„Philemon elment…”
Búcsú Aracsi Lászlótól, a Szegedi Tudományegyetem
Zeneművészeti Karának nyugalmazott főiskolai docensétől
Tisztelt gyászoló család, tisztelt
gyászoló közösség, kedves kollégák!
Az utóbbi években sajnos már hiába vártuk
hangversenyeinkre fürkésző tekintettel Aracsi László tanár úr jellegzetes
alakját. Személyesen a koncerteken már nem találkozhattunk vele, nem lehetett
jelen, mivel megrendült egészségi állapota ezt nem tette lehetővé. Korábban
mindig szívesen látogatta a Fricsay és a Liszt
teremben tartott zenei eseményeinket.
Szeretett korán érkezni kedves feleségével a
hangversenyek előtt, hogy maradjon egy kis idő a kötetlen
beszélgetésre is az egykori tanár társakkal, hallgatókkal. Minden érdekelte,
ami az intézményben történt, legyen az oktatási, vagy személyes természetű
dolog. Vezetői és tapasztalt pedagógusi mentalitása nem illant el
nyugalomba vonulása után sem.
Mélyen belém vésődött, ahogyan teltek az
évek, és jöttek újra és újra – együtt - ebbe a jó hangulatú, zsibongó világba,
ahol az idő múlását leginkább az épület állapotának rohamos lepusztulása
jelezte…
Ők kicsit lassabbak, óvatosabbak,
megfontoltabbak lettek, de egymás mellől nem tágítva, szinte összeforrva,
egymásba karolva vagy éppen egymás kezét fogva - jöttek - szinte a menetrendek
pontosságát betartva.
Megrendítőnek nem, de meghatónak találom
most is ezt a képet, amikor itt önök előtt felidézem.
Egy
Philemon most elment, elindult utolsó útjára, de annyi
szeretetet adott és hagyott hátra Baucisának, amely
biztosan végig kíséri majd élete útján.
Ritkán érez az ember ilyen erős analógiát a
mindennapok világában, amely szinte közvetlenül kelti életre az ősi
mitikus emlékeket.
Tisztelt gyászoló közösség, kedves kollégák!
Ma gyakran ejtünk szót arról, hogy a tehetségnek
milyen sokféle megjelenési formája létezik. A különböző tehetséggondozó
programok nagymértékben segítenek is a speciális képességek kibontásában. Van, aki a látás művészetében, van aki a hallás, a mozgás művészetében, vagy van, aki
egy hangszeren, pl. a zongorajáték művészetének gyakorlásában jut
előbbre társainál. A példákat hosszasan lehetne még sorolni…
De van, aki az
öregedés művészetében ismer fel számos új dolgot és ad példát a
fiatalabb generációknak. Ebben a tekintetben Aracsi László tanár úr és kedves
felesége Ágica sokunknak mintát szolgáltattak. Segítettek megérteni a létezés csodáját,
a mindennapok szépségét és az új nap új esélyeinek lehetőségét.
Aracsi László tanár úr szép, hosszú élete – az
eddig elmondottak alapján is – teljes egésznek mondható. Hű társa és párja
mellett egy nagy és boldog család édesapja, nagypapája és dédpapája lehetett.
Családtagjai rajongva szerették ezt az önzetlen, jólelkű embert, aki
mindent megtett az ő boldogságukért.
A magyar nyelv milyen szépen képes azt kifejezni,
amikor valakire azt mondhatjuk, áldott
jó ember volt. Tanár úr ezt a megnevezést méltán érdemelte ki és viseli természetesen
a jövőben is.
Ez a tartalmas és szép, hosszú élet a
hódmezővásárhelyi gyökerektől a Zeneakadémia csodaszép épületéig és
hírneves képzéséig ívelt a tanulmányok alatt. Az ott szerzett alapos
stúdiumokat tanárként gazdagon kamatoztatta Szegeden a Tömörkény István
Gimnázium és Művészeti Szakközépiskolában, ahol évtizedekig tanított
szolfézst és népzenét, voltaképpen olyan tárgyakat, amelyek a zenész-diákok
tudásának elméleti megalapozását adják.
Magam is növendéke voltam, így mondhatom, hogy
diákként nagy érdeklődéssel és élvezettel vettünk részt ezeken az órákon,
mivel a Tanár úr - ellentétben néhány szolfézs tanárral - nem akarta
sanyargatni, stesszelni és kedvét szegni sok ambiciózus
hangszeres tehetségnek.
A Kodály- módszernek ő valóban a velejét
adta: az emberformáló, nyitott lelkületű, jó fülű, zenét írni és
olvasni jól tudó diákok típusát formálva. Remek ritmusgyakorlatokat készített,
ill. improvizált, majd azok pontos visszaadását kérte tőlünk. Az ilyen
órák természetes velejárója volt a szolmizálás is, amiben ő a
virtuozitásával, például a Galántai táncok témájának bemutatásával igazi
bajnoknak számított.
