„Meggyőződésem,
ha Kodály láthatta volna, hogy én Bachra bukfencezem a
gyerekekkel , akkor azt mondta volna, hogy hm…”
Tóth
Teréz* InterjúJA Kokas Klára zenepedagógussal,
az Agape –Zene -Életöröm Alapítvány létrehozójával
(2009)
Kokas Klára**
köszöntése 80. születésnapján (www.hirosnaptar.hu)
Kodálytól a
Kokas-módszerig
Miért különösen fontos a zenei
készségfejlesztésben a figyelem és a félfigyelem
következetes megkülönböztetése? A teljes figyelem kialakítása készség,
képesség, ami tanítható, fejleszthető, kondicionálható, vagy ritka, a
kiválasztottak birtokolta adottság?
Kodály-tanítványként kezdtem a pályámat, a Zeneakadémián végeztem. Az úgy nevezett Kodály-módszerrel kezdtem tanítani, bár Kodály sose nevezte ezt az ő módszerének. Az első munkám, doktori disszertációm is a kodályi alapoktól indul el és a zenei készségfejlesztés transzferhatásairól szól. Minden zenei képesség fejlesztése eleve a teljes figyelmen alapul. Ez a Kodály-módszerrel működő ének-zene tagozatos iskolákban, a hangszeres és énekórákon is így van. A pályám elején megbíztak a szombathelyi ének-zene tagozatos általános iskola létrehozásával, ahol a Kodály által kidolgozott ének és zeneoktatást magam is műveltem. Ma a nyíregyházi zenei általánosban Szabó Dénesék gyönyörű zenei figyelmet és zenére való érzelmi hangolódást valósítanak meg, ez abból fakad, hogy teljes figyelemmel dolgoznak. A Kodály nevével fémjelzett módszer a zenei képességfejlesztésnek egy intellektuálisan sűrített formája. Én úgy éreztem, hogy bizonyos helyzetekben ez kiegészítésre szorul…
Ha egy nagy koncertre elmegyünk, vagy egy kórust meghallgatunk, azt tapasztaljuk, hogy teljes figyelemmel szólalnak meg, mert ha nem, akkor az középszerű eredményt hoz. Vagy semmilyet… Az élet más területein gyakran félfigyelemmel végzünk különböző tevékenységeket, élünk, dolgozunk, gyereket nevelünk. Általános szülői tapasztalat, hogy szülő a mindennapjaiban félfigyelemmel figyel a gyerekére. A gyerek mond neki valamit, ó válaszol, de közben főz, telefonál, házi feladatot ellenőriz. A félfigyelem mindennapjainkban általános jelenség lett, de ha zenét félfigyelemmel művelsz, akkor az silány , középszerű vagy annál is rosszabb lesz. A zene művelése, mint műfaj megkívánja a teljes figyelmet.
Én ennek a romlását látom, végzetes romlását. Még koncerten figyelő közönség soraiban is látom a jelenséget, amit nem tudok másképp nevezni, mint a tévéközönség. Amikor az ember ott ül a tévé előtt, és közben mindent csinálhat. Mehet a tévében bármely műfaj, akár egy dráma vagy egy koncert te közben ehetsz, gyereket nevelsz, telefonálsz, sörözöl, stb. Általános jelenség, ami félfigyelemmel működik. Márai sokat ír erről. A Füveskönyvben, esszéiben, naplóiban figyelmeztet minket, hogy az életünkben legalább egy valamit csináljunk teljes figyelemmel. Az mindegy, hogy mit, de arra koncentráljunk. Márai gondolkodó emberként, illetve az irodalom művelőjeként jut erre a megállapításra. A zene ugyanakkor alkalmat ad arra, hogy az ember megerősítse önmagában a teljes figyelem képességét. Miért ad alkalmat? Azt hiszem azért, mert auditív inger. Hallani lehet, és a hallásra oda kell figyelni! Vizuálisan valami vibrálhat, az ember több mindenfélét lát egyszerre, de ha hallani akar, és hallásból akar informálódni, akkor azt nem lehet félfigyelemmel, mert különben nem fogja megjegyezni.
