Erdő-Schaffer Rita

„Anyám helyett anyám volt”

Tanári attitűdök jelentősége a (zene) oktatásban

Az illusztráció a XX. kerületi Lajtha László AMI zongoraóráján készült

Napjainkban szerencsére egyre többet olvashatunk, hallhatunk különböző folyóiratokban, lapokban, szakirodalomban a tanári attitűdök jelentőségéről. Talán bátran állíthatjuk, hogy általánossá vált az a nézet, miszerint a gyermekeinkkel foglalkozó dajkák, óvónők, tanítónők, tanárok, sőt a professzorok személyisége, kommunikációja az esetek többségében döntő jelentőségű a rájuk bízott gyerekek, felnőttek motivációjában. A magam részéről vallom, hogy személyiségünk egy életen át fejlődik (fejlődhet), viszont tudjuk, hogy fő személyiség vonásaink fiatal felnőtt korra kialakulnak. Erre a folyamatra van jelentős befolyással környezetünk, természetesen elsősorban szüleink, családunk. Bizony hamar elérkezik az az életkor, amikor közösségbe kerülünk – legkésőbb harmadik életévünket betöltve – és ettől az időszaktól kezdve a velünk foglalkozó óvodapedagógusok (majd később tanítónők, tanárok stb.) attitűdje, hozzánk való viszonyulása óriási jelentőséggel bír saját személyiségünk alakulásában. Ők, attól az időszaktól kezdve egyfajta minta az életünkben, ami a későbbiek folyamán akár pályaválasztásunkra is hatással lehet. Ezer és ezer visszajelzést kapunk ezektől a felnőttektől, ezer és ezer megerősítést, motiválást, de bizony sebet, karcolást is. Óriási jelentőségűnek tartom az említett szakemberek felkészültségét erre a területre. Itt most – értelem szerűen - nem a szakmai felkészültségről szeretnék írni, nyilván az is fontos. (Tiszteletre méltó, amikor egy szakember rengeteg információt, adatot gyűjt magába és pontosan vissza is tudja ezeket idézni. Ám kérdés, ha az adathalmaz visszaadása nem párosul egy elfogadó, támogató, motiváló attitűddel, vajon milyen eredménnyel fog megmaradni akár csak a töredéke is a hallgatóságban?...)

A kommunikáció, az érzelmek felismerése, megfejtése, feldolgozása, átadása egy éppen alakuló személyiségnél döntő jelentőségű. Szerencsére egyre több lehetősége nyílik a főiskolákon, egyetemeken a hallgatóknak arra, hogy megtapasztalják ennek a területnek a jelentőségét. A magam részéről az egyik legfontosabb útnak, lehetőségnek az említett tapasztalatszerzésre (akár szakemberek, ill. bárki más számára) az önismeret útját gondolom. Az igazi, mély önismeret megszerzésének számos lehetősége van. Most egy olyan témához érkeztünk, ami szinte kimeríthetetlen, és bár szívesen mélyülök el benne, nem szeretnék eltávolodni eredeti címünktől.

„Hogy jön ide a zeneoktatás?” Kérdezhetnénk.

Bizony sok szinten.

Gondoljunk bele: sajnos egyre általánosabb az az életmód, munkamód, miszerint reggel elvisszük gyermekünket bölcsbe, oviba, iskolába, majd – szerencsés esetben – délután öt körül újra találkozunk vele. (Sajnos az átlag egyre inkább az esti hat órát jelöli meg, amikor a munkából el tud jönni, családdal tud lenni…) A közös „program” a leggyakrabban a valahová való rohanásból áll, bevásárlás, otthoni teendők, „kész vagy-e a leckével” jellegű kérdésekkel megtűzdelve. Nyilván szeretnénk gyermekünket különórára járatni, hisz a mai „rohanó világban” akkor fog tudni jól érvényesülni, ha minél több területen van egy kis alapképzetsége – legalábbis azt hisszük.