A népzene órákon nem csak az elemzés került a
középpontba. Az őszinte, még romlatlan közegben született mini
remekművek, a népdalok hiteles előadása volt igazán fontos. Ezeket az
igazi kincseket nagyon alaposan kellett ismernünk, valamennyi versszakot fel
kellett mondanunk. Mi ilyen módon töltekeztünk a tiszta forrásból, egy ízig-vérig
nemes lelkületű, nagy-tudású tanártól.
A későbbi években kamarazenét is tanított,
majd különböző kamarazenekarokat vezetett a Tanár úr nagy odaadással. A Konzervetórium és a Zeneművészeti Kar Vivaldi
Kamarazenekarának fellépései mindig szép emlékeket hagytak hátra, ezekre jól
esik visszaemlékezni most is, így pl. 2000-ben a Bach 250 perces jubileumi
koncertre, ahol a Tisza Lajos krt. 79-81 apraja-nagyja szerepelt, vagy a
nagyváradi és a temesvári szereplésekre, ahol mindig lehetőséget kaptak a
legtehetségesebb hangszeres tanulók a zenekari kíséretes versenymű tételek
megszólaltatására.
Elsőként utazott a Vivaldi Kamarazenekar Battonyára
is, a frissen felavatott SOS Gyermekfaluba karácsonyi koncertre, a Jeunesses Musical szervezésében. A zenekari tagok nagy
szeretettel készítették az ajándékcsomagokat a nevelőszülők és a kis
árvák legnagyobb örömére. Tanár úr mindig nagy lelkesedéssel készült és
dirigált. Karnagyi fellépéseire is sokan emlékezhetnek, különösen a Szegedi
Általános Munkáskórus tagjai, akikkel hazai dobogókon kívül szép sikerrel
szerepelt még Angliában, Bulgáriában és az egykori Jugoszlávia különböző
városaiban.
A mintegy másfél évtizedes igazgatóhelyettesi
időszakában nagy feladat hárult a Tanár úrra. Ekkor valójában a Tömörkény
István Gimnázium és Zeneművészeti Szakközépiskola szakmai irányítója volt,
felelőssége is igen jelentősnek mondható.
Fáradtságot nem ismerve, az egészségét nem
kímélve, tiszteletet kiváltva látta el ezt az igen bonyolult és összetett
tevékenységet.
Aracsi László, mint a Szegedi Tudományegyetem
Zeneművészeti Karának nyugalmazott főiskolai docense 86 éves korában
távozott örökre. A Délmagyarország
2016. április 2.-i számában megjelent gyászhírhez kapcsolódó idézetet szó
szerint szeretném felolvasni: „Isten gondoskodó szeretete végig kíséri földi életünk minden
napját, megváltó szeretete pedig örök élettel ajándékoz meg, mely felett nincs
hatalma a halálnak.” Úgy vélem, hogy ennek szellemében ide kívánkozik még a
Kodály Zoltán által is feldolgozott 150.Genfi
zsoltár néhány verssora:
„Dicsérjétek az Urat!
Áldjátok ő szentvoltát!
…
Dicsérjétek őt kürtben
Ékes éneklésben, hegedűkben, lantokban
És hangos citerákban az Úrnak zengedezzetek!
Sípokban, orgonákban és más szép muzsikákban
Örvendjetek az Istennek!”
Tisztelt gyászoló család!
Kérem, engedjenek meg most nekem egy személyes
gondolatot. A napokban kísértük utolsó útjára idősebbik bátyámat is. A
róla készült, még derűt sugárzó fénykép alatt a következő mondat
állt: „ Köszönöm, hogy utolsó utamon velem voltál.”
Ő orvos volt, Aracsi László művész-
tanár, valójában mindketten embertársaik testi-lelki gyógyítói, nevelői,
akik pályájukkal és hivatásukkal mindig önzetlenül segítettek másokon.
Mivel Tanár úr az utóbbi években szeretett
verseket írni, melyeket ő nem tartott ugyan műalkotásoknak, mindössze
pillanatnyi érzéseit tükröző ” rímes gondolatoknak”, ezekből
szeretnék most elmondani egyet.
Így zárszóként Aracsi László saját gondolataival búcsúzom
a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kar vezetősége, oktatói, hallgatói
és a magam nevében.
Aracsi
László
Utórezzenések
Úgy lepergett eddigi
életem,
Mint őszi hulló
levelek;
Tarka színekben.
Hosszú utat megtettem
Szárnyalva,
szárnyaszegetten
A muzsika hatalmas
tengerében.
Apró csodákat élhettem át
Megismertem a zene
hatalmát
Megremegtette szívem érzésvilágát.
Varázsosan szép és
szomorú hangjai
Eljutottak a szívemig,
s lelkem mélyéig.
Tisztelt Tanár úr! Drága Laci!
Isten veled, nyugodj békében!
Dr. Kerek Ferenc
a
Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának
egyetemi tanára
2016. április 8. (péntek) 11 óra
Újszegedi temető