Én arra jöttem rá, hogy a zenei mozgás nem akadálya a teljes figyelem megvalósításának. Ez ettől különleges és egyedi. Azt állítom, hogy a gyereknél nem akkor érem el a teljes figyelmet, ha mint egy zenekar vagy egy kórus tagjaként, mozdulatlanul figyel. Mozoghat. De miért mozogjon? Mert gyerek. Mert eleme, hogy mozogjon. A pedagógusnak egyet kell elérnie, meg kell megtanítani a gyereknek, hogy ne legyen hangja miközben zenére mozog. Nem csaphat zajt, miközben zene szól. 30 év tapasztalata, hogy mindenféle trükkel, amit nevezhetünk Kokas-módszernek, elérem, hogy a különböző kultúrákban élő, a legkülönbözőbb helyzetekben lévő gyerekek megtanulják, hogy nem lehet hangjuk, de akár fejre is állhatnak, miközben hallgatják a zenét. Ez egyedi. Nem láttam ennek módját máshol.
Olyan egyszerűnek tűnik, mint a pofon. Azon gondolkodom, hogy ezt csak én találtam ki? Nyilván nem. Más is kitalálta, csak én gyerekekkel próbáltam ki, sok gyerekkel, és minden gyerekre egyenként odafigyelve. Létrehoztam egy módszert, amit át tudok adni. Alkalmam nyílt viszonylag korán megismerkedni a pedagógia nagyszerű újításaival: 1970 és 1973 között Amerikában dolgoztam. Winkler Márta akkor kezdett tanítani, amikor én hazajöttem, és elmentem hozzá „tanulni” a Váli utcai általános iskolába. Jártam Észak-Olaszországban, ahol a Montessori-pedagógiát tanulmányoztam. A zenei képzésben kiscsoportos foglalkozást megvalósítani nem lehet ugyanúgy, mint például nyelv vagy matematika tanításában. Ahhoz, hogy a zene megszólaljon mindenkinek oda kell figyelnie a kórusvezetőre, a zenetanárra vagy az éppen fölhangzó zenére. Nagyszerű, a kreativitást fejlesztő módszer az, ha a gyerekek kisebb csoportokban különböző feladatokat oldhatnak meg, de a zenei képzésben, a zene auditív műfaji jellegéből adódóan ez a módszer ily módon nem valósítható meg. Ennek majd egy sajátos formáját kell kialakítani a zeneoktatásban.
A foglakozásaimon a gyerekekkel egyszerre hallgatjuk a zenét. Viszont én, a tanító megteremtem annak a lehetőségét, hogy ő szabadon, különféleképpen mozogjon. A mozdulatokat filmjeimen rögzítjük, a régebbi felvételeket most digitalizáljuk. Jelenleg is dolgozom egy filmen, amelyben megjelenik majd az a gyerekcsoport, amelyikkel én dolgozom, látható, hogy a gyerekek szabadon mozoghatnak. Megteheti, hogy a fotelról lógva fejjel lefelé Mozart szimfóniára mozog. A filmen egyes részleteket lelassítunk és én elmondom, hogy mit látsz. Rengeteg jelenetet veszünk fel, 4 DVD készül, az elsőn 80 jelenet található.
Bach zenei fordulatai és a gyerekek bukfencei
Ugyanarra a zenére különböző gyerekek mozgásában akár hasonló
motívumokat is észre lehet venni?
Lehet hasonlóság, de mindegy. Nem ez a fontos! Nem szabad megtanítani nekik, hogy hogyan mozoghatnak ezeken a foglalkozásokon. Az a fontos, hogy a gyerek a saját ötleteit bontsa ki bizonyos keretek között. Ezt nem érheted el úgy, hogy megdicséred, mert azt csinálta, amit te szerettél volna, hogy csináljon. Azért kell megdicsérni, mert gyönyörű volt az, amit ő kitalált, miközben a zenére figyelt. Bukfencezett kettőt a Bach zenére, és éppen ott, ahol a zenében fordulatok vannak! Akkor azt mondom: nahát, ez igazán szép volt!
A másik gyerek fölugrál, a harmadik az asztal alól bújik elő, rengeteg változata van annak, amit a gyerekek kitalálnak. És akkor még nem beszéltünk a történeteikről.
Hogyan állapítod meg, hogy ez a mozgás a figyelemből fakad..
Látszik az arcán…
... vagy pedig egyszerűen bohóckodik?