Amennyiben a különórák megválasztásánál a zenére esik a döntésünk már nagy esélyünk van rá, hogy a gyerekünk tényleg valami pluszt kaphat. Itt azért fontosnak tartok valamit kihangsúlyozni. Semmi esetre sem szeretnék megbántani semmilyen szakembert, tanárt, aki nem zenei különórát tart. A foglalkozás vezető személyisége, attitűdje – hiszem, hogy – minden területen rendkívül fontos, számos esetben döntő. A zenénél „csupán csak” az a plusz szerepel, ami a zene alaptulajdonságával, ténnyel jár együtt, miszerint a zene mindig, minden körülmények között – akár akarjuk, akár nem, akár elfogadjuk, akár nem - a tudatalattira hat, ráadásul nagymértékben. A zenével mindig érzelmeket közvetítünk, ill. kapunk. Részben ezért van nagyobb jelentősége, ha valakinek rendszeresen, éveken keresztül adódik lehetősége aktívan foglalkozni a zenével. (Ez a tény felnőttekre is igaz!)

Egyik útja ennek a hangszertanulás.

A hangszeres zenetanulásnak rengeteg „hozadéka” van. Szerencsére egyre több cikket, tanulmányt lehet olvasni, előadást hallani a „zenész agyról”, a neuronok kapcsolódásáról, gondolkodási struktúrákról, stb. Úgy gondolom, van egy területe ennek a témának, ami egy természetes velejárója, egy általános tény, viszont a jelentőségének mégsem tulajdonítunk akkora súlyt. Ez pedig az a helyzet, körülmény, kontextus, amiben a hangszeres órák zajlanak. Nálunk Magyarországon az esetek döntő többségében a hangszeres oktatás úgynevezett duál helyzetben történik. Vagyis az órákon egy tanár, egy diák vesz részt. Igen, persze, ezt tudjuk….Na, és?... Gondoljunk bele hány olyan gyermek van, akivel rendszeresen, heti két alkalommal legalább fél-fél órát közösen tölt el édesanyja, édesapja? Amikor csak vele foglalkozik, nem a bevásárlással, vacsorával, fürdéssel, stb. Szomorú tény, de akkor is igaz, hogy a gyerekek nagy többsége ezt a fajta figyelmet nem kapja meg. Viszont a hangszeres órán, heti két alkalommal biztos, hogy rá fog figyelni a tanár. A gyermek előre tudja, hogy mikor vannak az órái, - jó esetben, egész tanévben, ugyanabban az időpontban – tud rá készülni, hangolódni. A hangszeres tanulmányok kezdetén tanár és növendék között, különböző mértékben, de mindig van egy kis feszengés. Egyrészről természetesen meg kell, hogy mindkét fél ismerje és szokja a másik személyiségét. A másik, ami nagyon új a növendékeknek – dehogyis új, inkább szinte teljesen elfelejtett - az éppen a duál helyzet. A gyerekek általában nyolc, kilenc évesen jutnak a hangszertanulás lehetőségéhez. A már említett három éves korban bekerültek egy-egy közösségbe, attól kezdve napjaik jelentős részét ennek a közösségnek a tagjaként élik. A közösségek vezetői – természetesen – osztott figyelemmel kell, hogy dolgozzanak. (Itt véletlenül sem szeretném a közösségek fontosságát a háttérbe szorítani. Pusztán csak nagyon elkeserítő az a tény, hogy kevés az a szülő, aki ettől a korszaktól kezdve igazán „minőségi időt” tölt, tölthet a gyermekével.) A gyermek életében eltelik öt, hat év mire - szerencsés esetben – hangszeres órán találja magát. Ettől kezdve rendszeresen találkozik hangszeres tanárával, kialakul közöttük egy személyes kapcsolat. Ami személyes, hiszen pont arról a gyermekről szól, aki részt vesz benne, és pont az adott tanárról. A tanár csak őrá figyel, személyisége teljes skálájával. A kommunikáció kétirányú, oda-vissza hat, éppen ettől válik (válhat) valódi kapcsolattá. Valami újat, talán már majdnem elfelejtettet élhet át a gyermek. Ráadásul ennek a kapcsolatnak az egyik meghatározó eleme maga a zene, sajátos, mélyen a tudatalattira ható hatásmechanizmusával. (A zene hatásairól szintén sokfelé lehet olvasni. Ez is egy hosszú, izgalmas téma, amit nem ennek az írásnak a keretin belül szeretnék kifejteni.)

