Emlékezzünk HÖCHTL  MARGITra (1894-1969)!

Ki volt hát ő?

Jó ötven éve távozott Szegedről, a zenekonzervatóriumból, a 18-as számú zongorateremből, majd az életből is. Úgy hívták: Höchtl Margit. Ami foghatót tudunk biográfiai adataiból, személyes sorsáról, alig valami. Igaz is, élete, egész lénye oly kivételes volt és egyszeri, alig is hihető, mint egy tünemény.

Igazi nagy művész volt, pódiumra született, akit körülményei a mi javunkra és szerencsénkre itt tartóztattak, e viszonylag szűk térben, s így Európa hangversenydobogói â013 igazságtalanul persze - nélkülözni voltak kénytelenek. A külhoni tanulmányok után tehát jött Debrecen, Szeged. Bizonyos értelemben ennyi is elég lehetett. Hiszen a zongorától méternyi távolságban már gyámolításra szorult. Ez a világban, de még a közvetlen környezetében is csak csetlő-botló ember a zongora mellett, vagy a zeneirodalom legnehezebben megközelíthető darabjainak kellős közepén is a fölényes magabiztosság birtokában, mindig és minden helyzetben képes volt a legmagasabb rendű művészi élményt nyújtani, otthonosan mozogni olyannyira, hogy sem az először látott kottakép, sem a 30 éve játszott darab hangversenyszerű előadása  nem hozta zavarba. A Wohltemperiertes Klavier prelúdiumait és fúgáit ugyanúgy kotta nélkül játszotta elő, mint Schumannt, vagy Beethoven zongoraversenyeit. Repertoárja felölelte a zongorairodalom legjavát Bachtól Bartókig.

E kis nagyvilág körülötte nem az ő méreteire volt szabva, annyi bizonyos. Művészetének nagyságrendje és a családi háttér, valamint a történelem determinálta életlehetőségek sajnos sosem kerültek nála arányba. Megéreztük ugyan rendkívüliségét, de szokványos mérőeszközzel az ő tehetsége és teljesítményei, zenei memóriája tán nem is voltak mérhetőek.

Emberi mivoltát illetően sem állíthatunk kevesebbet, mint hogy páratlanul tiszta jellem volt. Olykor, ha kinyilatkoztatta is elmarasztaló véleményét valamely jelenségről, művészi produkcióról, mindig az igazság nevében tette, annak az igazságnak az érvényre juttatásával, mely nem alattomban, vagy holmi udvarias gesztusba csomagoltan ér célt, nem is konveniál, hanem nyíltan szól. Ebben a megnyilvánulásban pedig árnyalatnyi sem létezett az önigazolásnak abból a szándékából, mely a másik fél maliciózus elítélésével manipulál. Nem tudta elnézni, ami rossz, de szerette és tisztelte a tehetséget. Kibontakoztatásán fáradhatatlanul munkálkodott.

Höchtl Margit nem kisebb személyiségnek, mint az európai zeneirodalom jelentős alakjának, a zeneszerzőnek, zongoraművésznek és iskolateremtő didaktának, Liszt Ferencnek volt Szendy Árpádon keresztül másodkézből való növendéke. Magyarországi tanulmányai után még az akkor Bécsben működő híresség, Leopold Godowski kurzusain is részt vett, ahogy ő emlegette utótanulmányai célját, "technikáját igazítandó". Chopint, Lisztet, Schumannt kortársai közül ugyan ki tolmácsolhatta volna hitelesebben nála? Kar- és ujjtechnikáját bámulhattuk, növendékek, s ahogyan egy témát meg tudott szólaltatni, élővé tudott varázsolni, hogy mint egy relief emelkedjék ki a zenei közegben. A polifonikus megszólaltatás barokk kontrasztjai, a dallam és kíséret klasszika vagy a romantika diktálta dinamikai arányai, a forma, a stílus elevensége mind-mind tanulható volt tőle.

Mint tanár, mindig a helyzet ura volt, igényességével bőséges példát nyújtott arra, hogy az olcsóbb, netán hatásvadászó megoldásoktól óvakodva, mindig a legtöbbet nyújtsa a növendék. Nem sulykolt, de hatott, ösztönzött. Nála nem volt szabad hibázni, mint ahogy ő sem hibázott soha. A zenei szöveg biztos tudására épített, de egyetlen hang sem szólalhatott meg nála a szerzői üzenet tolmácsolása és kifejező ereje, a bensőséges emberi-művészi jelenlét nélkül. Az érzelmi átfűtöttség tette előadását élővé, erősen megkülönböztetve zongoraművészetét a kellő ízlés, stílus- és arányérzék hiányával mesterkedő, maníros interpretációktól, melyek bizony a romantikusok, s tán leginkább Chopin ürügyén meg-megjelentek a kortárs produkciókban, s mi tagadás, megjelennek ma is.

Ennek a példának tovább kell élnie. S ha nem maradt utána más fogható, mint egyetlen, meglehetősen gyenge amatőr készítésű magnószalag, vagy a debreceni jeltelen sír, a látszólag nyomtalan, halál elnyelte élet és művészet nyomvonala még – hisszük – megvan. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kara őrzi az emléktáblát, melyet egykori növendékei állítottak tiszteletére 2008-ban.

---

Én magam hat évig tanulhattam nála. Az a szellemi muníció, melyet ezen időszak alatt megszereztem, a kezdet nehézségein is átsegített, továbbjutást és tágítható horizontot ígért.

Czilczer Olga