Nyugodtan bohóckodhat! Szinte minden gyerek úgy kezdi a zenei mozgást, hogy bohóckodik. Mindamellett a gyerek tekintetéből rögtön kiderül, hogy odafigyel eközben a zenére vagy nem. A filmen is látható a közelképeken. A szülő vagy a pedagógus, ha valóban figyel a gyerekre, meg tudja állapítani, hogy milyen a gyereknek az a testi állapota, amiből kiderül, hogy ő belülről figyelt arra, amit csinált, vagy csak bohóckodott, hadonászott össze-vissza. Én azonban nem állítom le a gyereket. Akkor sem ha bohóckodik. Hagyom, hogy majd ebből aztán kibontson valamit. Soha nem mondom, hogy ez vagy az nem jó, vagy „tudsz te ennél szebbet is”! Nagyon vigyázok arra, hogy teljesen szabadon hagyjam őt mozogni, érezze, amit kitalált, biztos jó.
Hogyan tanítod meg a
gyereknek, hogy a zene van?
Úgy, hogy rövid a zenedarab. Egy-két perces, többnyire barokk tételek. Előfordul, hogy a tétel is mindössze két perces, vagy mi szerkesztjük ilyen hosszúságúra. A gyerekek két percig képes koncentrálni, megtanulja, hogy a zenének van eleje, vége, s eközben ő mozoghat, bohóckodhat, rohangálhat, hadonászhat. Aztán vége a zenének, csönd van, s eleinte a legtöbb gyerek ilyenkor még továbbfut, szaladgál nem véve tudomást arról, hogy a tételnek már vége. Mit teszel ilyenkor? Valahogy rá kell venned, hogy neki érdekes legyen odafigyelnie a zene elejére és a végére. Kitalálhatsz egy játékot a gyerekeknek: „amikor hallod, hogy vége a zenének találj rá egy szép mozdulatot!”. Hasra fekszik, vagy leül, bármi lehet…Ezzel az egyszerű játékkal megtaníthatod , hogy füleljen a zenére, figyelje mikor van vége. Meglepően hamar, szinte hónapok alatt megtanítod minden gyereknek mikor kezdődik és mikor végződik a tétel. Megtanulja. De, hogy azon belül mi történik a zenében, majd ő eldönti: bukfencezni akar, vagy négykézláb futni. Bármit.
És megismétlődnek ezek az „egypercesek”.
Igen! A tételek megismétlődnek. Az első meghallgatás után összegyűjtheted a gyerekeket, és beszélgetsz velük. Pozitív példákat hozol. Milyen ügyesen csináltad, Milyen szép volt az a mozdulatod, amikor vége lett a zenének. Ha ezt a módszert rendszeresen, következetesen csinálja a tanító, akkor a gyerek rájön, hogy azt honorálják, ha ő befejezi, akkor amikor be kell fejezni. Normális körülmények között a gyerek azt akarja, hogy a tanítója vagy a szülője örömmel nézze őt, szeretettel. Arra törekszik, hogy olyant tegyen, amiért őt dicsérni fogják. Nem feltétlen szavakkal, akkor is ha rámosolyognak. Ezzel a módszerrel hamar megtanítható a gyermek arra, hogy figyeljen a zene elejére és végére. És szeretni fogja a tanítót vagy a szülőjét. Igaz, ebben benne van a tanító személyes varázsa is. A végső cél azonban minden jó pedagógusnál, Winkler Mártánál is, nem az, hogy téged szeressen, hanem azt, amit csinál. Ha ezt meg tudod csinálni, akkor tudsz belőle egy olyan embert faragni, aki a társadalomnak pozitív szemléletű tagja lesz.
Én még mindig a teljes figyelemről beszélek, arról, hogy mivel éred el. Kérdésed úgy szólt, hogy a teljes figyelem tanítható vagy pedig alkati kérdés. Amikor én zenei mozgást tanítok, ahhoz ki kell alakítanom a gyerekben a teljes figyelmet, de ő akkor már nem a kodályi értelemben vett padban figyelő gyerek lesz. Egy Mozart- vagy egy Bach-tételre bukfencezik szerteszét a szobában, viszont a mozgásának, a zenével egyidejűleg van eleje és vége. Ezt meg kell tanítanod. A válaszom tehát igen, a teljes figyelem kialakítása a gyerekben tanítható, sőt tanítandó.
A csecsemő vele született képessége a teljes figyelemmel való összpontosítás. De elrontjuk. Általában zajokkal, folyamatos ingersorokkal leszoktatjuk arról, hogy egy bizonyos dologra összpontosítva teljes figyelemmel tudjon „dolgozni”.
Általában a gyerekek, ha
valamivel foglalatoskodnak, nehéz őket kibillenteni a
tevékenységükből…
Igen, de arra kell törekedni, hogy azzal foglalatoskodjon, amivel te szeretnéd. Ha azt szeretnéd, hogy Mozartot hallgasson, tedd el szem elől a kisautókat, csörgőket, mindenféle
,elterelő ingert keltő játékot.