Amennyiben a hangszeres tanár személyisége, attitűdje kellően nyitott, érzékeny, hihetetlen rövid idő alatt képes lehet felmérni azt, hogy mire van szüksége a növendékének. (Itt szeretném megjegyezni, hogy az aktív zeneterápia is erre az érzékenységre alapoz.) Természetesen közös cél az órákon, hogy megszólaljon egy-egy hang, dal, zenemű. A döntő jelentőségű talán mégis inkább az, hogy milyen úton jut el a növendék és a tanára a célhoz. Rengeteg érzéssel, élménnyel, feldolgozott és feldolgozatlan eseménnyel a „batyujában” lép be a gyermek az órára. Ha a tanár személyisége elég nyitott rá, észre fogja venni, hogy abba a bizonyos kis batyuba tud-e még valamit belepakolni, vagy talán szerencsésebb lenne előbb kivenni belőle néhány dolgot?....Manapság gyermekeink egyre jobban tele vannak stresszel, a fogalom negatív értelmében. (Pozitív stresszre viszont szükségünk van! Az emberek döntő többsége, ha meghallja ezt a szót: stressz, csak és kizárólag negatív tényezőket gondol hozzá. Ez egy tévhit!)

Amennyiben a „tele batyus” gyermek puttonyát még tovább igyekszünk tömködni, ne csodálkozzunk, hogy kifolyik, rosszabb esetben szétszakad a batyu…. A rendszeres duál helyzetek, a zene mélyről jövő és mélyre vivő hatása, a tanár elfogadó, nyitott, következetes és még sok egyéb más területen kompetens személyisége óriási segítség lehet a gyermeknek batyuja hordozásában, elrendezésében.. Az ilyen jellegű kapcsolat igen gyakran egy életre szól. Van kihez fordulni, rendszeresen dolgozni a saját és mások érzelemvilágával. A kis zenészpalánta megtanulhatja felismerni, helyesen kezelni, adagolni - és még sorolhatnám – indulatait, energiáit. Hangszeres tanárunkkal a kapcsolatunk természetesen egy idő után megszakad, de ha ezt a kapcsolatot sikerült az eddig leírtak alapján felépíteni és működtetni, a kapcsolat emléke, élménye egy életen át elkísérheti a gyermeket, felnőttet.

Még egyszer szeretném hangsúlyozni, minden olyan ember személyiségének (a dadustól a professzorig) döntő jelentősége van, aki bármilyen életkorú gyermekkel, felnőttel foglakozik. A hangszeres oktatás „csupán” a többször említett duál helyzet, valamint a zene hatásmechanizmusa miatt válhat nagyobb jelentőségűvé az egyéb területekhez képest.

Ez a folyamat a zenetanulás bármelyik fokán – szerencsés esetben – létrejöhet Írásom címét, egyetemi hallgatóimtól kölcsönöztem. Saját fejlődésükről, tanárrá válás útjukról írtak. Boldogan olvastam, nem is olyan ritkán, a címben szereplő mondatot. Boldoggá tett, hogy a diploma előtt álló fiatal tanárnemzedék batyujában bőven találhatók olyan élmény morzsák, (sőt, sokszor egész sütik), amikből joggal remélhetjük, hogy azok a zenetanuló gyermekek is fognak eszegetni, akik még csak mostanában születnek meg erre az egyre zajosabb világra.

Ezúton szeretném megköszönni ismeretlenül is azoknak a kollégáknak, kolléganőknek a „munkáját”, nyitottságát, szeretetét, akik okot adtak arra, hogy az említett hallgatók leírhassák: „Anyám helyett anyám volt….”

Győr, 2016. április

Erdő-Schaffer Rita

klasszikusgitár művésztanár, pszichológus

zeneterapeuta, pszichodráma vezető (felnőtt önismereti csoportok)