervezési modell. A tantárgyi határok feloldását bár nem szorgalmazza, de a művészetek és a tudomány kapcsolódási pontjainak iskolai megjelenítésére törekszik. Kiemelkedő törekvések a képzőművészet és a zenei integráció között már a 20. században is megjelentek – ilyen az ELTE-BTK és a MOME közös kísérlete.

Zombori Béla tanulmányában a rajz OKTV-t ismerteti, a verseny szerkezetét, menetét mutatja be kifejezetten izgalmas olvasmányt nyújtva ezzel az olvasónak, hiszen a beküldött művek képeit közzéteszi, s elemzi is írásában, így a versenybe a szakértő szemével pillanthatunk bele.

A kötet gazdag, sokrétű tematikája arról győz meg, hogy sokan, sokféleképpen, de nagy intenzitással dolgoznak, elmélkednek az oktatás eredményesebbé tételéért. Csak remélhetjük, hogy az iskolában a diákokat a gyakorlatban tanító kollégáknak jut idejük, energiájuk nemcsak ezeknek a tanulmányoknak az elolvasására, hanem egy-egy – általuk érdemesnek vélt – ötlet, megoldási javaslat módszer kipróbálására.

Németh Eszter