A csönd hangja
és a teljes figyelem velünk született képessége
Gyakran Márait idézve arról
írsz, hogy ma a felnőtt ember ritkán képes a zenei élményben teljesen feloldódni
annyira, hogy az az érzelmi életére befolyással legyen.
Az embernek vele született tulajdonsága, hogy képes a teljes figyelemre. Az anyaméhben belül már figyelnie kell a magzatnak a hangokra, a zajokra, a csöndre. Már ott, természetes módon elkezdődik a figyelemre való képesség fejlesztése. Ezt nem a tanító tanítja meg. Annál is inkább, mivel a születés után mindez elromlik. Zajok, hangőrületek vesznek minket körül mindenütt – ez a mai kor embere számára természetes. Nem ismeri a kicsi hangzásokat, a víz hangját, a csöndet, a falevelek vagy az erdő hangját. A teljes figyelem gyakorlása helyett szétszóródik a figyelme, annyi inger éri a mindennapjaiban.
A szülők is megtarthatják, illetve tovább fejleszthetik a gyermekükben természetes módon meglévő képességet a teljes figyelem gyakorlására. A Montessori-pedagógiában a csönd-gyakorlatok ezt a célt szolgálják.
Szülőként vagy tanítóként nem az a feladatod, hogy egy új készséget taníts meg a gyereknek, a teljes figyelem képessége vele született adottsága, amit meg kell tartanod a gyerekben, illetve elő kell hoznod. A körülményeket biztosítanod kell, hogy a zenei figyelmet ne zavarják elterelő ingerek. El kell érned, hogy a gyerek csöndben legyen, mozgásának a zenével együtt legyen kezdete és vége. A mozgásában szabad miközben a zenére figyel. A zenefigyelem fejleszthető, később egészen magas szintű zenék befogadására is képessé teheted. Tehát tanítás, kondicionálás is a zenei figyelem fejlesztése..
Emberi terápia –
épek és sérültek terápiája
A módszered hitelessége,
ahogyan a gyerekekhez bizalommal fordulsz és megerősítő pedagógiai
eszközökkel vezeted őket a zene birodalmába személyiségükre is
megerősítő, önbizalom-növelő hatással van..
Tapasztalataid azonban nem csak az ép, hanem a valamilyen formában sérült
gyerekek terápiájában is gyümölcsözőek voltak.
Vak gyerekeknek tartottam terápiát. . A terápia a Vakok Intézetében azt jelentette, hogy egy vak gyerek, aki eleve rendkívül gátolt mozgású, megtanult szabadon mozogni a zenére. Van erről filmem is. A megtalált világ című. Egy Bach-concertóra táncolnak benne a gyerekek.
Náditündér 9 évig vett részt a foglalkozásainkon. Ölben hozták, mert teljesen béna volt. Kemény Ágnes az igazi neve, Náditündérnek a gyerekek kezdték szólítani. Ez is terápia volt, de nem Náditündéré, hanem a zenei foglalkozásokon részt vevő többieké, az ép gyereké. Megismerhették a Náditündér lehetőségeit, alkalmazkodtak hozzá és gyönyörű jeleneteket bontottak ki vele. Én ezt emberi terápiának nevezem, hiszen ők ép gyerekek voltak. Fontos volt, hogy a gyerekek és a szülők is komolyan vegyék az én barátnőmet, aki ott volt velünk kilenc évig és most is gyakran eljön a pedagógus továbbképzéseimre. Én megtanítom a csoportjaimnak, hogy aki sérült vagy mozgássérült, lehet szellemileg magasan fölöttünk. Kemény Ágnes szellemileg magasan fölöttünk van azáltal, hogy szenvedett.
A Csatárka utcai nevelőotthonban olyan gyerekeknek tartottam terápiát, akik nem családban nevelkedtek, s az 5-6 évesek kommunikációja egy családban nevelkedett 3 évesét érte el. 1 év alatt gyönyörű eredményeket értünk el, Vas Judittal készítettünk is erről egy filmet. Volt nagyon súlyos, elmebeli problémás gyerek, akit fölvett a csoport. Azért tudta őt felvenni, mert a csoport nagyon erőteljes, intenzív érzelmi életet élt. És kibírta azt is, hogy valakivel küzdjön. Bevette a csoportba.
Számomra a legfőbb tanulság az integráció kapcsán a csoport kialakításának felelőssége. A pedagógus tehet bármit, az elsősorban a csoport ügye, hogy befogadja a problémás gyereket vagy nem. A nevelő is csak akkor lehet sikeres, ha a csoportja együttműködik vele a sérült gyerek befogadásában.
Az életút:
egyediség és társak
Honnan volt benned a
meggyőződés, hogy neked ezt az életutat kell végigjárnod? Pedagógusként
és zenepedagógusként nem a kodályi főcsapást követted, hanem saját ösvényt
tapostál ki. Kodály-tanítványként
vállaltad a bírálatokat, kritikákat, konfliktusokat. Mi erősítette benned
azt a meggyőződést, hogy jó úton jársz, akkor is, amikor nem irányult
rád akkora figyelem, mint manapság?
Igen, meg kell várni azt a harminc évet…
Mégis hogyan csináltad ezt
40-50 éves korodban, amikor nem ilyen értő-befogadó légkör vett körül?
Hozzám gyakran jártak norvég pedagógusok tanulni a módszeremet. Egyszer az egyik megkérdezte, hogy lehet az, hogy engem nem csuktak le? Valószínű, azért nem, mert nem tartottak engem annyira veszélyesnek. Ha az ember óvodás gyerekekkel, vakokkal, süketekkel meg problémásokkal foglalkozik az nem volt olyan lényeges dolog. Ha én ezt magyar nyelvvel vagy történelemmel csináltam volna, vagy egy egyetemen, illetve olyan helyen ahol a továbbképzéssel több embert befolyásolok, akkor valószínű elküldtek volna az állásomból. Ez az egyik.
Hogy ezt én miért csináltam meg? Igazából Kodály miatt. Nekem Kodály mai napig is a példaképem. A z a személyes figyelem, amit énrám fordított, arra indított engem, hogy csináljak valami olyant, ami nekem nagyon fontos. Kodály maga volt ilyen. Tőle a személyes kapcsolat révén ezt meg lehetett tanulni. Kodály Sári, aki megnyitotta a születésnapi ünnepséget a Zeneakadémián hozott egy ajándékot nekem, egy történetet: amikor még szombathelyi tanárként egyszer a rádióban voltam, Kodály meglátott, s azt mondta a feleségének. „ez tehetséges”… Sári még azt is elmondta, hogy milyen ruha volt rajtam, annyira megmaradt benne, ugyanis elmondása szerint a férjétől ritkán lehetett hallani ezt a szót. Kodály azt látta meg bennem, azt a tehetséget, hogy én újítani fogok. Meg volt győződve arról, hogy ez így van. Amikor a megírtam a doktori disszertációmat a zenei transzferhatásokról, elintézte, hogy előadjam a kutatást az 1964-es ISME konferencián. . Képes volt arra, hogy kedden elintézze az én másnapi előadásomat. Mert fontosnak tartotta az eredményeimet, és vállalta a felelősséget azért, amit én ott elmondtam a zenei készségek fejlesztéséről, a zenei nevelés pozitív transzfer hatásáról más tantárgyak tanulásában.
Neki tudnia kellett, hogy én valami újat fogok csinálni. Meg tudta ítélni az emberről, hogy miben tehetséges és miben jó, s és azt csinálja meg. Körülötte megszámlálhatatlan dolog fejlődött ki. ..Meg vagyok arról győződve, hogy ő ha láthatta volna, hogy én Bachra bukfencezek a gyerekekkel -nem láthatta, mert nem élt akkor már - azt mondta volna, „hm…”, nem mondott volna többet , mert kevés beszédű ember volt, tudjuk. Nem akart dicsérni embereket, de biccentett és rám nézett volna…
Miért csináltam végig? Alkati kérdés… Barkóczy Ilona mondta a születésnapomon a Zeneakadémián, hogy ő azért csinálta meg a híres kecskeméti vizsgálatait, a kodályi zenei nevelés pszichológiai hatásvizsgálatait , mert Kokas Klári olyan csökönyös volt, nem hagyta békén. Addig járt a nyakamra, amíg meg nem csináltam - mondta. Ha én valamiről meggyőződtem magamban, hogy ez fontos, és látom a gyerekeken , hogy ez jó, akkor én ezt végig fogom csinálni. Az hogy nehézségek vannak? Mindnyájunknak vannak nehézségei.
Még valami. Sose kellett, hogy versengjek. Velem senki nem állt le versengeni. Ki akart volna vak gyerekek, süket gyerekek közé menni? Nem volt versenytárs. Nem akartam vezető vagy igazgató lenni. Több pénzt kapni… Nem volt fontos. Voltak azonban fontos dolgok, amelyekből nem volt szabad engedni. Muszáj volt megcsinálni. Ez a természetem. Ha én úgy érzem, hogy valami fontos számomra azt végig csinálom, s ami nem az, azt hagyom. Mindig voltak körülöttem, akik támadtak, ma is, de ami fontosabb, hogy rengetegen támogattak! Ez nem egy egyedi életút volt, amiben nekem egyedül kellett küzdenem ebben az országban! Erről szó sincs! Körülöttem mindig rengeteg támogató szülő volt! A Budapesti Művelődési Központban heti két alkalommal 40-50 szülő hozta oda a gyermekét. Mindig voltak körülöttem emberek…általában szülők. Azt mondhatom, hogy sokkal több szülő állt mellettem támaszul, mint pedagógus… Az én törekvéseimnek mindig a szülők voltak az alapvető támaszai.
Hivatástudat és
transzcendencia
A gyerekek mozgásos
átváltozásaiban jellegzetes mesei és természetmotívumokat találunk. … Esetleírásaidban,
esszéidben ugyanakkor a zenei élmény kapcsán nem ritka a transzcendens élmény,
istenélmény leírása sem. Jellegzetes motívumod a szivárvány: égi és földi
összekapcsolása.
Ez részint abból fakad, hogy vallásos vagyok, részint az a zene, amit használok néha egyházi zene, vagy mint Bach h-moll miséje vallási vonatkozású. De nem feltétlenül szükséges, hogy a zenét vallási tartalmú szöveg támassza alá! Nem kell, hogy a zenedarab vallásos vagy istenre vonatkozó tartalmú legyen ahhoz, hogy táplálja az én lelki , érzelmi életemet, és közvetítse azt a transzcendens istenélményt ,ami nekem is élményem, sok szülőnek, és ami a legérdekesebb elsősorban a gyerekeknek is. Születésnapomon bemutattam egy most készülő filmemből egy részletet, a Budapesti Művelődési Központban felvett anyagot, amelyen a gyerekek a h-moll mise a feltámadásról szóló Et Resurexit tételére táncoltak. Akkoriban, amikor a jelenetet felvettük Magyarországon még nem lehetett nyíltan, iskolában vallási vonatkozású dolgokról beszélni.
A gyerekek Bach h-moll miséjéből a feltámadásról szóló Et Resurexitre táncoltak. A történetük az volt, hogy csigák. Borsi és a csigák, elkezdtük rágcsálni, mondja az egyik gyerek, Borsit. Nagyon finom volt. Mi, a csigák ettük Borsit, a virágot… Aztán levettem a házamat, megdöntöttem a másik virágot, abba töltöttem a harmatcseppeket, megöntöztem Borsit, a cseppjeimet rácsepegtettem Borsira és láttam rajta, hogy jól esik neki.
Nem tudhattuk, hogy azok a gyerekek valaha hallhattak Jézusról. Abban a társadalmi rendben a gyerekek nem tudhattak Jézusról, ennél fogva ezt csak a zene közvetíthette. Feltehetően nem is ismerhették a h-moll misét. Olyan transzcendens élményt közvetített a zene, amit Bach is megélt a zene írásakor. Kikerekedett a történet: hogy én levettem a csigaházamat, megdöntöttem a virágot, abba töltöttem bele a harmatcseppeket, megöntöztem azt, akit én, mint csiga szétrágtam, tehát gonoszságot követtem el, de megöntöztem, és kivirult. Ha én feltámadásról beszélek, akkor a feltámadásban azt nézem, hogy ebben mi az emberi tanulság. Milyen legyek én? Hogy én feltámaszthassam a körülöttem állókat, a földön botorkálókat. Vajon levesszük-e a házunkat, hogy vagyonunktól megszabaduljunk, és abból javítsunk meg dolgokat, életeket és embereket. Ezt tanuljuk meg a gyerekektől. Ez az én válaszom arra, hogy mit nevezek transzcendens élménynek. A gyerekeknek a művészet ezt mondta… Ezt azok a zenék, amit én kiválasztok, közvetítik, legyen az Bach Et Resurexit, vagy egy hegedűverseny, vagy zongora. Annak, aki azt alkotta, annak transzcendens élményt jelentett. Ez is benne lesz a most készülő filmemben.
(Forrás: Új Pedagógiai Szemle, 2009/7. sz.)